Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1968. (Pécs, 1968)

OLVASÓKÖNYVÜNKBŐL - PAP László: A mohácsi csata

A mohácsi c sata. Pap László 1526 augusztus 29-én az évekkel korábban már elkerülhetetlennek látszó tragédia Baranya földjén ért végső mozzanatához. Innen indult történelmünk legszerencsétlenebb időszaka, itt töltötte utolsó napjait a "halálbamenők serege", itt csapott össze az akkori világ legerősebb hatalmával, ebben a földben porladnak a nagy küzdelem halottai. Mohács számunkra nem csak országo? történeti esemény, hanem h vl^rtér.et is. Ebben az olvasmányunkban be akarjuk mutatni azt is, hogyin használja fel a történész a rendelkezésére álló forrásokat, hogyan hasonlit össze szövegeket, hogyan válogat, elemez, s igyekszik megállapítani a - sokszor hiányos vagy egymásnak ellentmondó - forrásokból a messzi mult történetének igazságát. Magyarországot már a vészes 1526-os esztendőt megelőző években elveszettnek tekintette a keresztény világ. Részben ezzel is magyarázható az a közöny, amely a legtöbb udvart és uralkodót eltöltötte, amikor a Magyarországnak nyújtandó katonai és gazdasági segitségrol volt szó, hiába hangzott el időnként - főleg a pápák részéről - hogy Magyarország megvédése saját országuk biztonságát is jelenti. A feudális uralkodó osztály mélységes züllöttsége, s az ebből fakadó közállapotok nem hagytak fenn kétséget, hogy az országot katasztrófa fenyegeti. A jószemü és jóindulatú pápai követ, br. Burgio Antal jelentései hiven festik a hazai állapotokat. 1526 március 3-án irja: V "A királynak már nincs mit ennie, most ezüstjét tette zálogba. Őszentsége tekintse Magyarországot ugy, mintha máris elveszett volna, mert amellett, hogy ebben a hazában határtalan a rendetlenség, nincs itt még semmi sem, ami a háborúhoz szükséges. . . Az eg}'-es társadalmi osztályok között oly nagy a gyűlölség, oly nagy az irigység, hogyha a török szabadságot igérne a jobbágyoknak, tartani lehetne tőle, hogy azok fellázadnának a nemesség ellen. De ez a lázadás sokkal kegyetlenebb lenne a Dózsalázadásnál. ... Ha a király szabadságot adna a jobbágyoknak, félő, hogy a nemesség fordulna el tőle. " Az ország urai nem tanultak 1514-ből. A török legfeljebb egy-egy rossz álmot szerzett nekik, de a fellázadt jobbágy arca ott volt előttük, s állandó félelemmel töltötte el őket a nagy parasztfelkelés leverése után is. A közeledő török hirére a főurak nem merik otthagyni palotájukat, a nemesek udvarházukat. Julius 13-án, amikor a török már átkelt a Száván, Burgio igy ir: "A nemesek makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy nem mennek, am ig a király nem indul, mert ez nem kötelességük. . . egészen bizonyos, hogy a királynak nem lesz had-