Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
330 Utószó A rendelkezésemre álló források, újságcikkek sokkal inkább arról győztek meg, hogy a csepeliek a kommunista párt megalapítását a munkásegység megbontásaként értelmezték. Ugyanígy voltak a kommunista vezetők 1919. februári letartóztatásával, amiben viszont a szociáldemokraták derekasan segédkeztek. így történt, hogy 1919 márciusában többezres tömeg kiáltotta ki Csepel sokszor nevet váltó főterén a tanács- köztársaságot, még mielőtt hivatalosan megalakult volna. Szabályosan megszavazták. A bevezetőben tehát ezt a bonyolult folyamatot próbáltam érzékeltetni, ekkor volt vörös Csepel, de Koncz jelentéséből tudjuk, amikor nem sokkal később szedték össze a Vörös Hadseregbe a munkásokat a gyárban, ők inkább a kerítésen keresztül menekültek. Ezt már le sem írtam, csak a kötetben, a közölt iratok között szerepelt. Valami kiegészítést vittem Csepelre, de az addig oly kedves titkárnők szóba sem álltak velem, lázasan dolgoztak, egyikük gépelt, beleolvastam, valahol ismerősnek tűnt a szöveg, bár csak emlékeztetett arra, amit írtam, így abból a kitételemből, hogy Csepelen a kommunista párt megalakulása nem gyakorolt döntő befolyást a munkásságra, kimaradt a „nem”. Volt főnökömmel rögvest közöltem, csak nem gondolja, hogy ez a nevem alatt megjelenhet. Nem zavarta, jön megint „Szakasits”, legfeljebb lehagyják a nevem, mire megfenyegettem, akkor plágiumért perelek. Ezt a csatát megnyertem, az egész bevezető tanulmány kimaradt, az agitprop titkár írt a dokumentumok elé egy rövid bevezetőt. Pirruszi győzelem volt, Csepelen megtagadták számítógépes programom lefuttatását, hiába kérte tőlük Hanák, majd évekkel később a Társadalomtudományi Intézet legalább a mágnesszalagok kiadását. Az már csak ráadás volt, hogy kezdeményezték aspiránsi ösztöndíjam megvonását, ilyenre még példa sem akadt, de persze Ránkiék, az Intézet nem ment bele, maradtam aspiráns. Védésemről cikk jelent meg az akkori Magyar Nemzetben, mire megkeresett a BME Műszaki Továbbképző Intézete, kiadnák disszertációmat, erősen rövidítve, de abban reménykedve, hogy a CSM lesz fő vásárlója, rendeltek is 500 példányt, azonban amikor kiderült, hogy szerény személyem a szerző, visszamondták a megrendelést. A gyárban hosszú ideig nem kívánatos személynek számítottam, miközben a Weiss Manfréd életrajz egyre több helyen, még Izraelben is megjelent. 1992-ben hívtak először vissza Csepelre, egy előadásra, a gyár alapításának 100 éves évfordulójára, mellettem Szabó Iván miniszter, akit - mint egykori ’56-ost - már ismertem, a többieket nem, nyoma sem volt Borbély elvtársnak, de addigra a nagy Mű (a gyár) már odalett. Később hívtak a csepeli Weiss Manfréd Kórház (mint ilyen már ez sem létezik) névadójára, de ez a véletlen műve, igazgatója egykori bécsi szobatársam volt, emlékezett, mit, kit kutattam. Azóta néma csend, az egykori gyár elől nemcsak a zsíros kenyeres Lenin szobrot bontották le — sohasem láttam kenyérrel a kezében, de hallottam Pesten, ahogy azt is, hogy sztrájk van Csepelen, de ebből sem vettem észre semmit -, hanem a vasmű sem létezik már. A Mindenható nyugosztalja az egykori Weiss Manfréd Műveket, pusztulásával valamennyien szegényebbek lettünk.
