Budapest Jókaija - Budapesti Negyed 58. (2007. tél)

EGY BUDAPESTI ÍRÓ MŰHELYEI - M. SZILÁGYI KINGA: „A szőlőtő halhatatlan"

írja, alkotás közben „...látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset, szederindával befutott nádkunyhót..."

3 Regényeiben az írói képzelet, a szárnyaló fantázia hol itthoni, hol messzi tájakra röpíti az olvasót, s miközben váratlan, mesés fordulatokban bővelkedő cselekménysorokon át a Jó és a Rossz vívja meg-megújuló harcát, nagyon is valósághű tájleírások teszik hihetővé, megélhetővé a sorsokat, a történeteket. A gyermekkori élmények, a rév-komáromi iskola kertészete, a pápai és a kecskeméti gimnáziumokban szerzett botanikai tudomány, a kényszerű bujdosás a Bükkben és a budai hegyek rengetegeiben, majd a két keze munkájával teremtett tündérkert a Svábhegyen: ezek az ismeretek, élmények, tapasztalatok adtak alapot Jókainak a gazdag, már-már tudományos alapossággal festett tájképekhez, kertábrázolásokhoz, növényleírásokhoz. A romantika természet iránti elkötelezettsége és szeretete tükröződik minden tájleírásában, s ez ötvöződik az alapos botanikai és környezetismerettel. Természethű tájleírásai már a realizmus gondolatát vetítik előre. Jó százötven év telt el azóta, hogy az Istenhegy keleti lejtőjén, a Sváb falunak vagy „hétháznak" nevezett kis település szomszédságában egy nyaralónak alkalmas házat, s vele két és fél holdnyi földet vásárolt Jókai. De nem ám akármilyen föld volt az, hanem „egy mély gödör, sok agyagdomb, törmelék halom, szakadékos hegyoldalak; benőve mind földi bodzával, galagonya, borbolya és kökénybozóttal. Napokig eltartott, míg baltával, fűrésszel utat bírtam magamnak törni, hogy meglássam mi az, amit fölvásároltam"

4 - írta Jókai a jegyzeteiben. Botanikai ismeretei és kifinomult természetszeretete a terméketlen, egykori kőbánya helyén virágzó kertgazdaságot varázsolt. Ma talán bio-kertészetnek és egyszersmind bánya-rekultivációnak neveznénk azt a szemléletet és azt a folyamatot, ahogy Jókai a kertjét építette, alakította. Büszke volt arra, hogy kertjét, szőlejét nem a kincset érő erdőkből vette el, hanem inkább visszaadott valamit a Hegynek abból, ami valaha az övé volt. Semmit sem utált jobban, mint az esztelen természetpusztítást, amit a szőlőterületek gyarapítása végett az erdőterületekben véghez vittek. „Nincs rettenetesebb mongolcsorda, mint a szőlősgazda! Elpusztít erdőt, ahová csak telepszik. Nem szent előtte a százados bikkfa, tüzelőfának felaprózza"

5 - írta a hatvanas években az esztelenül terjeszkedő szőlőbirtokok láttán. Az 1850-es évek elején a Svábhegy magasabban fekvő részeit még sűrű erdők borították, „füvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsesbánya" volt ez a terület. Bár a hegyre vezető utak mentén (Orbánhegy, Istenhegy) mindenütt szépen gondozott szőlők tűntek fel, a Svábhegynek igen kevés állandó lakója, s még kevesebb rendszeres nyaralója volt. Jókai hamar felfedezte, hogy a hegyvidék micsoda menedéket jelent, jelenthet a városi lakosság számára. 3 Jókai Mór: A tengerszemű hölgy. Akadémiai, Budapest, 1972. S. a. r. Szekeres Lászíó. 26. old. A Jókai Mór: Kertészgazdászati jegyzetek. Athenaeum, Budapest, 1896.46. old. A továbbiakban: Jókai, 1896. s Jókai Mór: „Hajdan, most és valaha". In: Uő.: Megtörtént regék. Révai Testvérek, Budapest, 1897, 268. old. A továbbiakban: Jókai, 1897.