Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
Utószó 333 nem nyilatkozott, helyette bekísért a volt cselédszobába, ahol az általa tervezett (felhajtható) esztergagépet tartotta, maradt, mi volt, zseniális konstruktőr. Az említett munkahelyi vitán - mint említettem - Ránki szóvá tette, nem Weiss Manfréd volt a csoda, mondtam - magamról hárítva - ez Hanák ötlete volt, a Mester meg is védett. Később Ránki boldogan mesélte, őt jelölték disszertációm védésére elnöknek, de külföldön lesz. Nagyon becsültem ezért (is), ugyan nem értett velem egyet, de nem tett ellene. Ez azokban az év(tizedek)ben egyáltalán nem volt szokásos. Sőt, amikor 1985 végén, 1986 elején megint a munkanélküliség fenyegetett, állást kínált, adott. A vitán több érdekes ötlet, hasznos javaslat elhangzott, ezek közül Szász Zoltánéra emlékszem, aki szerint munkámból „sokan fognak megélni”. Ezt úgy értelmeztem, hogy óvakodtam az értelmezéstől, a következtetések levonásától. Ebben teljesen igaza volt, tényleg kerültem a feleslegesnek vélt konfliktusokat, diplomatikusan fogalmazott kritikáját később megfogadtam. Mivel komoly ellenvetés nem hangzott el, a vita végén, amint ezt már korábban említettem, — a szokásoknak megfelelően - közöltem, a disszertációt változatlan formában nyújtom be, esetleges kiadása esetén viszont átdolgozom. Maga a védés 1980 júniusában felemelő és megtisztelő volt. Egyik opponensem, Vörös Károly szerint új műfajt teremtettem Magyarországon, üzemtörténet helyett a vállalkozás történetét írtam meg. A másik opponens, Lackó Miklós is dicsért, egyetlen komolyabb kritikát fogalmazott meg, amellyel nem értettem egyet, ezt válaszomban ki is fejtettem. Az ilyen vita az Intézetben akkor még nem volt szokatlan, ezek valóban szakmai kérdésekről folytak, minden hátsó szándék, személyeskedés nélkül. A nyilvános vitán csepeli levelező aspiráns barátom, Dulin Jenő a hallgatóság soraiból rögtön védelmemre kelt, ne tessék bántani a Vargát, nagyon rendes ember. Nem bántottak, már-már mennybe mentem. A bíráló bizottság tagjai közül Galántai József szólt hozzá, szerinte disszertációmban megírtam az I. világháború gazdaságtörténetét. Ezt túlzásnak véltem, de súlya volt, hiszen ő tanította a háború történetét (nekem is) az egyetemen. Védésem másnapján adtam be felmondásomat az aspirantúra utáni munkahelyemen, a Magyar Televíziónál, a kettőnek nem volt köze egymáshoz, döntésem hosszabb folyamat eredménye volt. De ez már egy másik történet, a csepeli gyárhoz nem volt köze. Mint jeleztem, csak sejtéseim vannak arról, hogy miért nem jelenhetett meg ez a könyv a ’80-as évek közepén. A Weiss Manfréd-életrajz már korábban, miután leadtam közlésre a Történelmi Szemlének, halk, de azért határozott vitát váltott ki. A szerkesztőség jóindulatúan Hanák Pétert kérte fel lektornak. A Mesterrel egyetlen lényegi vitánk volt, kérte, írjak röviden Weiss „háborús felelősségéről”. A felvetés valóban megkerülhetetlen, csak Adyra utalnék: „Én változó hangulattal, újra és újra változó hangulattal, nézem ezt a nagy földi komédiát. De nekem fáj a szerb
