Az Ujság, 1975 (55. évfolyam, 2-50. szám)
1975-03-20 / 12. szám
dr. Molnár Z siqmond: A RÉGI MÁRCIUSOK — TÖRTÉNELMI EMLÉKEZTETŐ — Tavasz-jöttén. . . igy Március havában, amikor lüktet a bó-lé már a fákban és várom kedves kis gallyacskáimat, a búsvéti barkát, gyakran pillantok Szent Gergely naptárára ... és elgondolkozom, hogy Március havának mely napjai mit is hoztak a mi magyar életünkbe. Látom a régi Márciusokat. . . jönnek felém Március havának immáron lassan ködbevesző, dicsőséges és fényes, vagy zivataros napjai. Mostani írásomban Március havának négy törté nelmi nevezetességű napjára emlékezem. * * * Lapunk hasábjain a magyar történelem egyik legdicsőbb napjáról, 1848 március 15-érőI, miként minden évben, úgy most is megemlékeztünk. Amíg lesz valaki a Földön, úgy odahaza, a megszállott rábhazában, vagy a Kárpátokon túlon messze idegenben, . . . amíg lesz valaki, aki nemcsak vallja, de magyarnak is érzi önmagát, e napot soha-soha nem felejtheti. * * * Aztán jön felém történelmi emlékeimből 1944 március 19-e, hazánk német megszállásának napja, amely a háborús erőfeszítésben kifáradt, össze-visszakapkodó kül- és belpolitikánk eredménye volt. A hitleri államvezetés nem sokat teketóriázott velünk, 5 páncélos és ejtőernyős hadosztállyal rázúd ült a szövetséges Magyarországra s ezzel országunk i gyakorlatilag, végleg a német szekérhez kötődött. Az akkori politikusok és kortársak nagyrésze még él . . . de még 30-40 év mélyéből sincs meg a történelmi távlat annak reális elbírálásához, hogy mit kellett, vagy mit lehetett volna tenni a hitleri és stalini birodalmak közé beékelődött trianoni kis Magyarországnak, hogy viszonylag ép bőrrel ússza meg a 20. század ezen iszonyú történelmi kataklizmáját. Ellenállhattunk volna-e a germánok félelmetes hadi gépezetének, vagy ezredéves kereszlénységünk förtelmes gyalázatára Iepaktáltunk volna Nagy Péter cár világhódító szláv uralmáról álmodozó lenini-stalini Oroszországgal?... Ezt csak az oknyomozó történelem és a késői századok maradék magyarjai tudják majd megmondani. Az idők távlatából ezek talán majd jobban látják az eseményeket, az okokat, az okozatokat, az összefüggéseket és a tévedéseket is. Akár állottunk volna ellen Hitlernek, akár nem, mindenféleképpen elvesztünk volna tőle is, mint ahogy az ő oldalán harcolva elvesztünk Stalintól, nemzetünk ezen atomkorszakbeli új mohácsi csatájában. * * * Emlékeim között lapozva, jönnek felém elhomályosulva régi események és történések az idők sodrából. Jön felém a Tanácsköztársaság kikiáltásának, a kommunisták hatalomátvételének, 1919 március 21-ének szégyenletes najra. E napról, emlékeket gyűjtő fiatalságom korában, annak idején sok érdekes beszélgetésem volt az egykori szerejlőkkel, Nagy Vincével, aki Károlyi Mihály belügyminisztere volt. (New Yorkban halt meg vagy 10 éve) Hegymegi Kiss Pali bácsival, aki fiatal belügyminiszteri logalmazóból lett Nagy Vince államtitkára, Sándor Lászlóval, a kitűnő bűnügyi védő-ügyvéddel, aki a 18-as őszirózsás forradalom” idején Budapest rendőrfőkapitánya volt, de mint régi székely határőrök ivadéka, Károlyi jöttekor azonnal lemondott állásáról. Sokat beszélgettem Sándor László utódjával, dr. Dietz Károllyal is, akit mint fiatal rendőrkapitányt, Károlyi azonnal kinevezett Sándor László helyére Budapest