Erdész Ádám: A mezőhegyesi ménesbirtok gazdálkodása a két világháború között – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 1. (Gyula, 1987)
Gabonatermesztés
Mezőhegyesen egy-egy nyárimunkás-aratópárra 7 kh gabonát számoltak. 20 A 7 hold átlagos értéknek számít, gyorsan érlelő melegben 6—8 holdat tudott learatni egy kaszás a szemveszteség ugrásszerű növekedése nélkül. 7 kh-at számoltak egy kaszásra a dunántúli Maisán is. 21 9000 kh-ra kerekített gabonaterülettel számolva 1286 aratópárra volt szükség. A gazdasági válság időszaka alatt 100— 200 párral kevesebbet szerződtetett az igazgatóság, átlagosan egy holddal növelve az egy kaszára eső aratandó területet. A ménesbirtokon 18 kévés keresztekbe rakták a learatott gabonát; a gondosan rakott keresztek katonás rendben sorakoztak a tarlón, várva a hordást. Minden este külön sorba gyűjtötték össze a kaparékot. 22 A betakarítás minden egyes munkafázisa rendkívüli figyelemmel, gondossággal és pontossággal zajlott. „Minden szem búzára szükség van, az utolsó földes szemet is össze kell takarítani." — ez volt az igazgatói utasítás, s nem is maradt üres jelszó. 23 Az aratás megkezdése után egy héttel már megindult a cséplés. Legelőször a próbacséplésre került sor, ami annyit jelentett, hogy minden tábláról elcsépeltek egy zsák szemet adó gabonamennyiséget. Az eredményből meglehetősen nagy biztonsággal lehetett következtetni a termésátlagokra. A learatott, keresztekbe rakott gabona 7—10 napig maradt a táblákon, száradt, majd következett a hordás. A cséplendő gabona mennyiségéből eredően nem lehetett közvetlenül a tábláról csépelni, hanem asztagolni kellett. Július közepétől kezdve egyre több, esőtől védett, meredek falú asztag sorakozott a szérűskertekben. Összesen 29 cséplőgépe volt a gazdaságnak, ezek gőzcséplőgépek voltak, 28 cséplőmozdony állott rendelkezésre működtetésükhöz. Csalóka lenne a kép, ha nem egészítenénk ki azzal, hogy a működtetett cséplőgépek közül tizenöt 1880 és 1890 között készült. 24 1933-ban még javában dolgoztak ezek a 43—53 éves gépek, amortizálódásuk következtében nagy szemveszteséggel. A szakirodalom tapasztalati adatok alapján 15 —20, az újabb típusú gépeknél 25 évben határozta meg a használati időtartamot. 25 A gép- és eszközleltár áttekintése során vázoltuk azt a kényszerhelyzetet, amelynek szorítása következtében a ménesbirtok képtelen volt felszerelését megújítani. A megoldást itt is a gépműhely kínálta: évente két cséplőgép teljes rekonstrukciós felújítását végezték el. 2—3000 P ráfordítással tökéletesen új rendszert és új szerkezetet kaptak a régi gépek. A válság mélypontján azonban az igazgatóság takarékosság címén ezt a munkát is kénytelen volt leállítani, annak ellenére, hogy a gazdaság műszaki tanácsosa szerint „ . . . cséplési szemveszteségekben, gabonában, egy cséplési idény alatt többet vesztettünk a megtakarított összegnél." 26 Csépléskor a legnagyobb figyelmet a jövő évi vetőmagra és a kísérleti, valamint a szaporító táblák termésére fordították. Ezeket a kontingenseket külön csépelték, rostálták, tárolták. A búza kivételével augusztus végére többnyire befejeződött a cséplés. A búzacséplés belenyúlt az őszi szántás időszakába, a két munka közül a szántást tartotta fontosabbnak az igazgatóság. 27 A szemtermés rostálása és osztályozása után már csak a megfelelő tárolás biztosítása maradt hátra. A hazai gazdaságokban egy-egy esős aratás után nagy gondot okozott a nedves gabona szárítása. Mezőhegyesen e korszakban már működött egy koksztüzelésű svájci gabonaszárító berendezés. 28 Szárítás után végleges helyre, a jól épített, jó szellőzésű magtárakba került a gabona. Hasonló gondossággal történt a szalma kazalozása. Ezt a munkát a nagy tapasztalatú előljáróbéresek irányították; gondosan rakott, jól befedett kazlakat építettek. A vizsgált korszak végén már présgépeket is használtak. 1940-ben a harmadik présgép érkezett Mezőhegyesre. Ebben az évben 200 vagon préselt alomszalmát exportált a ménesbirtok Svájcba. 29 64
