Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)
Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790
tékű volt. Csupán az elhalálozások nem indokolhatják az új polgárfelvételek számának a nagyságát, amelynek alapján az egyes városokban rendszeresen több ezer főnyi polgárságot kellene feltételeznünk. Az 1723. évi adatból az következik, hogy Budán a polgárság csupán 2 — 3 százaléka lehetett a XVIII. század folyamán a város teljes lakosságszámának. S ha ezt a százalékarányt a század folyamán állandónak vesszük (erre más városok adatai is lehetőséget adnak), akkor azt kell megállapítani, hogy a budai polgárság száma a század végén sem haladhatta meg a 600 főt. A pesti polgárság száma pedig ezek szerint a XVIII. század elején alig lehetett 120, és csak a század utolsó évtizedeiben érhette el a budai polgárság létszámát, miként a polgárfelvételek számában is ekkor került egyenlő színvonalra a két város. A polgárfelvételekre vonatkozó — évtizedenként összesített — adatok, ha nem is tükrözik egyes időpontokban a városok polgárságának az összetételét és a számát, a városok társadalmának, polgárságának a megismerésére igen nagy lehetőséget adnak. Már maguk a polgárfelvételekre vonatkozó igen magas számok is utalnak arra, hogy Buda és a század folyamán később Pest is, igen nagy vonzást gyakorolt egyrészt a külföldről, másrészt Magyarország különböző vidékeiről a városokba települőkre — azokra, akik megfelelő anyagi erővel rendelkeztek, hogy a városokban a polgárjogot elnyerhessék. A budai és a pesti polgárfelvételek száma a XVIII. század második felében két-, majd háromszorosa volt a szintén lendületesen fejlődő Győr város polgárfelvételei számának. A polgárfelvételek száma Pesten a század elejétől kezdve fokozatosan és folyamatosan emelkedett, sőt a század közepe után, különösen az 1760-as évektől kezdve ugrásszerűen növekedett. Míg a XVIII. század első felében mintegy 20—25 volt a polgárfelvételek évi átlaga, az 1760-as években már 40, az 1780-as években közel 70. Ugyanakkor azonban Budán a polgárfelvételek számában meglehetősen nagy volt az ingadozás: 1720 után visszaesett, csak az 1780-as évektől, különösen 1784-től kezdve emelkedett nagyobb mértékben, amikor a kormányhatóságok idehelyezése révén a város Magyarország igazgatási központja lett. 1789-ben 102, 1790-ben 150 új polgárt vettek fel Budán, míg az előző évtizedekben a polgárfelvételek évi átlaga 40—50 fő volt. A polgárok származáshelyeire vonatkozó adataink a polgárkönyvekből csupán Pestről A pesti vannak, bár innen sem hiánytalanul. Az 1686—1790 közötti időből 2354 polgár származáshelyé- P ol /t arok r ről állnak rendelkezésünkre adatok. Az ebben az időszakban felvett polgárok közül pesti szár- j ie i ye i mazású volt 693 (29,5 százalék), magyarországi származású 629 (26,5 százalék), külföldi pedig 1032 (44 százalék). A XVIII. század első és második fele között azonban a külföldi és a magyarországi (és pesti) származású polgárok arányában jelentős változás történt. Míg a század első felében (1686—1750) az új polgároknak 51,6 százaléka volt külföldi származású, a század második felében ez az arány 41 százalékra csökkent. Ennek a csökkenésnek az oka elsősorban a pesti származású polgárok számának és arányszámának a növekedése, ami hatással volt a magyarországi származású polgárok arányszámának a csökkenésére is. A magyarországi származású polgárok arányszáma 30,3 százalékról 27,7 százalékra csökkent; ezeknél a csökkenés mértéke tehát jóval kisebb volt, mint a külföldi származásúaknái. Jó néhány megyéje volt az országnak, ahonnan a XVIII. században egyáltalán nem jött polgár Pestre (Zemplén, Gömör, Bihar, Szabolcs, Bereg, Ung, Torontál), vagy csak egy-két polgár telepedett meg (Somogy, Csanád, Krassó-Szörény, Hajdú, Bihar, Abaúj, Torna, Turóc, Máramaros). Ezt elsősorban az magyarázza, hogy ezeknek a megyéknek a nagy része kézműipari és kereskedelmi szempontból igen elmaradott volt, vagy pedig lakossága protestáns vallású lévén: nem adhatott polgárokat azoknak a városoknak, amelyekben a polgár jogot kizárólag a katolikusok (és a század második felétől kezdve Pesten a görögkeletiek) nyerhették el. Viszonylag a legtöbb új polgár a század folyamán a Dunántúlról jött. Az észak-magyarországi és a Duna—Tisza közi származású polgárok száma körülbelül azonos volt; a Tiszántúlról, Erdélyből és Horvátországból jöttek száma hozzájuk képest is elenyésző. Az egyes vidékeken belül azonban igen nagy a változatosság. A legtöbb új polgár — ez természetesnek is tűnik — a közeli Pest megyéből jött. Feltűnő azonban, hogy a szintén közeli megyékből: Fejérből, Esztergomból, Nógrádból igen kevesen jöttek. Ennek az oka — minden valószínűség szerint — az, hogy ezeknek a megyéknek a kézműveseit, kereskedőit elsősorban Fehérvár, Esztergom és Vác vonzotta magához. Hasonló helyi vonzási pontok játszhattak közre abban is, hogy a dunántúli megyék közül Tolnából, Baranyából, Somogyból, Veszprémből származó polgárok csak minimális számmal voltak Pesten a XVIII. században. Közrejátszott azonban ezeknek a megyéknek az esetében az is, hogy nagy részük a török hódoltság következményeit és a felszabadító háborúk pusztításait csak igen lassan heverte ki, s a XVIII. századi telepítések ezekbe a megyékbe elsősorban jobbágylakosságot hoztak. Ipari és kereskedelmi tevékenységre csak egyes helyeken — kis piaci központokban — volt szükség és szerény lehetőség. Budán vagy Pesten letelepedni e
