Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 9. (Miskolc, 2002)

Városrendezési tervek és megvalósulásuk a XIX-XX. századi Miskolcon

Nagymiskolc általános városrendezési terve 1948-ban és az ún. „városkomipozíciós" terv 1954-ben 1957-ben Miskolc városrendezési és fejlesztési kérdéseiről konferenciát rendeztek, amelynek anyaga a következő évben megjelent. 1959-ben újabb szakmai tanácskozásra került sor, amelynek a város közmű és energiaellátási kérdései jelentették a keretét. (Az 1957. évi konferencián Gulyás László és Kalas Imre építészek a pályaudvar elhelyezésével kapcsolatban, még 1947ben készült javaslatot nyújtottak be. Az 1959-es fórumon pedig Vass Zoltán főmérnök a négy Pece-ág vonalvezetéséről, zárt szelvénybe kerüléséről tartott előadást. Mindez azért érdekes, mert ők voltak azok, akik a háború előtti időszak várostervezési kérdéseiben is járatosak, közvetlenül érintettek voltak, tehát részesei annak, hogy „új" és „más" várostársadalmi körülmények között ugyanazok a problémák hogyan vetődnek fel, milyen megoldási „közegben" hangzanak el. Vass Zoltán pl. 1923-tól 1976-ig dolgozott Miskolci mérnöki hivatalaiban. Munkásságát még Szűcs Sándor mellett kezdte.) Virágh Pál (aki 1953-tól városi főmérnök volt) olyan fontos alapelvet fogalmazott meg, amelyet elődei is hangsúlyoztak, de a megvalósítás során kudarcot vallottak. Nevezetesen: aki ebben a különleges adottságokkal rendelkező városban építéssel foglalkozik, akarva-akaratlanul beleütközik a városrendezés (megoldatlan) problémáiba. 1950-ig a „jelenlegi" Miskolc területén tíz önálló település élte életét úgy, hogy egymástól nagyságban, lélekszámban, foglalkozási struktúrában, legfőképpen a település jellegében különböztek egymástól. (Beépítési módjuk a legszélesebb és legszínesebb palettán mozgott). „A város hirtelen szemben találta magát olyan problémákkal, melyek más városokban az organikus fejlődés következtében nem jelentkeztek hasonló feszítő erővel." A 12 km hosszú, 1-2 km széles, egyetlen völgybe és egy dombság peremére települni kényszerült város az itt élőket ugyanolyan nagyságú utak megtételére kényszeríti, mintha tízszer nagyobb, tehát egy millió lakosú városban laknának. Ez a tény a szakemberekben állandósítja a városrendezés igényét (szinte minden korosztálynak vagy egy, vagy több általános városrendezési terve), a másik oldalról, az itt élők szemszögéből nézve viszont egy folyamatosan meglévő (időnként felerősödő) hiányérzetet szül. Az eltelt fél évszázad, (pontosabban 55 év) rendezési tervei közül az 1948-ban Weiner Tibor által készített munka azért érdemel figyelmet, mert először kellett tervasztalon „megküzdeni" a Nagy-Miskolccá egyesített településrendszerrel, amelyet az egyesítés után nem sokkal a tanácsi rendszer négy közigazgatási egységre, kerületre bontott. A hosszan elnyúló, két végén, keleti és nyugati irányban is iparilag szennyezett településen ő vetette fel először a városközpontok kialakításának szükségességét. A Borsos József nevével jelzett, s 1961-ben megjelent, a magyar vidéki városok XX. század második felében kezdő-