Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - SAROSÁCZ GYÖRGY: Fejezetek a Pécs környéki bosnyákok(horvátok) szántóföldi és kertgazdálkodásáról

után a ponyva megtelt a polyvásasszonyok egy-egy kézben fogva a petrencerudat a polyvásba vitték. A töreket dobálok a cséplőgép elé kirázott töreket a szalmavivő kosárba rakták, ós az a szalmával együtt a kazalra került. A kazalon a szalmát a kazalrakóig az ott dolgozók egymás elé állva, láncot alkotva vasvillával odébb tették. A kazalrakó-a lábazat elkészítésóig a kazalról többször lejött és megnézte, hogy jól rakja-e: a kiálló szalmát gereblyével kihúzta és a kazalra dobta. A befejezésnél arra ügyelt, hogy az magas és hegyes legyen, mert különben beázott volna. A zsákokba folyó szemre két személy ügyelt: a megtelt zsákokat leakasztották, feltöltötték, megkötözték, mázsára rakták és lemérték, hogy a cséplőgép-tulajdonosnak kijáró részt ki tudják adni, amely 4%-a volt az elcsépelt összgabonának. A cséplés ideje alatt a gazda a szalmát többször megnézte, hogy a kalászokból a dob a szemet jól kiverte-e, mert túl gyors „etetés" esetén az benne maradt. Ha ilyen előfordult, a kazalrakók is figyelmeztették, hogy a gabonát a kezéből lassabban engedje ki. Az is előfordult, hogy a dobkosár meglazult, és a szemet nem jól verte ki a forgótárcsa, ilyenkor meg kellett állni, és azt újból beállítani. Nem szerették a gazdák, ha a csólőgóp-tulajdonos mohó volt és nagy szemvesztesóggel csépelt, az ilyent a következő évben nem engedték be a faluba. A cséplés előtt a hombárt a gazda kitisztította, ha a gabonát a padláson tárolták, a gazdaasszony a repedéseket sárral betapasztotta és vizes sárral (sárgaföld+marhatrágya) felkente. A cséplés befejezésekor a szérűt összesöpörték, és az összegyűlt szemet a cséplőgépen átengedték, hogy az ne menjen kárba. A cséplőknek minden gazda enni adott, ha az fél napig is eltartott, akkor előtte hideget (sonkát, szalonnát, túrót, diós és mákos kalácsot) és bort kaptak. Szokás volt, hogy a cséplés körül kíváncsiskodó gyerekeket a gazdaasszony szintén megkínálta az említett kalácsból, akik azt örömmel elfogadták. A szemnyerósnek cséphadaróval történő módja a zsúpszalma készítésnél (ós hüvelyeseknél) napjainkig megmaradt. A jobbágyság idején a földesúr a zsúpszalmának szánt rozsot azonnal a búza után csépeltette ki, hogy a tizedet abból is megkaphassa. A rozs ágyasát a kalászfejekkel egymással szembe, tövivel kifelé terítették ki a szérűn. A népes családok esetén többen párosával vagy két pár egyszerre csépelt. A csóplők egymással szemben álltak, ós egy irányba haladva a cséphadaróval ütemesen verték a kalászfejeket. Ha négyen voltak, akkor a befogott felületet keresztbe verték, de közben egyetlen cséphadaróra nem csapták rá. Miután végig mentek rajta, megforgatták és ismét csépelték. Az így kicsépelt zsúpszalmát kisebb marokra felszedték, de mielőtt kévékbe kötötték volna, az összetördelt szálakat kiszedték belőle. A kicsépelt rozsszemet szintén egy kupacba összegyűjtötték és rostán megtisztították. A zsúpszalmát lehetőleg a szabadban tárolták, mert ott kevésbé rágták meg az egerek. Lefedése szalmával történt, hogy be ne ázzon. A zsúpszalma másik készítési módja, amikor egy marék elcsópeletlen rozs kalászait addig verték egy deszkalaphoz (padhoz), amíg abban szem volt. Utána a törött szálakat a kalászfejeknél fogva kihúzták, a töveit a földhöz verték, hogy szép egyenletes legyen, majd kévékbe kötözték. A zsúpszalma készítése az 1940-es évekig még általánosnak mondható, mert minden községben találunk még zsúptetős házakat, különösen pajtákat, de kötélkészítésre is rendszeresen használták. A két háború között a pécsi nyugdíjasok közül 4-8 fős csoportok évről évre kimentek a környező községekbe, ós