Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945
lás mellett kaptak gyógykezelést a rászorult tanulók. A baloldali városatyák örömmel üdvözölték az iskolaorvosi intézmény létrehozását, viszont kifogásolták, hogy az óvodásokra és a tanoncokra nem terjed ki hatásköre — és azt, hogy túl sok gyermek tartozik egy körzetbe, így a gondozónők nem tudják feladatukat megfelelően ellátni. Később szaporították a körzetek számát, a húszas évek végén már 62 volt, így csökkent az egy körzetre eső tanulók száma is. Az intézmény létrehozásának szükségességét és hasznosságát már az első év vizsgálati eredményei is bizonyították. A statisztika adatai szerint a megvizsgált 69 451 tanuló közel 30%-a volt vérszegény, 12% szenvedett különböző száj- és orrbántalmakban, 7,6% volt tbc-s, ugyanannyinak voltak látási zavarai, 9%-nak voltak pajzsmirigybántalmai, egyéb betegségben (szív, ideg, bőr stb.) szenvedett 11%, élősdieket találtak a tanulók 3,5%-ánál. A tisztiorvosi jelentés szerint az iskolai gondozó nővérek 2242 esetben végeztek látogatást a tanulók lakásán és „nagyon sok gyermeknél találtak kétségbeejtő környezetet". Ha figyelembe vesszük, hogy egy tanulónál többféle betegség is előfordulhatott, akkor is látszik, hogy a fővárosi iskolás gyermekeknek csupán egyharmada volt egészséges. Az adatok maguk is bizonyítják, hogy a baloldali várospolitikusok és a fővárosi szakemberek követeléseinek elfogadása és megvalósítása a húszas évek egyik legjelentősebb szociális vívmánya volt. A főváros egyél) módon is igyekezett az ifjúság problémáin könnyíteni, elsősorban a gyermekvédő intézetek felállításával, gyermekszanatóriumok, a hűvösvölgyi és bicskei gyermekotthonok létesítésével, melyek a maguk területén jelentős kezdeményezések voltak, de befogadóképességük, anyagi lehetőségük miatt csak kis részében tudták a rászorult gyermekeket ellátni. A gyermek- és ifjúságvédelem mellett a főváros egyéb kezdeményezéseket is tett a lakosság rászoruló rétegeinek megsegítése érdekében. Az 1925-ben elfogadott egyszeri segély után már csak annyit sikerült elérni, hogy a költségvetésben minden évben szerepelt egy-egy összeg köz jótékonyság folytatására. A mintegy negyedmillió pengő azonban csekély jelentőségű volt, és a segélyezésre fordított összegek csak a költségvetések negyed-fél %-át tették ki, az egész szociális jellegű kiadás is alig 4%-ot. Az akciók inkább jelképesek, melyek olyan illúziókat is keltettek, hogy a főváros gondoskodik szegényeiről. A segélyezés formái: az iskolás tanulóknak nyújtott tanszer-, könyv-, iskolai tejakció, kedvezményes vagy ingyenes ebédeltetés, ruha- és cipősegély; a felnőtt lakosságnak ebédeltetési akció, melegedő, hajléktalan-menhelyek fenntartása és az időseknek szeretetotthonok létesítése és támogatása. A beruházási program keretében elfogadták és megkezdték a Maglódi úton egy 1600 férőhelyes korszerű szeretetotthon építését is. A húszas évek végén a főváros 3 szeretetházában 1845 ápoltnak volt hely, és a közjótékonysági osztály becslése alapján is 6000 elaggottnak lett volna még feltétlen szükséges a város támogatása. A baloldal törekvése a szeretetotthonok létrehozására és az aggok részére a férőhelvek megszaporít £LS£LT*£l cl húszas évek második felének pozitív várospolitikai célkitűzéseit mutatta. .4 kórházuk- és A főváros közegészségügyi intézményeinek, kórházaknak, rendelőknek, gondozóknak a fenn(i rendelők tartása sok gondot és jelentős költségterhet jelentett a város vezetőinek, de a várospolitikusokugyet na k j g ^ városházi pártok két kérdésben álltak szemben egymással, de még inkább a kormánynyal: a régi, korszerűtlen kórházak megszüntetése, új Rókus-kórház építése és az ápolási díj tekintetében, melyet a főváros követelt a népjóléti minisztériumtól a nem budapesti illetőségű betegek kórházi ápolása fejében. Természetes és szükségszerű is egyben, hogy a főváros közelebbi és távolabbi környékének betegei a fővárosban ápoltatták magukat. A környék, Újpest kivételével, csak a Munkásbiztosító pestújhelyi kórházával rendelkezett, így arra kényszerült, hogy a főváros kórházait, klinikáit vegye igénybe. E helyzet következtében a népjóléti minisztérium hozzájárult a fővárosi kórházak fenntartásához. A háború alatt ez szünetelt, majd 1920-ban rendezte az elmaradást a kormány. A későbbiekben közel egy évtizeden át volt huzakodás a főváros és a kormány között ebben a kérdésben, ós csak 1930-ban rendezték mindkét fél engedményei után. A polgári és szociáldemokrata várospolitikusok vesszőparipája volt a kórházi ápolási díjak kérdése, de szekundáltak hozzá a wolffisták is. Ebben az időben a város 10 kórházat tartott fenn, 6908 ággyal. Azonkívül voltak a kultuszminiszter felügyelete alatt működő kórházak, klinikák 1862 férőhellyel és néhány magánszanatórium is. A nagy kórházak mellett, mint a János, István, Rókus, László, voltak elavult kisebb kórházak, mint a Kun utcai, a régi János, a Telepy utcai, Bakáts téri, melyeknek megszüntetését, illetve más célokra, szeretetotthonná való átalakítását követelték a haladó várospolitikusok. Barakk-kórház volt a László, melyet az influenzajárvány miatt növeltek meg, és a Zita, melyet a főváros megszüntetett. Az utóbbi területének egy részét átengedte a főváros az Országos Közegészségügyi Intézet létrehozásához, melyet a Rockefeller-alapítványból létesítettek. Uj kórházat a korszakban csak egyet hoztak létre, az 1913-ban megkezdett Madarász utcai gyermekkórházat, melyet 200 férőhellyel 1929-ben nyitottak meg. Fontos létesítménye volt a helyi közegészségügynek a Fővárosi Közegészségügyi és Bakteriológiai Intézet, mely addig az Istvánkórházban működött. Űj épületet kapott a Gyáli út és a Vágóhíd utca sarkán, és laboratóriumait modernizálták.
