Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
Utószó 323 irányult, rossz nyelvek szerint a deményisták szervezték. Szakasits valóban nem jutott szóhoz, tényleg kifütyülték. A kommunisták viszont Rajkot küldték Csepelre, aki a „lökd ide a sört” jegyében lecsürhézte a tömeget, mondván miként tehetnek ilyet egy a munkásmozgalomban megőszült szakszervezeti vezetővel. Neki jó volt az a Szakasits, aki 1973-ban Csepelen nem volt szalonképes. A Csepel újság főszerkesztője megint kedvesen magyarázta, cikkem nyugodtan megjelenthetne a Társadalmi Szemlében, a párt elméleti folyóiratában, de itt és most, a gyári lapban nem. Csepelen nem. Levetettem a nevemet, maradt volna Erzsiké a szerző, de így ezt ő sem vállalta, végül a megcsonkított cikk a szerző megnevezése nélkül jelent meg. Túl lehet élni. Közben egyfajta mentorom, Pamlényi Ervin, a Századok főszerkesztője arra buzdított, írjak recenziókat, könyvismertetéseket, s éltem is ezzel a lehetőséggel. Kristina Maria Fink könyvéről (Die österreichisch-ungarische Monarchie als Wirtschaftsgemeinschaft. Ein historischer Beitrag zu aktuellen Integrationsproblemen = Az Osztrák-Magyar Monarchia mint gazdasági közösség. Történelmi adalék aktuális integrációs problémákhoz. München, 1968.) készítettem kritikát, amely némi csúszással, 1975-ben meg is jelent. A szerző tanulmányában azt próbálta bizonyítani, hogy az európai közösség előképéhez, az Osztrák-Magyar Monarchiához hasonlóan fog bedőlni. Ismertetésemben azt fejtegettem, hogy a Monarchia kül- és belpolitikai okok miatt valóban összeomlott, de gazdaságilag mindkét birodalomrész (osztrákok és magyarok) számára rendkívül sikeres volt. Szidtuk mi is, szidták az osztrákok is, a nemzetiségekről nem is beszélve, de valahol bejött. Nagyobb fába vágtam a fejszémet, amikor második recenziómat Berend T. Iván és Ránki György Gazdaság és társadalom című tanulmánykötetéről írtam, erről még lesz szó, de megírása után nem kevés naivitással ismertettem a kötetet kollégáimnak Csepelen, a tudományt próbáltam bevinni egy nevében mégiscsak társadalomtudományi osztályra. A „veteránok” reakciója sokkolt, kioktattak, miért hamis a két neves történész szemlélete, holott a könyvet nem is olvasták. Számon kértem, milyen alapon alakítanak ki ilyen véleményt, hiszen végzettségük sincs hozzá. Az ’57 januárjában lövöldöző kollégám elmagyarázta, hogy nekik - velünk, történészekkel ellentétben - birtokukban van a tudományok tudománya, a dialektikus történelmi materializmus. Ez a ’70-es évek közepén azonban már elég döbbenetes érvelésnek hangzott. Reggel nyolcra jártunk ki Csepelre, ‘/25-ig tartott a munkaidő, eleinte ezt szigorúan vették, majd magyaráztam, nem helyben, hanem levéltárakban és könyvtárakban kellene kutatnom. Lett ebből egy távozási napló, amelybe beírhattam, hol kutatok aznap. Ez is fellazult idővel, már nem kellett minden reggel kizarándokolnom Csepelre, előző nap is beírhattam. A bizalmatlanság légköre azonban mindvégig megmaradt, az öregek