főkapitányának, amit Dietz meggondolatlanul el is vállalt. Talán sok olvasónk, főként az öreg sportosok, emlékeznek még Dietz nevére, aki a 30-as években vagy 10 éven keresztül az MLSZ-nek, a Magyar Labdarugó Szövetségnek volt a szövetségi kapitánya . . . s akinek szakvezetése alatt a magyar labdarugó válogatott a Sárosi, Zsengellér, Toldi Géza-i időkben sok-sok fényes győzelmet aratott. A második világháború előtti és alatti években ezek valamennyien ügyvédi gyakorlatot folytattak Budapesten és sokat volt alkalmam velük régi dolgokról elbeszélgetni. És most, hogy márciusi riportomat írom, kaleidoszkopszerűen villannak fel előttem 1919 Márciusának forgószél-szerű eseményei. * * * 1919 január 1 l ét írták akkor, amikor egy sötét banda, amely magát “Nemzeti Tanács’ -nak nevezte, a kivérzett és ájult ország megkérdezése nélkül Károlyi Mihályt, ezt az inbecillis és kuka grófot köztársasági elnökké kiáltotta ki. Csak úgy és egyszerűen a gróf ki lett kiáltva. Ez volt Magyarországnak az a sötét korszaka, amikor a politikai paszszionátus főnemes mellett az alvilág ó-testámentumi nevű közbűntényesei is beleszerettek a magyar politikai életbe. Kóhn Kun Béla, az egykori kolozsvári sikkasztó biztosítási ügynök, 24 más egyéb komcsival együtt 1918 novemberében ért haza orosz hadifogságból és ezekkel, valamint néhány más sötét desperádóval együtt az ájult és fejét vesztett országban megalakította Magyar Kommunista Pártot. Machinációjához Moszkvából ömlött a pénz, mivel Lenin, e tatár-orosz zsidó, a nyugati világ forradalmasításához Magyarországot szemelte ki ugródeszkául. Kun Béla nyüzsgésének eredményeként már 1919 februárjában megjelentek a Vörös Üjság, a Vörös Katona és az Ifjú Munkás nagyon rossz papíron nyomott Ienin-szagú szennylapok. És a kapkodó, fejvesztett kormányzásban nem volt senki, aki ezt a pártot és mételyező lapjait betiltotta volna. * * * 1919 februárjában a komcsik népgyűlést tartottak a Pesti Vigadó épületében, majd Kun Béla lázító beszédének hatása alatt a tömeg a kommunistákkal akkor még nem egyesült Szociáldemokrata Párt lapjának, a Népszavának a Conti utcai szerkesztősége elé vonult, hogy azt lerombolja. Ekkor azonban az egyébként erélytelen Berinkey kormány rendeletére a rendőrség beavatkozott s a kifejlődött utcai harc során 7 ember meghalt. . . köztük rendőrök is . . . és hatvanan súlyosan megsebesültek. Ezért a kormány Kun Bélát és társait letartóztatta és a pesti Gyűjtőfogházba szállíttatta. Amikor a rohanó események egyre jobban összekuszá- Iódtak és bonyolultabbá lettek, a Szocdem Párt vezetősége megbízta a véresszájú és legradikálisabb szociálista Kunfi Zsigmondot, hogy négy más egyéb szocdem párttaggal menjen a Gyűjtőfogházba és tárgyaljanak Kun Béláékkal a kommunista párttal való esetleges egyesülés céljából. Kunfiék a Gyűjtőfogházban 1919 március 20-án összebratyiztak a kunbélai bandával és megállapodtak a két párt egyesülésében. Kapásból rövid programot dolgoztak ki már ott a fogházban, amelynek leglényegesebb pontja volt: . . . szövetséget kötni a forradalmi szovjet Oroszországgal, majd utána szovjet mintára Magyarországot teljesen bolsevizálni. Az események hatá'sa alatt Berinkey Dénes fejvesztett kormánya és gróf Károlyi ’’elnök elvtárs azonnal lemondanak . . . majd Károlyi proklamációt