Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)
III. Személyes átélés - A Németországba érkezés módjai
a zárdából a barátnői. Ott volt a tanárnő, meg a barátnői. Hoztak neki ajándékot. Elvették tőle. A férjem testvérei is jöttek. Főztek otthon, és hozták az ebédet. A harmadik nap becsukták az ajtót és elmentünk. Nagyon sok magyar is volt ott az állomáson. A Gold muzsikus, azt hiszem nagyági volt, azt játszotta, hogy „Itthagyom a falutokat nemsokára." A magyarok azt mondták, csak menjetek, jó dolgotok lesz!" Borzasztó volt. Hat nap mentünk Csehországon át. A német falvakból jöttek a mosóteknőt, vellát, gereblyét kívül rászegelték a vagonra. Csehországban mindent levettek. Nekünk ilyesmink nem volt. Elvittek bennünket Pirnába. Először a cseh-határon álltunk körülbelül három óra hosszat. A Jugoszláviából érkezettek azt mondták: „Jézus Máriám, ti is jöttök? Mit akartok itt? Nem volt mit enni." Mónika Fink nagygazda szüleitől Szalatnakon ingatlan és ingó vagyonukat már 1945-ben, a földreform során elkobozták. A családot a falu határában lévő pusztán, cselédlakásban helyezték el. Kitelepítésük 1948 májusában történt. Az előző szerelvényével azonos útvonalon érkeztek Pirnába. Az utazás előtti ellenőrzésnél a család nem volt szerencsés. Elvették tőlük maradék értéktárgyaikat, karikagyűrűt, fülbevalót, stb. Elelmiszerkészletük sem volt, tekintve, hogy évekig nincstelenek voltak, mezőgazdasági bérmunkásként tengették életüket." 1948. május 18-án telepítették ki Ignaz Baumhacklt is Felsőmindszentről. „Bevagoníroztak. Amink még volt, abból egy „kicsit" még elvettek. A vagonokra elől meg hátul mindent rákötöttek. Alig ment el a vonat, talán Pestig, ahol mindent le kellett venni, és otthagyni. A határnál mindenkinek ki volt szabad menni, majd becsukták az ajtókat és Csehszlovákián utaztunk tovább. Csak éjjel ment a vonat. Pirnába, a szovjet zónába érkeztünk. Az ottani lágerbe kellett mennünk, ahol tisztálkodnunk kellett és fertőtlenítettek bennünket." A magyarországi németség nagy része először Kelet-felé hagyta el az országot. Mintegy hatvan ezerre tehető azoknak a polgári személyeknek a száma, akiket a megszálló haderő a Szovjetunió különböző helyein lévő munkatáboraiba szállított. Közöttük volt az ugyancsak szalatnaki Gizella Herr is, aki az eseményeket megelőzően évek óta Pécsett élt. „A Kovácsné mondta, látta, hogy a svábokat a falvakból Pécsre terelik. „Vajon hova viszik őket?" kérdezte. Akkor még jobban elkezdtünk félni. Aztán bent állt az újságokban, meg a plakátokon a falakon, hogy ha valaki németeket rejteget és felfedezik, akkor lelövik az egész családot. Akkor azt mondta Kovácsné nekem, hogy már nem tud tovább itt tartani engem, menjek haza. Bizony sírtam és azt mondtam, nem megyek haza, mert félek. Nem megyek ki az utcára. Azt mondta, eljön velem, s el is jött. Bátaszékre utaztunk vonattal, onnan Szalatnakra. Hazaérek, a ház zárva, senki sehol. Végül mégis megtaláltam anyámat. Másnap reggel 8-kor bejött a szalatnaki bíró és azt mondta anyámnak: „Hedwig, hazajött a lányod, úgy hallottam. Neki is el kell mennie, ahol a többiek vannak!" Már hallottuk, hogy Sásdra vagy Pécsre kell menni. Hát, nálam úgy volt, hogy minket Sásdra vittek.
