Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A régió vasgyárainak és a magyarországi vasgyárak fejlődése 1956-1968 között

lentett. Ez az üzem elfogadhatatlan állapotban működött, borzalmas zsúfoltságban és minimális biztonsággal teljesítette felfokozott feladatait. így az iparág minden illetékese legfontosabb kötelességének ismerte el e helyzet megváltoztatását. Az egész gyár zsúfolt beépítettsége igen nehéz feladattá tette ennek a rekonstrukciónak a végrehajtását. Kézenfekvő lett volna az új acélmű gyáron kívüli telepítése, de ezt csak olyan távolságra lehetett volna tenni, ahová a folyékony nyersvas szállításra a város beépítettsége, a közlekedési rendszer és a terepalakulatok miatt nem tudtak reális módot találni. A jó megoldáshoz a kohóművet is ki kellett volna telepíteni, erre pedig elképzelhetetlen volt az anyagi fedezet előteremtése. A telepítési gondokkal együtt járt a technológia vitatása is. A döntés időszakában már több mint 10 millió tonna LD-acélt gyártottak a világon, s mivel a következő 10 év alatt húszszorosára növekedett az oxigén-konverteres acéltermelés, nyilvánvaló, hogy ebben az időszakban számos üzem állt már építés alatt, többek között Kassán is. Afölött könnyen napirendre tértek, hogy a zsúfolt gyárba nem építhető be az új technológia, s így az iparág legsúlyosabban elhibázott döntése született meg ekkor. A 8 db 90 tonnás Marz-konstrukciójú Martin-kemence és a lapos-keverő példátlan zsúfoltsággal lett beszorítva a régi kemencék helyére. Az üzemközben való átépítés rendkívüli erőfeszítéseket igényelt, ráadásul a kivitelezésre is több, össze nem egyeztetett organizációs terv készült, a közben folyó termelési folyamattal pedig ezek nem voltak összehangolva. Csepelen a legnagyobb gondot a kombinát erőteljesen hadiipari profiljának átalakítása jelentette már 1956 előtt is. A második hároméves terv keretében a legnagyobb előrehaladás a gyártmányfejlesztés területén történt. A Csőgyár megoldotta az olaj bányászati minőségi csövek hazai gyártását. A gépgyártásban 32 új szériagyártás indult meg, köztük a radiálfúrók, csaknem automatikus vezérlésű marók is szerepeltek. 1960-ban már 58 féle kis és középteljesítményű transzformátort gyártottak. Ez az időszak fontos állomásnak tekinthető Csepel „békeprofi Íj a" továbbfejlesztése szempontjából. Mindezekhez a termékekhez a kohászoknak is sok feladatot kellett megoldani, így pl. 15 féle új acélminőség gyártását vezették be. Közben a kohászat termelése az 1955. évi szinthez viszonyítva 1958-ban 8%-kal, 1960-ban 30%kal volt nagyobb. Csepelen a nagy állóeszköz-állomány révén rendelkezésre álló többszáz-milliós felújítási összeget igen céltudatosan használták fel korszerűsítésre is. A Lőrinci Hergermű termelése 13%-kal növekedett, 1960-ra meghaladta a 112 ezer tonnát. A második hároméves terv korszakát már méltán sorolja a gyár törzsgárdája a „hengermű fénykora" kezdeti időszakába, hiszen gazdasági, minőségi problémákban való biztonságos helytállás ekkor alakult ki. A látványos és meggyőző termelési eredmények együtt jártak a munkáslétszám megszilárdulásával, amit elősegített az ésszerű, valóban személyre szabott bér- és érdekeltségi rendszer. A hengerészek minőségi bére pl. az anyagki-