bocsájt ki, amelynek utolsó sorai úgy hangzlottak hogy: Lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népi proletáriátusának . Tehát a farkastorkú gróf átadta a ’ hatalmat az egyesült Szociáldemokrata és Kommunista Pártnak, hogy aztán ezek Tanácsköztársaság néven 101 napos rémuralommal szabaduljanak rá a háborúban kivérzett országra. Az a Károlyi gróf tette ezt. akinek ereiben anyai ágon a magyar szabadságért harcoló erdélyi fejedelmek vére folyt . . . s akinek családja bővelkedett hősökben és árulókban, a töröklesre és portyára járó Károlyi Balázs végvári kapitánytól a szomorú emlékű nagymajtényi kurucromlás Károlyi Sándoráig, hogy aztán a Károlyi család egyébként sok kitűnő tagja mellett a családi szégyen lángja ebben az országrontó politikai kalandorban csapjon fel az égig. Politikai lázgörbéjét egy szerelem indította el, amikor is 3 unokatestvér, Tisza István, Bethlen István és ő vetélkedtek egy ragyogóan szép mágnásasszony kegyeiért. Károlyi a szerelemben lemaradt, de viszont politikailag ő volt a legsikeresebb, mert négy hónap alatt egy egész országot tudott tönkretenni. I iszát meggyilkolták azok a sötét erők, akiket ő szabadított ki Pandora szelencéjéből s akiket ő hangszerelt fel 1919 március 21-éhez. Bethlent elvitték Szibériába meghalni azok az oroszok, akiket mindketten messiási várással vártak a második világháború alatt. A kuka gróf viszont egészen jól várt, mert másodszor is sikerült elnöke lenni a meggyötört Magyarországnak, amig Rákosi atya ki nem rúgta és fájdalomdíjul nyakon nem öntötte aj párizsi nagyköveti ranggal. Az a Károlyi adta át a hatalmat a népnek ”, aki távol abb állott a néptől, mint Makó Jeruzsálemtől. Aki nyilvánosság előtt csak a saját főnemesi osztályával érintkezett ... de súlyomban galileistákkal és más országrontó obskúrus bandákkal haverkodott. Aki az első világháborúnak pár hónapját mint tartalékos huszártiszt, monoklisan és Iakkcsizmásan, jól hátul, magasabb parancsnokságokon nem nyeregben, de íróasztal mellett, vagy a tiszti étkezdében pezsgőzve harco Ita” végig . . . aki nem vett részt egetföldet rázó huszárrohamokban, mint pl. a clevelandi magyar emigrációban csöndesen és szerényen élő öreg barátom, dr. vitéz Gárgyán Imre, első világháborús volt huszárfőhadnagy . . . (bocsássa meg, hogy kiírom nevét) aki 191 5- ben egy felderítő huszár-vállalkozás alkalmával rajtaütvén egy kozák századon, foglyul ejtette az orosz cárné kozáktiszt fivérét. . . amely huszárcsinyért magas hadikitűntetést kapott s egy egész huszárezred tisztelgő lovasdíszmenelben vonult el az akkor még fiatal huszárzászlós előtt. Nem . . . a Károlyi gróf, aki szégyene volt e szónak, hogy magyar huszár . . . ilyesmit nem telt. De azt megtette, úgyis mint nagy népbarát , hogy 1916 december 30-án, IV. Károly koronázásakor csak fanyalogva adott kezet Vén Zoltánnak, az egyszerű kis falusi néptanítónak, a tartalékos bakahadnagynak . . . aki azonban roskadozott az osztrák-magyar monarhia összes hadikitűntetéseitől, a legénységi és tiszti arany vitézségi éremtől lefelé és felfelé mindenig. . . aki az égzengető szuronyrohamokban a százada élén miódig elsőnek ugrott be az orosz lövészárkokba és az olasz kavernákba . . . s akit IV. Károly, a monarchia utolsó uralkodója is érdemesnek tartott arra, hogy 1916 december 