Az Ember, 1954 (29. évfolyam, 2-47. szám)
1954-10-16 / 38. szám
OCTOBER 1 6, 1954 AZ EMBER 3-ik oldal Jaszi Oszkár balladája A “Látóhatár” — a demokratikus emigráció kitűnő irodalmi folyóirata — nemcsak irodalmi, de politikai szempontból is feltűnést keltő cikket közöl legutóbbi számában Horváth Bélának, az uj magyar költőnemzedék legizmosabb tehetségének tollából. A cikk leplezetlen beszámoló a régi Magyarország közállapotairól; arról a rendszerről, amelyben az uralkodó osztályok bűnösen öncélú politikát folytattak és nem Horváth Béla a vershez fűzött cikkében többek között a következőket Írja: “Több mint 16 esztendeje, 1937 május havában Írtam Jászi Oszkár Balladáját. Szomorú korszaka volt az Magyarországnak. A végzet moraját senkisem hallotta. A vezető rétegek, amelyek a nemzettel azonosították magukat, semmit sem sejtettek a készülő európai viharból. így volt ez rendjén: a magyar uralkodó osztályok egyes-egyedül abban reménykedtek, hogy ‘hatalmas szövetségesünk’ segítségével — fehér lovon! — dicsőségesen belovagolhatnak voltak hajlandók tudomául venni' a nép nyomorát, elesettségét, jogtalanságát. Horváth Béla mindezt egy vers magyarázataként mondja el. A vers, a költő megrázó vallomása a “Jászi Oszkár balladája”-címet viselte s azt a költő 1937-ben — amikor irta — nem jelentethette meg Magyarországon . . . Most a “Lásóhatár” leközli a verset, amely igy szól: az uj európai rendbe, melyet oly egyszerűnek és könnyednek véltek. Vakon és süketen azt hitték, hogy Magyarországot mindörökké a hűbériség egykor tiszteletre méltó, de századok óta meghaladott szellemében kormányozhatják. Magyarország a világ csodája volt abban az értelemben, hogy itt a nagy európai forradalmak vívmányai soha egy pillanatra sem valósulnak meg. Volt esküdtszék, de nem működött. Volt sajtószabadság, de a ‘fokozatos felelősség elve,’ mely sajátosan a magyar uralkodó osztályok találmánya volt, veszélyes üzemé tette a könyvnyomtatást és az ujságkiadást. Tudvalévő, hogy nemcsak a szerzőt vagy a felelős kiadót, de a nyomda tulajdonosát, sőt á szedőt és az iveket hajtogató asszonyokat is felelősségre lehetett vonni a hatalomnak nem tetsző kiadványokért. Volt népképviseleti rendszer, de a parlamentben 'kormánytámogató ellenzéki pártok működtek. Igazi magyar különlegesség! A választás merő komédia volt. A legtöbb ellenzéki jelöltnek már eleve lehetetlenné tették, hogy részt vegyenek a választáson. A nagy hősiességgel kinyomtatott könyveket és újságokat nem lehetett a nép közé juttatni. A közigazgatás régtől kipróbált száz meg száz fortélyával szigetelték el a népet- a magyarság legjobbjaitól. Akik a változásokért küzdöttek, azokra rásütötték a hazafiatlanság vádját a jövevények, kiknek állampolgársági bizonyítványán alig száradt meg a tinta. Móricz Zsigmond ellen a törvényhatóságok egész sora hozott ‘tiltakozó határozatokat,’ mert hangot adott a nép panaszának. A hivatalos sajtó még a Pápa apostoli körleveleit is hiányosan közölte, azokat az apostoli körleveleket, amelyek az emberi méltóságról és szabadságról szóltak. Az uralkodó osztály ‘.keresztény és nemzeti’ politikát hirdetett, de a kereszténység fölszabadító tanításáról nem akart tudomást venni. Testhez álló kereszténységet szabtak maguknak, a politikai katolicizmus legrutabb rendszerét, amely csak arra volt jó, hogy az ártatlan, hivő magyar népet minél eredményesebben kifoszthassák. Szabadjára engedtek egy korcs forradalmat, versenyt futottak a nyilas csőcselékkel; a leventeoktatók és a vitézi rend modorában akartak Magyarország nagy bajaiban fenttartani levitézlett uralmukat. Egymillió főnyi állami alkalmazott és nyugdíjas, a katonatisztek, a segédhivatali és vármegyei tisztviselők ajzt hitték, hogy ők az állam, ők a nemzet és a dicsőség. A nép — ‘az üldözött magyar kisebbség,’ mint Szabó Dezső mondotta — tűrt és hallgatott. A belőle származó radikális értelmiség szavát elnémították, erőszakkal vagy furfangosan. Alantas és nemtelen antiszemita jelszavakkal próbálták kiközösíteni a nemzetből a zsidóságot, hogy e.ként kisebbítsék a változásokért küzdő üldözött radikális, népi és katolikus írókat. ‘Üsd a zsidót!’