Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

Tétény falut a XIII. század második felében mint a megyei közéletben szereplő nemesek Tétény lakhelyét említik: egyikőjükről éppenséggel tudjuk, hogy a Tétény-nemből származott. Kun László korától kezdve emellett országos események színhelye lett. Már 1274-ben, miután az ifjú László seregével Bökénysomiónál, Fejér megyében leverte és megölte Héder Henriket, és kiszabadította a Henrik által elrabolt öccsét, Endre herceget, ide vonult vissza. A Henrik fiakkal való kibékülés után 1279 júniusában Tétényben tartották magyarok és kunok azt az országgyűlést, melyen a kun kérdést szabályozták. Az ezt követő évtizedekben az országos méltóságot viselő Henrik-fiak adtak ki oklevelet Tétényben, így az 1282, 1287, 1291 években, sőt 1309-ben itt tették le a hűségesküt Gentilis bíboros kezébe. Mindebből arra következtethetünk, hogy Héder Henriknek és fiainak állott itt egy udvarháza vagy kastélya. Egyházának dézsmáit a veszprémi püspök 1295-ben a Buda környéki egyházakkal együtt adta bérbe az említett két budai polgárnak.

127 5. A SZIGETEK A terjedelmes Csepel-sziget — mint említettük — királyi vadászterület volt, s a XII. Csepel-sziget század végén a többi erdőuradalommal együtt sajátos erdőispánsági szervezetet nyert. A sziget főhelye Csepel falu volt, amely a középkorban, de még a XVIII. századi újratelepítéskor is a mai Szabadkikötő helyén terült el. A királyi udvarház bizonyára Csepel faluban állott, mert IV. Béla itt kiadott oklevelei között olyat is találunk, melynek kelethelye Csepel. Maga V. István 1272-ben éppenséggel a szigeten halt meg, Kun László viszont a Csepel-szigeti uradalmat átadta a királynék használatára. A csepeli királyi, illetőleg királynéi udvar ellátásáról a nagyszigeti ispán gondoskodott; az erdőóvókon kívül alá tartoztak az élelmet szolgáltató népek, így a halásztelki halászok, a hárosi földművesek, a szőlősi vincellérek, és a födémesi mézadók. Födémes egyébként a méhkaptár régi neve volt, s így neveztek több olyan helységet, ahol mézzel adózó népek laktak. Az ispán hatásköre kiterjedt azokra a felhévízi és jenéi hajósokra is, akik a szállításokat bonyolították le Óbuda és Csepel között. Csepel-sziget egyházi vonatkozásban, mint általában Esztergomtól Dunaföldvárig minden dunai sziget, a veszprémi püspökség szentendrei esperességébe tartozott. A szigeten levő királyi egyházak plébánosai azonban a többi királyi egyház példájára kiváltságot követeltek maguknak, és hamar megtagadták a dézsmafizetést a veszprémi püspöknek. Mint kiváltságos plébánosok ez esetben is csak a dézsma negyedrészét kapták meg, mert háromnegyed rész a királyi udvarház ellátására ment, de az is több volt az egyébként élvezett negyed felénél. A tizedmegtagadás tehát nemcsak az illetékes egyházaknak állott érdekében, hanem a mindenkori csepeli ispánoknak is. Az első dézsmamegtagadási esettel 1211-ben találkozunk, amikor a mai Ráckeve helyén fekvő Szent Ábrahám-monostor barátai tanúsítottak engedetlenséget a püspöknek. Az 1269-i hamis oklevélben a veszprémi püspök más királyi egyházak között a dunai szigetek egyházait is maga alá tartozónak ítélte, majd 1297-ben a püspökkel és esperessel szemben tanúsított „engedetlenség" miatt az összes Csepel-szigeti plébánosokat kiközösítette, és egyházi tilalom alá helyezte. Bár a veszprémi püspök, a királyné kancellárja fogalmazott olyan (gyanús) oklevelet is, mely szerint 1300-ban Ágnes királyné átadta a szigeti dézsmákat a püspöknek, 1309-ben ismét kiközösítésre került sor, míg végül 1313-ban Károly király egy időre oly módon rendezte a dézsmák ügyét, hogy e dézsmákért odaadta a püspöknek a veszprémi ispánság egész jövedelmét. Károly király ugyan udvarát ez idő tájt Temesvárt tartotta, de hogy olykor Csepel-szigeten is szívesen időzött, sejthetjük egy rövid krónikabejegyzésből, mely az 1318. évnél arról tudósít, hogy a király Csepel-szigeti ágyasa fiat szült neki, név szerint Kálmánt.

128 Árpád-kori sétánkat egy másik szigeten fejezzük be, mely a Csepel-szigetnél sokkal kisebb, Margitsziget de híre-neve a XIII. század második felében messze a határokon túlterjedt. (Nyúlsziget) A sziget eredeti neve, mint fentebb szóltunk róla, Nyúlsziget volt, de olykor mondták Budaiszigetnek is. Az apácakolostor alapítása után, 1265-től kezdték védszentjéről Boldogasszonyvagy Szűz Mária-szigetnek nevezni és először 1319-ben írta Luxemburgi Beatrix királyné az apácák kérésére kiadott oklevélben „Boldog Margit-sziget"-nek. A Margitsziget jelentősége rögtön a tatárjárás után megnőtt. A sziget a IV. Béla által tervbevett dunai erődvonal természetes pilléréül kínálkozott, ezért a király alsó és felső végén egy-egy várral kívánta megerősíteni. Mindenekelőtt, védettségét kihasználva községet (municipium) telepített rá, állítólag, de alig hihetően több ezer lakossal. A telepesek hospes-szabadságot kaptak választott esküdtekkel és bíróval. A premontrei monostor közelében álló királynéi udvarházban lakott IV. Béla 1243-ban, amikor az első intézkedéseket tette a Vár megszállására, és ez fogadta be Mária királynét, amikor 1248-ban a fővárosba jött.