Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Képzőművészet 230. Kabos Gyula intellektuális szempontból igényes vállalkozás volt, több jelentős színmű bemutatása fűződik a nevéhez (Komáin Rolland, Strindberg, Wedekind, Pirandello, Giraudoux, Priestley; a legkiemelkedőbb előadás Shaw Szent Johannájának bemutatása volt, Bulla Elmával és Páger Antallal a főszerepekben). A harmincas évek végén haladó szellemű vállalkozás volt a Pünkösthy Andor vezetése alatt megindult új Madách Színház. Hamletés (Pirandello) IV. Henrik-előadása (a főszerepben Várkonyi Zoltánnal) nagy érdeklődést váltott ki a főváros antifasiszta közönsége körében. A Király Színház 1919 után már nem volt képes fenntartani régi népszerűségét, amiben az új Fővárosi Operettszínház növekvő konkurrenciája is szerepet játszott. A húszas években még jelentős sikereket ért el Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Ábrahám Pál és mások operettjeivel, s igen tehetséges színészgárdával rendelkezett (Rátkai Márton, Fedák Sári, Bársony Rózsi, Halmai Tibor, Latabár Árpád és mások). Később azonban nem tudta megállni a helyeit az új, modernebb eszközökkel is dolgozó operettszínházak — Fővárosi Operettszínház, Városi Színház — versenyével szemben. A két világháború közötti korszak nem kedvezett a kísérletező színpadoknak Budapesten. Ennek ellenére igen sok, többé-kevésbé rövid életű, igényes művészi vállalkozást (Új Thália, Műhely, Modern Játékok, Új Föld, Cikk-cakk esték, Prizma stb.) regisztrálhatunk. Később, a harmincas évek végétől, a népfrontgondolat és a szellemi antifasiszta ellenállás jegyében föllendült a hivatalos színházi kereteken kívül szervezkedő baloldali színjátszás: a Hont Ferenc által irányított zeneakadémiai Madách-előadások, a Major Tamás és más baloldali művészek által életre keltett Moliére-előadások egy új, népi színjátszás első kísérletei voltak. A munkásság szakszervezeti kulturális életében is nagy szerepet játszott a színjátszás. A dalkórust a színjátszással is egyesítő Szalmás-kórus és Vándor-kórus előadásai — elsősorban a Vasas szakszervezet húszas évek végén fölépült Magdolna utcai székházában — komoly politikai tettek voltak. A második világháború alatt, a nemzeti függetlenségi harc eszméjének jegyében, megújuláson ment át a munkásszínjátszás is: a mindaddig erősen naturalisztikus vagy közvetlenül agitatív mozgalmi jelenetek mellett a munkásszínjátszók mind gyakrabban játszottak magyar klasszikusokat is. E próbálkozások közül kiemelkedik a szakszervezeti színjátszók 194l-es Bánk bán előadása a Vasasok Központi Székházában. A képzőművészet középpontja ugyancsak Budapest volt, noha az alkotók jelentős része nem Budapesten, hanem a főváros környékén vagy vidéken élt. De itt voltak a legjelentősebb múzeumok, a kiállítótermek és rendezőirodák, s a Képzőművészeti Főiskola is — a nevesebb művészek egy része a Főiskola tanára is volt. A modern képzőművészet fejlődése elé az ellenforradalmi korszakban különlegesen súlyos akadályok tornyosultak. Ebben bizonyára döntően játszott közre az a körülmény, hogy a forradalmak előtt bontakozó új irányzatok — a Nyolcak, de még inkább a Tett és a Ma aktivista művészei — közvetlenebb és aktívabb szerepet játszottak a forradalmakban. A forradalom leverésével sokak művészi tevékenységének folytatása a hazai talajon lényegében lehetetlenné vált. A modern művészek jó része külföldre menekült, s más kelet- és közép-európai művészekkel együtt, a szovjet avatgarde-dal is kapcsolatban álló bécsi, weimari (Bauhaus) és berlini avantgárdé körében próbált helyet találni (Kassák Lajos, Breuer Marcell, Moholy-Nagy László, Molnár Farkas, Uitz Béla, Bortnyik Sándor, Peri László, Máttis Teutsch János; a Nyolcak köréből Tihanyi Lajos, Kernstok Károly, Nemes Lampérth József, Berény Róbert és mások). Az itthon maradt modernek, akik kitartottak addigi művészi álláspontjuk mellett, elszigetelődtek.