29-én aranysarkantyús vitézzé avassa, hogy másnap, december 30-án, a koronázás napján, a fiatal kis tartalékos hadnagy, csukaszürke tábori egyenruhában ott állhasson a budavári koronázó Mátyás templomban az ország díszmagyaros zászlósurai és főnemesei között. E Károlyi döfte bele az utolsó kést az ájult országba, akit 1918 decemberében, amikor egy iszonyú snassz trógerekből összeállított küldöttség élén Belgrádba érkezett valamiféle fegyverszüneti tárgyalásra . . . Franchet Desperay francia tábornagyba balkáni entente hadak főparancsnoka elhülten azzal nézett végig hogy: . . . mondja gróf . . . hát maga idáig tudott süllyedni? A tábornagy ugyanis jól ismerte Károlyit még párizsi “aranyifjú korából. Hát igen. . . a gróf odáig tudott süllyedni. Eg észen odáig, hogy patkánybüvölő furulya-szavával előhívta a föld alól a politikai alvilág sötét alakjait, a magyar népre annyi vért. könnyet és szenvedést hozó Khón-Kun Bélákat, Számueli Tib rókát, a Khón-Kerekes Árpádokat és a Korvin-Klein Ottókat, hogy aztán ezekből megalakulhasson a dicső emlékű I anácsköztarsaság veszettkutya-szerűen vérengző első kormánya. Riportom írása közben ezek a lassan ködbevesző emlékfoszlányok kerengnek köröttem a magyarság siralmas évtizedeiből, amikor naptáromon megpillantottam 1919 március 21-ét, az akkori tavasz-jötlének rosszemlékű és keserves napját. * * * És amikor láttam március 21-ét, ugyanakkor láttam március 20-át is, azt a régen elfelejtett nemzeti gyásznapot, amely napon, 1894-ben, az olaszországi Turin városában, 43 évi hontalanság után 91 és fél éves korában meghalt Kossuth Lajos, nemzetünk legnagyobb emigráns, 1848 legendájának hőse. Kossuthról és koráról, az emberről és politikusról nem vagyok hivatott tanulmányt írni, mivel ez az oknyomozó történészek dolga. Szerény riportomban inkább csak néhány, nem közismert apró kis Kossuth epizódot említek meg, amely szülővárosomban és családomban szállt szájról szájra, mert hiszen abban a városban születtem, oil élt elődeim nagy része is, amely városban 1848 szeptember 24-én először hangzóit el Kossuth hadba hívó és honvédeket to borzó szava. Mint kis gyerek, Édesanyámtól sokszor hallollam, hogy 1894 március 23-án anyai dédapám könnyezve jött haza a Gazda Kör-bői azzal, hogy Kossuth Lajos meghalt. A turini gyászhír az akkori hírszolgálati viszonyok mellett csak 2 nap múlva jutott cl a kiskun városunkba. E szomorú MENEKÜLÉS ROMÁNIÁBÓL m Egy magyar és egy román fiatalember 1975. január 15-én kihajózott Constanza román kikötőből a 4719 tonnás Azuga nevű teherhajón. Húsz nappal később irtózatos szenvedések után megérkeztek a hőn vágyott szabadsá gba: Londonba, ahol menedékjogot kaptak. De talán kezdjük az elején. Marton Gyula és Gavrila Sas — az előbbi magyar, az utóbbi román •— de egyformán elégedetlenek voltak a romániai terror módszerekkel és külön-külön elhatározták, hogy akár életük és egészségük árán is, de megszabadulnak a diktatúra szorításából. Azzal kezdték, hogy elmentek Constanzába dokkmunkásnak. Ez a munka nehéz, de még Romániában is aránylag jól fizet, és ott van a közeli lehetőség a lelépés - re: a hajók és a tenger. Eleinte /— minthogy korábban nem ismerték egymást — bizalmatlanul viselkedtek maguk között is, és nem fedték fel titkos céljukat, de az idő meghozta a