Borsod-Abaúj-Zemplén megye hon- és népismerete. Tanári segédkönyv (Miskolc, 2004)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye irodalma (Kovácsné Steppelfeld Erzsébet)

vonalakban emeli ki. Alant a völgy, mint egy keskeny sötétzöld szalag fut végig, s ahol elvész az esteli ködben ott egy kis gunyhó látszik, melynek konyhatüze, mint egy véres csillag világít elő a mélységből. — Vajon ki lakhaük ottan? De a legnagyszerűbb tájkép-motivum volt, (melybe szerencsésen bele is buktam) maga az „Örvény-kőrül" kínálkozó panoráma. Az Örvény-kő a Bükk hegység legmagasabb pontja. Tardonából nézve havasként kimagasló sziklagerinc, de amelynek tetejébe nagy kerülővel fel lehet jutni. Ez volt rendesen a kóborlásaim végcélja. Fél nap oda, fél nap vissza, délben tüzet rakni targallyból a szikla lankáján, pirított kenyérrel, szalonnával fejedelmi lakomát csapni, s aztán kiülve a szédületes szikla párkányára, megküzdeni a leheteden (nekem leheteden) festői feladattal. Lábam alatt, az előtérben, a bükkfák koronáiból alkotott sötétség, s ahol ez végződik, egy mosolygó zúg, közepén a kis Tardona füstölgő kéményű elszórt házikóival, körülvéve sárguló szőlőkertek kockáitól, zöld vetések csíkjaiból tarkálló dombokkal, melyek fölött a Bükköt folytató kormos-zöld hegyek emelkednek elő; e hegysor fölé tódul azután a gömöri hegyek csoportja; ezeknek az árnyéklata már lilaszínekbe játszik, de rajtuk is uralg a trencséni, turóci hegység láncolata; ez már felhőkék, s ezek fölé emelkedik, mint egy fata morgana, a szepesi Kárpátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas csúcsok gyémánt fénye képezi az elválasztó vonalat. Ez persze nem az én tudományomhoz mért feladvány. Azért mégis csak megbirkóztam vele, nem tehetek róla, ha én estem alul. ....Elindultam a hársas patak mentén s onnan fel az erdős hegyoldalnak, az annyiszor bejárt, jól ismert ösvényen. A mogyoró hullott, már a somot megcsípte a dér; teleszedtem vele a táskámat; ma dús lakomám lesz. Találtam egy nagy korallgombát is; az parázsban megsütve valami pompás ínyencfalat! Tíz óra lehetett, mikor feljutottam a Pogány oltárra. Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém; csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! — Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látóhatárig, amelyből hóbércek, hókupolák emelkedtek elő, másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a legmagasabb hegyeknek ormai. — Hű képe