Erdmann Gyula: Honismereti füzet 1. - Körösök vidéke 1. (Gyula, 1988)

„Csak a nyelvem német, a szívem magyar, mert a szabadságért dobog"

kedtek az adott szó beváltására, amnesztiát sürgettek Bécsben, ám ott a megtorlás hívei (Schwarzenberg, Bach és maga Ferenc József császár) kerekedtek felül. Ferenc József szerint a birodalom érdeke és a nem magyar népeivel szembeni kötelessége volt a bosszú (!). Schwarzenberg miniszterelnök így vélekedett: „A kegyelem szép dolog, de előbb egy kicsit akasztunk". Kiszolgáltatták tehát a honvédtábornokokat magyarországi diktátoruknak, Haynaunak, akinek programja ez volt: „A gazt tövestől kell kiirtani". Élvezettel vetette bele magát a „300 éve rebellis" magyarságot képviselő tábornokok hadbírósági perébe, melynek kimenetele nem lehetett kétséges. Október 6-án, az ellenforradalmár Latour (bécsi hadügyminiszter) forradalmárok általi megölése évfordulóján végezték ki Aradon a 13 honvédtábornokot és Pesten Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét. (Előttük is, utánuk is voltak és következtek mások is a vértanúk sorában.) Férfi módon, a halált és a védteleneken bosszút állókat megvetve viselték sorsukat. Poeltenberg, végigtekintve a kivégzőhelyen halálra készülő bajtársain, megjegyezte: „Szép deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje." Damjanich odaszólt a kivégző alakulatok parancsnokához, szabadságharc előtti tiszttársához: „Neked aztán felvitte az Isten a sorsod, hóhérlegény lettél." Majd a valódi hóhér lelkére kötötte: vigyázzon szakállára, amire mindig kényes volt, s végül így szólt utolsó, még életben levő társához, Vécsey Károly hoz: „Isten veled öreg bajtársam, Isten óvja meg a hazát! A haza ügye szent volt s a mi halálunk új erőt ád neki." Az aradi vértanúk szobrát, Zala György alkotását 1919-ben a román nacionalizmus eltávolította. Tizenegyük földi maradványai — köztük Poeltenbergé — a vesztőhelytől nem messze álló emlékoszlop alatti sírkamrában nyugszanak, 1974 óta, kalandos és méltatlan sors után. Románná lett területen pihennek, de remélhetőleg lesz mindig kéz, amely virágot helyez sírjukra. Erdmann Gyula