barátságot. Véd. — és dacszövetséget kötöttek, a menekülés érdekében. A tervet elég tűrhetően dolgozták ki. Az, hogy idő beli eltérés csúszott számításaikba, nem az ő hibájuk. Szenvedéseiket végül is a sors megjutalmazta. * * * Az Azuga nevű teherhajót választották, amely alumíniumot vitt Nyugatnémetországba és üvegárút Londonba. Mivel a tél Constanzában is hideg, alaposan felöltöztek. Két üveg vizet, két egész barna kenyeret és füstölt sonkát vittek magukkal meg egy elemlámpát, amikor a rakományban elrejtőztek. Szerencsétlenségükre valami bürokratikus ügy miatt a kihajózás késett, így élelmük még az indulás előtt úgyszólhirre március 2 3-an ej félkor megszól altak városunk templomainak összes harangjai, a nép az utcákra tódult és a templomok körül némán zokogolt nemzetünk nagy halott jéért. / * * * Kossuth halálát 17 évvel megelőzően, szülővárosom minden rendű és rangú polgáraiból összeállított 100 tagú küdöttség kereste fel Turin városát, hogy meglátogassák és hazahívják a magyar szabadság nagy hontalanját-és biztosítsák annak a városnak szeretetéről és hű ragaszkodásáról . . . amely városnak a főterén, a ma is meglévő öreg katolikus templom előtt, 1848 szeptember 24-én először bon tóttá ki a magyar szabadságharc lobogóját és ahol először hangzott el honvédeket toborzó és hadbábívó szava. A küldöttséget igaz demokráciával állították össze. Volt köztük felszabadított jobbágy, hatökrös gazda, pap, tanító, céhbeli iparosmester, méltóságteljes öreg juhász-számadó, elszegényedett kurtanemes és városi notabilitás, kaputos polgár. Anyai dédapám, a volt 48-as Kossuth huszár, aki Vilá gosnál nem tette le a kardját... de aki lóval fegyverrel és hadiszerrel kitört az osztrákok és kozákok gyűrűjéből, ami miatt büntetésből 12 évet szolgált Itáliában Radetczky tábornagy osztrák huszárezredeiben, szintén tagja voll a küldöttségnek, mivel valamit gagyogott is olaszul. Bár gondolom, az olasz nyelvet nem esti tanfolyamokon sajátította el, de az olasz lányok és villogó szemű menyecskék körül telt huszáros hadiszolgálatai közben. A küldöttség egyszerű zsinoros magyar ruhában, Kossuth kalappal, csizmásán és kardosán ment. A küldöttséget a református elemi iskola igazgatója, Nyújtó Pál iskolamester, egykori 48-as honvéd és nagytiszteletű Dobos János református lelkész, Kufstein várát 2 évig megült, Kossuth volt tábori lelkésze vezette. Kossuthot rázta a néma és hangtalan zokogás, ami kor a küldöttség átnyújtott neki egy maroknyi földet annak a templomnak a teréről, ahonnan először hangzott el hadbahívó szava. És vittek neki két kis fiatal vadgelicét, tudván, hogy Kossuthnak a gerle volt a kedvenc madara. Kossuth szomorúan simogatta meg a kis gelicéket, majd visszaadta a küldöttségnek azzal, hogy vigyétek vissza őket, fiaim, ne itt halljanak meg velem együtt idegen országban. Kossuth a küldöttség minden egyes tagját saját kézízel dedikált fényképével ajándékozta meg. Családom a birtokában lévő képet a 20-as évek elején a városunkban felállított un. Kossuth szobának” ajándékozta, amely szobát két évtized lelkes munkájával és sok kis Kossuth ereklyével néhai történelem tanárom, a kedves jó Sárkány Józsi bácsi rendezte be nagy-nagy szeretettel. Ott áll ma is az ütött kopott és szu-ette egyszerű zöld aszal, amelynek tetején állva Kossuth Lajos, elmondotta