Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

Budakalász és Szigetmonostor községeknek magán kegyuraságuk van, kik az egyházi dologi kiadásokat többé-kevésbé viselik. Egyébként a felekezeti terheket a hívek fedezik és a községek legfeljebb jelentéktelen összegű segélyekkel támogatják az egyházakat. Ha már most a fővárost környező községek közberendezéseinek e vázlatára egy pillantást vetünk, különösen egy dolognak kell szemünkbe tűnnie, s ennek megállapítására kérdésünk szempontjából súlyt kell helyeznünk, hogy t. i. a nagy népességű (a 20.000 lélekszámot meghaladó) községek, ú. m. Újpest, de főleg Rákospalota, Kispest és Erzsébetfalva olyan intézményeket nélkülöznek, melyet jóval kisebb népességű községekben meg szoktunk találni; értjük különösen a közegészségügyi berendezéseket és az iskolák közül a magasabb fokú népiskolát s a középiskolát. Ennek a jelenségnek pedig az a magyarázata, hogy a szomszédos községek közelségüknél és a kedvező közlekedési viszonyoknál fogva igénybe veszik a fővárosi kórházakat és iskolákat, amiről kórházi betegeink statisztikája és a reggeli tanulóvonatok látogatottsága élénken tanúskodik; csak a fővároshoz való tapadásuk mentesíti e községeket az említett intézmények terhétől és hárítja át azt már ma is a fővárosra — A főváros és a szomszédos községek alkotta társadalmi kapcsolat szükségletei. A kapcsolás érvei. A szabályozási szempont. Itt van elsősorban a szabályozási terv. Kétségtelen, hogy annak a munkálatnak, mely a főváros jövő fejlődésének kereteit szabja meg, számolnia kell a határon kívül folyó, de egyfelől a fővárosból ki, másfelől a főváros felé sugárzó élettel és ennek érhálózatát meg kell teremtenie, kiterjesztve ezt a községek periferikus összekapcsolására is. E feladat megoldása, mely a fővárosnak és a községeknek egyaránt érdeke, csak egységes szervezet mellett kecsegtet sikerrel, s ezért a fővárosi közmunkák tanácsa a környékre kiterjedő, de más hatóságok közreműködésére szoruló hatáskörében eredményeket nem is mutathatott fel. Az építésügyi szempont. A főváros és a környék összefüggő élete ép úgy kívánatossá tesz egységes alapelveken felépülő építési szabályzatot és egy színvonalon álló építésrendészetet. Abban az egész körzetben,melyet a város és a városban hivatásukat gyakorlók letelepedésére alkalmas szomszédos községek alkotnak — a főútvonalak és már meglevő letelepedési gócok kivételes kezelése mellett — a központtól kifelé általában a parcellaminimumok fokozatos nagyobbodása és az építkezés intenzitásának (telkenként a beépített terület mennyiségének és az emeletek számának) fokozatos csökkenése biztosítandó, sőt esetleg bizonyos irányban és ideig a mezőgazdasági területnek építési telkekké való átalakítása parcellázási vagy építési tilalmakkal korlátozandó. Az előbbiekre azért van a fővárosnak első sorban szüksége, mert mindaddig, míg a főváros határán belül nagyobb a parcellaminimum s következéskép kisebb az építkezés intenzitása, mint a határos községek területén, a főváros külső területeit fejleszteni és itt célszerű telek- és lakáspolitikát folytatni nem lehet annál kevésbé, mert a szomszédos községek közlekedési és ellátási viszonyai rendszerint amúgy is sokkal kedvezőbbek, mint a fővárosi külteleké. De nem tekintve egyes telekspekulánsok érdekét, a parcellázásnak és építkezés intenzitásának korlátozása előnyös a községekre is, mert így elkerülhetik a tömörebb együttlakással járó költséges berendezések (csatorna, vízvezeték) létesítését. A helyesen alkalmazott parcellázási és építési tilalom