Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1933

tudom. A III. és IV. azonban - amelyre már én is kaptam meghívót s bár mind a két alkalommal pénz hiányában nem gondolhattam rá, [hogy részt vegyek]. (...) Megmutattam ugyan gazdámnak a valóban ingerlő dalmáciai útitervet, de ő határozottan kijelentette, hogy az ilyen utazásnak a maga részéről semmi értelmét se látja. (...) Szerintem (...) több volt ebben a magatartásban az elvi kérdés, ami feltétlenül Posta Béla, ha nem is egészen helyes, de minden esetre figyelemre méltó elgondolása utóhatásaként jelentkezett nála is. Posta hallgatóit sohasem vitte kirándulásokra (tanulmányutakra), mert azt tartotta, hogy azok nem alkalmasak a dolgok elmélyülő tanulmányozására. Ebben kétségtelenül van igazság, de alkalmasak nem látott dolgok, területek megismerésére és az érdeklődés általános felkeltésére. Itthon jól képzett embereit azonban érdeklődésüknek megfelelő helyre - megfelelő munkaprogrammal egy évi tanulmányútra küldte, egyedül. Hogy az ilyen útnak meg is volt a kellő eredménye, arról felesleges volna negatív értelemben vitatkozni. (...) Vita nem volt köztünk, hiszen ő nem akart, én nem tudtam menni. Ugyanez volt a helyzet a IV. utazásnál is, pedig ez Magyarország nyugati részeit járta be, nem kis haszonnal. A magam részéről sajnálattal bár, de erről is le kellett mondanom, mert hiányzott az a pár száz pengő, amely a kiadásaimat fedezte volna. Más volt azonban a helyzet, amikor 1933-ban az ötödik útra szóló meghívó megérkezett. Bármilyen különösen hangzik is, nekem pénzem volt. Hariseionösztöndíjamnak több mint a fele bankban volt. (...) Én tehát jelentkeztem és megtettem a lépéseket. (...) Mindezeket elintézve nyugodtan mehettem a Kotac-partra, Vata Ernő tanyájába ásatni. (...) Regényt lehetne írni erről az egyetemes őstörténetben is jelentős helyet kapott kedves, szép tanyáról. Nem kevésbé érdekeset, mint azokról, amelyek egy darab cseréppel se járultak hozzá az őstörténelemhez. (...) Olyan szívesen fogadták be már ismert Julka vezette háztartásunkat, olyan könnyű szívvel adták át a maguk lakta, jól berendezett tanyaépületet - s költöztek át arra az időre a régibe -, hogy azt kevés ember tette volna meg. A szép, szoba-konyhaverandás lakás teljesen a mi rendelkezésünkre állt, különálló nyári konyhával együtt. Öten tartoztunk a brigádba: a feleségem, aki itt gépelte görögországi útinaplómat, Benci bátyám, Lojzi és Török Gyula. Ilyen kényelemben még nem volt részünk. Nemcsak azért, mert tisztességes fedél alatt voltunk a szép virágos és gyümölcsös kert szélén, hanem azért is, mert alig pár lépésre volt az ásatandó terület. (...) Kipróbált, megbízható munkásaim [közül], aki nem éppen a közelben lakott, a tanyában húzta meg magát éjszakára. Nyár volt és amúgy is bőven volt hely a tanyában. Pláne úgy, ahogy ők csinálták maguknak a helyet. Leginkább kint a szabad ég alatt, a friss szalmakazal körül egy-egy pokróccal takarózva. (...) A maga szerény, finom modorával Radics Mihály volt a legeredetibb gondolkodású, legértelmesebb munkásom. 1932-től 1944-ig, majd 1948-ban, utolsó vásárhelyi ásatásomon is részt vett s kitartó munkájával, kézügyességével, találékonyságával valamennyi közt az első helyet vívta ki magának. Bár a Kökénydombhoz közel lakott, nem jelentkezett az ott folyó ásatásokhoz munkásnak. Aztán mi kalandoztunk el ettől a vidéktől s csak a SzőUősi Imre útmutatása mellett 105