Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)
Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN
ugyan sok hivatalos személy jött Budára, de ezek nagy része nem török, hanem csak mohamedán ember volt, talán csak az első nemzedék azon az úton, amely a mohamedán közösségben való végső felolvadáshoz vezetett, s ezek közül is csak az alacsonyabb rangúak, főleg a közemberek maradtak itt, és váltak „törzsökös" budai török családok alapítóivá. Olyan emberek, akik őseiket négy-öt nemzedékre visszamenően inohamedánnak mondhatták, és népi származásukat is részben feledve, a törököt anyanyelvként beszélték, Buda utcáin számosabban csak emberöltők múlva jelentek meg, amikor őket szinte maga ez a város kitermelte. Addig mindenki új szerepben járt. Ujak voltak az emberek mint itteni tisztségviselők, katonák vagy kalmárok, újak voltak mint törökök és mohamedánok, mindenki, az egész város új volt, és más volt, mint aminek indult vagy látszott. Az őslakosság vallási frontján a keresztények katolikus és protestáns táborokra oszolva alkottak két egymás ellen küzdő és egymással együtt pusztuló csoportot; a régi budai német és lengyel zsidókhoz, áskenázikhoz, versenytársnak és üzlettársnak spanyol zsidók, szefárdok csatlakoztak; a görögkeleti koptok vallási közösségét újabban települt balkáni ortodoxok tarkították, s mindezekhez mohamedánok jöttek; népi vagy nyelvi viszonylatban pedig a magyarokhoz, cigányokhoz és zsidókhoz szerbek, bosnyákok, bolgárok, görögök, albánok, törökök keveredtek. Mátyás király székvárosa valóban kusza, idegen telephellyé torzult, amilyenhez az erre tévedt utas csak akkor talált emlékei közt hasonlót, ha előbb már megjárta a Levantét vagy a Balkánt. Nyelvi Természetes, hogy ez a kérdés, a lakosság nyelvi megoszlásának számszerű pontos tagolása, megoszlás ma m ég nehezebb léladat. Megoldhatatlan volna még akkor is, ha — a személynevek alapján kísérelve megoldani a kérdést — minden idevaló lakost név szerint ismernénk, mert a görögkeletieknek és a mohamedánoknak ekkor családnevük még nem volt, s a görögkeleti név, a Jovan, Nikola, lsztojan minden görögkeleti hitűt: görögöt, bolgárt, szerbet, albánt, a mohamedán név, a Mehmed, Musztafa minden mohamedánt: törököt, albánt, bosnyákot, renegát rácot, bolgárt, renegát magyart azonos módon jelölt meg; a névből népi jellegre, vagy mint a magyar neveknél, esetleg a foglalkozásra is következtetni nem lehet. Csak az látszik kétségtelennek, hogy a nyelvek közül egyik nyelv, s a vallások közül egyik vallás sem rendelkezett abszolút többséggel, s hogy legalább egyes időpontokban egyszerre két-három nyelv, egyszerre háromnégy vallás körülbelül egyforma erőt képviselt. Ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy ugyanakkor, mikor a balkáni vagy török író meleg büszkeséggel azt állapította meg, hogy a horvát vagy a török nyelvet Budán nagyon sokan beszélik, a nyugati utazó is, aki a nyugati keresztények iránt érdeklődött, és elsősorban ezekkel került érintkezésbe, úgy találta, hogy ezek is jelentős számban laknak a városban. Ahogy Evlia Cselebi is ilyen furcsa megállapításra jutott, hogy „Buda lakosai boszniai bosnyákok, magyarul azonban egészen jól tudnak". De ha valaki az egész várost, az utcákat és a várfalakat, a templomokat és piacokat, a hivatalokat, kaszárnyákat és dervisotthonokat egyetlen átfogó tekintetbe foglalta össze, annak szemében a különböző színek elsápadtak, és nagyjában összefolytak, csak a mohamedán meg a török maradt meg kiemelkedő erősségben, körülbelül úgy, ahogyan a kész szőnyeg szálai közül, vagy egy összebogozott fonálcsomóban is kiválik egy élesebb vezető szín, ha az mennyiségre nem is ér fel a többivel. A török kori Buda népeinek nyelvi és vallási összetételében is volt egy vezető szín, s ezt a vezető színt a törökség adta. A legszilárdabb építésű templomok a törökök kezében voltak, az igét leghangosabban a törökök tanítása szerint lehetett hirdetni, a piacokon leghangosabb kalmárok törökül árusítottak, a hivatalok törökül dolgoztak, a rangbéli emberek törökül rendelkeztek, a török parancsot még a nem török szolgák is, akik egymás nyelvéből esetleg semmit sem tudtak, mind megértették. A mohamedán vallás nem bírta az embereket egyetlen közös nyájjá összefogni, de a török nyelv összekötő kapocs és érintkezési eszköz lett, először a hadsereg különböző nyelvű tagjai között, s később az őslakók és az ezekhez hasonlóan több nyelvet beszélő új települők között is. C) Lakóhely szerinti megoszlás Minthogy az egyes vallási és népi csoportokat a hivatalos felfogás és a magánélet egyaránt élesen elválasztotta egymástól, az egyes csoportok tagjait ellenben egymáshoz kapcsolta, szinte természetes, hogy a vallási és népi csoportok elkülönülése a lakóhely kiválasztásában is kifejezésre jutott, hogy gyaurok, ortodox balkániak, zsidók, törökök elkülönülve laktak és éltek. Lakóhelyüket éppen ezért könnyű meghatározni és megjelölni. Magyarok, A magyarok 1547-ben a Várhegynek az akkori Szent György tértől, a mai Dísz tértől északra ° 1 zsidók ^ e ^ v ^ utcáit lakták. E vidék házai akkor kizárólag a magyarok tulajdonában voltak, s ezen a tájon más lakost, mint magyart, nem is lehet elképzelnünk; a váron kívül néhány magyar házat az egykori Szent Péter-templom körül, a mai Hattyú és Csalogány utca vidékén is lehetett találni. Az olaszok vagy „latinok" a várban az akkori Olasz utca, a mai Országház utca északi