a toborzó beszédét. Mint Sárkány Józsi bácsi kis-inasa, mint egykori lelkes kisdiák, eljárva vele a Kossuth szobába, sokszor törölgettem le a portól a nagy idők e kicsi asztalát, sőt egyszer könnyezve meg is csókoltam azon a helyen, ahol egykor Kossuth Lajos állhatott. i Életem hetedik évtizedének mélyéből visszajáró emlékek ezek s kisdiák koromban igazán nem gondoltam arra, hogy a sors különös kegyelméből egyszer majd én is hazátlanná válva, emigrációs magyar újságban írhatom meg Kossuth Lajossal kapcsolatos szerény kis márciusi visszaemlékezéseimet. * * * Kossuth Lajos 81 éve halott. És a nagy halottat az otthoni rendszer kisajátítva, a maga céljai és érdekei szolgálatába állította be, ami ellen Kossuth már tiltakozni nem tud. Pedig ha most élt volna e sötét és gyászos korszakban, Ot is ugyanúgy az ÁVO. pincéiben kínozták volna meg, mint Minilszenty bíborost, vagy elhurcolták volna örök rabságra Szibériába . . . vagy ugyanúgy elment volna most is emigrációba, mint ahogy elment 1849-ben, Világos után. * -x- * A magyar nép életében még jöhetnek dicsőbb vagy zivatarosabb századok is. Még jöhetnek új szellemóriások és jöhetnek a szabadságnak új hősei és héroszai is. De ha az elnyomatás és zsarnokság ellen a magyar szabadság szent nevében valaha is még robban egy bomba vagy dördül egy mozsár... a küzdelem, miként 1848-ban, vagy 1956-ban, Kossuth nevével indul meg majd akkor is. Mert ahogy Ő írta be nevét népének leikébe és szívébe s amilyen égig érő lánggal és Iobogással Ö jött, úgy nem jöhet többé soha senki más. 5. DLDAL. KI LESZ A DEMOKRATÁK ELNÖKJELÖLTJE? - A Demokrata Párt keretén belül az elnökjelölés kérdése még teljesen tisztázatlannak látszik. Erős megosztottság mutatkozik Wallace George és Jackson szenátor hívei között. Bentsen Lloyd. Askew Reubin, Carter Jimmy, Sanford í erry, Udall Morris, Harris Fred és talán még egy-két más név is szóba kerülhet. Valószínű azonban, hogy mindezek idővel kirostálódnak és végül is Kennedy Ted kerül sorra. Ezt azonban még az egyik hetilapban megjelent találgatás is csak kérdés alakjában meri feltételezni. Az említett találgatás következő kérdése, hogy vajon a demokraták a washingtoni Jacksonnal és a texasi Bentsennel inclulnak-e a választáson. Ez a kérdés aztán újabb kérdést vet fel: mi történik Wallacer szál? Csatlakozik a harmadik párthoz és Reagan Rónáiddal együtt indul? Elfogadja a második, elnökhelyettesi jelölést? És ha erre kerül sor, mi lesz a liberális demokratákkal? Függetlenítik magukat és valamelyik ~ McCarthy Genehez hasonlóan *—- a maga útján járó egyéniséggel inf dúlnak? Mindezek a kérdések csak akkor lesznek döntő fontos^ ságúak, ha Ford elnököt a közgazdasági helyzet <—- Hoovér. esetéhez hasonlóan — megfosztja attól a lehetőségtől, hogy a Republikánus Párt elnökjelölését elfogadja. Ha ez nein következik be és Ford elnök indulni tud, akkor a demokraták esélye csökken, a harmadik párt sikerére pedig az eddigieknél is kevesebb kilátás nyílik. ván elfogyott, a lámpában az elem kimerült. Teljes sötétség vette őket körül. Sokat szenvedtek a hidegtől, az éhségtől, de kitartottak. A román titkos rendőrség vizsgálatát is megúszták. Aztán január 15-én végre a hajó megmozdult. Kifutott a Fekete-tengerre. Ekkor egy kissé megkönnyebbültek, és a szenvedések elviselhetőbbé