Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-01-01 / 5. szám
116 AZ ERŐ 1926. január hó. •ÚJX* NAGY EMBEREK GYEREKKORÁBÓL. Utromboló fekete ördög, Rapsonné asszonyom könyörgök: lásd engem is megátkozott — még egyszer add a táltosod! ÁPRILY LAJOS. Eszedbe jutok-e néha én is úgy neked, ahogyan én gondolok reád esténkint, régi barátom, Surányi ? Te arra élsz most is Léva körül és ha nagyon fáj a szíved, hát csak belátogatsz a városba és az utcákat járva, fel-felidézheted régi emlékeinket: itt is sokat jártunk, amott is. Elmehetsz a Perec partjára, a régi várba, a tóra csónakázni és ha már nagyon nem bírsz magaddal, beülhetsz a halászcsárdába egy-két pohár borra, ahová mint negyedéves repaszok titokban néha eljártunk? (Vájjon tudja-e ezt már Bakker nevelő úr ?) Te, Surányi, ezen a novemberi alkonyon, amikor csupa csatak a pesti utca, a köd nemcsak a tüdejére száll az embernek, hanem a szívére is, de jó volna, mint régen, bezörgetni diákszobád ajtaján és bekiáltani, hogy ■ hé, pajtás, gyerünk barangolni kicsit! Kikérdeznélek mindenről, mindenki sorsát el kellene mondanod, ismerőseinkét, meg azokét is, akiket csak sokat láttunk az utcákon. , Aztán beülnénk a halászcsárdába (most már szabad hiszen már időelőtti fehér hajszálak deresíték a fejemetpajtás !), halpaprikást rendelnénk, hozzá egy üveg jó magyar bort és megindulna az emlékezések szakadatlan sora- Visszagondolnék Albert bácsira, a régi pedellusunkra, aki a legnagyobb úr volt az intézetben, hiszen ha szobafogságot is kapott valamelyik repasz, az ő jóságos szíve egy-egy délutánra megkönyörült rajta. — Na, nem bánom, ma délutánra kiengedem, fiam 1 — mondta ilyenkor és aztán már szabad volt a vásár. Hiszen csak ő tudta rajtakapni a kiszökött diákot. És visszagondolnánk a preperandia bölcsére, akinek nem írom ide a nevét, mert nagyon haragvó természetű és én most nagyon békében szeretnék lenni mindenkivel. Emlékszel ? Róla az a hír járta, hogy közte és az Úristen között csak az a különbség, hogy az Úristen mindent tud, ő azonban mindent még jobban. És emlékszel rá, amikór egyszer tiltott időben cigarettázva a hosszúkezü Kappaun-pajtás elkérte tőled a szivarka végét, te láttad a közeledő nevelő úr elháríthatatlan veszélyét és hamar a Kappaun szájába adtad a félig elszitt cigarettát s így az egyheti szobafogságot is ő kapta helyetted? Pajtás, él-e még az öreg tárogatós és zokogja, zokoghatja-e tárogatóján azokat az édes-bús kurucnótákat esténkint a preperandia mögötti Kálvária-dombon, este, amikor kilenckor lefekvésre csengett a csengő, ő mindig rákezdett a takaródéra ? Ott ragyog-e még éjszakánkint a tanítóképző fölött a Göncöl-szekér és vannak-e diákok, akik olyan csillogó szemmel nézik, mint mi ? Pajtás, itt vagyunk a tízéves találkozó küszöbén, nemsokára összeseregliink, mi, régi iskolatársak, itt Budapesten. Nekem Lévából csak az a fénykép maradt, amelyet a képesítő előtt csináltattunk és egyre kevesebb a reményem, hogy mégegyszer visszamehessek Lévára. De te ott jársz, hát járj végig minden kis zugot, ahol együtt voltunk, mert ha találkozunk, nem lesz vége kérdéseimnek, a könnyes-szép emlékek visszaidézésének. Te, pajtás, mindent tudj meg, menj föl a preperandiába is, ha az idegenszavú új pedellus útadat állja, lökd félre és nézd meg, hogy ott van-e még a falon a nevünk, amelyet egy szögletbe írtunk az akkori dátummal és azzal, amelyik most júniusban jön majd el. Surányi pajtás, ha régi tanárjaink közül ott van még valaki, igaz szívvel üdvözöld helyettem is és Albert bácsinak, ha él még, köszönd meg, hogy egyszer szobafogság alatt kiengedett a városba, mert akkor nagyon kellett látnom valakit. Pajtás, úgy-e már régen férjhez ment. az a kislány ? ! . . . Simándi Béla. I Surányi*