váltak, mert a remény éltető sugara megerősítette őket nehéz óráikban. Átmentek a Boszporuszon és azután az Égei-tengerén nyugatnak fordult a hajó. Persze a két menekülő nem nagyon tudta meghatározni a hajó tartózkodási helyét. Éhség, szomjúság, hideg és reménytelenség és óriási félelem gyötörte őket az elhagyatottságban. Lassan peregtek a percek, kínosan vonszolták magukat az órák. Nagyon éhesek és szomjasak voltak. Kutatni kezdtek, amennyire körülményeik megengedték. Végre találtak egy ládát. Felnyitották. Szerencsétlenségükre konyak és vodka volt a ládában. A szesz még jobban hatott a kiéhezett szervezetre, és nagyon rosszul lettek az elfogyasztott néhány korty italtól. Szomjúságukat olyanképpen próbálták csökkenteni, hogy a lerakodott párát gyűjtötték össze. Az viszont —< mivel a tengeren jártak — sós volt. Nem mutatkozott semmi más segítség, mint kitartani az utolsókig, megkísérelni még az emberfelettit is azért, hogy egy napon majd szabad földre tehessék lábukat. Amikor a hajó először kikötött, sikerült rést vágni a ládák között és megállapították, hogy Gibraltárban vannak. Ez újabb reménnyel töltötte el a két menekülőt. Szenvedéseik azonban a napok múltával csak foko zódtak. Ahogy északnak tartottak, úgy nőtt a hideg. Amikor már azt' hitték, hogy nem bírják tovább, megtörtént a csoda: az Azuga lassú manőverezés után kikötött Londonban. Egy angol dokkmunkás talált ránk mondja Marton Gyula. Románul szóltam hozzá, ő valamit mondott. Ez után rövidesen megindult a hivatalos eljárás. A brit menekültügyi szervek emberei jelentek meg, akiknek segítségével az angol dokkmunkások partra szállí-, tották a két félholt embert. Mentőautó. Kórház, kezelés, jó étel, emberi gondoskodás. Állapotuk hamarosan javult és közben értesítették őket, hogy menedékjogot kapnak, tehát megérkeztek a rég óhajtott szabadságba. * * * Mr. Ratiu, aki az Angol-Román Társaság londoni vezetője, mindent elkövet, hogy a két menekült, aki ennyi szenvedést vállalt, végre is révbe érjen Anglia földjén. Marton Gyula szakács, gépkocsivezető és mechanikus, míg Sas építőmunkás. így megvan a remény, hogy a nyelvi nehézségek ellenére is hamarosan munkát fognak kapni. , Egyelőre a kórházi kezelés után egy szállodában helyeztek el őket, és ők boldogan lélegzik a szabadság friss tavaszeleji levegőjét. Elgondolkoztató, hogy milyen nehéz az élet ott, ahol két ember ilyen szenvedést vállal és ennyi kockázatot azért, hogy szülőföldjét elhagyva, megtalálja azt, amit a haza nem adott meg neki. s ami minden ember számára a legértékesebb: a szabadságot. _ * * * Molnár Gyula és Gavrila Sas ma már szabad emberek. I udjuk, itt Nyugaton sem könnyű ma az élet. Nekik is sok nehézséggel kell szembenézniük. De a terrort otthon hagyták. Ha nehezebb is lesz nekik a kezdet, mégis van egy olyan fegyverük, ami az embereket sokszor a legnehezebb helyzeteken is átsegíti, s amiért érdemes élni. Ezt mi jól tudjuk, mert mi is végigjártuk ezt az utat. I agadhatatlan, vannak nehéz napjaink, kínos óráink, gondjaink itt is. De életünket szabadon irányítjuk a körülmények mérlegelésével, és ami egykor nem volt meg, ma megvan. A napi élelem, fedél a fejünk felett és az elidegeníthetetlen alapvető emberi jogok . . . New York, N Y. 1975. március 9. Bogyay Gyula /AZ ÚJSÁG 1973. MÁRCIUS 20.