—ez volt a jelszavuk, meg ez: ‘Fehér abrosz. piros bor a kantin asztalán.’ Sírva vigadtak, de sírva vigadásuk inkább csak vigalom volt: a siralmat a népnek engedték át. Egy vesztett háború után vitézi rendet szerveztek, amelyen a müveit világ csak mosolygott, mivelhogy még elnevezését is egy szláv eredetű szóból vették. Több nem tellett tőlük. A hazájukból eltanácsolt főhercegek, mint tábornagyok, akadémiai elnökök és magas közéleti tényezők avatták föl a semmiért elpusztult magyar katonák emlékműveit. Ez volt a dolguk, marsalbottal a kezükben. Egy tenger-nélküli admirális koronázatlan királyként kormányozta a nem-lévő királyságot. ‘Lovas nemzet voltunk, — repülő nemzet leszünk- — mondották. A mozijegyekre kivetett fillérekből akartak légi haderőt teremteni és eként szembeszállni az Egyesült Államokkal. Elkápráztatták magukat, de nem a világot. A világ tudta, hogj mint egy rezervációs területen, Magyarországon tenyészik a Szent Szövetség szelleme, amelyet a szabad nemzetek régtől leráztak magukról. Az írókat, akik a nemzet lelkiismerete voltak, nemzetgyalázás vádjával vetették börtönbe. Alig volt valamire való iró, aki nem került volna a vádlottak padiára. íme, még egy magyar különlegesség! Nagyhatalmi politikát játszottak; nem látták, hogy a magyarság végső veszélybe került, nem látták, ‘hogy pusztul el szép fajunk.’ Már annyira megromlott minden, hogy ez az uralkodó osztály akkor sem változtathatott volna az ország állapotán, ha tehetsége és akarata van hozzá. Ilyen volt Magyarország, amikor az olasz király és császár Budapestre látogatott. Hat évvel később már nem volt se király, se császár. iJe akkor az Andrássyutból keleti bazárt varázsoltak; úgynevezett diszmagyarral (amelynek szabását elgy óbudai sváb szabómester tervezte 1805-ben), tengernagyi egyenruhával és fehérlovas hintókkal kápráztatták el magukat. Huszonkilenc éves voltam akkor. Mentem volna haza, de nem tudtam házamat megközelíteni, mivelhogy a rendőrség minden utat elrekesztett. Diszmenetre készülődött a történelmi osztály. Nagy kerülővel valahogy hazajutottam és haragomban azonnal megírtam Jászi Oszkár Balladáját. Kinyomtatnunk nem lehetett, noha a készség megvolt bennünk. Nem bántuk volna, ha be is tiltják folyóiratunkat, a Szép Szót, és nem törődtem volna, ha börtönbe vetnek versemért. De nem volt olyan nyomda, mely (a fokozatos felelősségtől tartva), kinyomatta volna.” A cikk a továbbiakban ezeket mondja: “Most elmondom, honnan az én csodálatom Jászi Oszkár eszméi iránt. Tizennégy esztendős tanuló voltam, hadi árva, lázas tekintetű, sovány kis gyerek. Akkoriban sohase reggeliztem. Elérthető vök, mivelhogy — mint Tisza István mondotta — ‘a haza hálás lesz’ fiainak, akik meghaltak a fronton. A hivatalos Magyarország azonban sohase bocsátott meg a hadi árváknak. Mi voltunk a létszámon felüliek. Nem volt szükség ránk. Tisza István gróf utódjainak nem tetszett árvaságunk. Sötét nyomorúságunk háborította, uj barojckviláguk díszét és derűjét. Mindenesetre gyanúsak voltunk. Egyikünk se lelkesedett azért a világrendért, mely a hatalmas szövetséges oldalán ismét végzetébe vezényelte 'a magyar népet. Tőlünk elvették apánkat, házunkat, országunkat. Az országból semmisem volt a miénk. ‘Nincsen szólásom, nincs jogom’ — mondottam később is. Az uralkodó osztály fölháboritónak tartotta, hogy fekhelyet, házat akartunk a hazában, szólást és jogot, mint emberek. Egész lelkemből fölzendültem e világ ellen, őseimért és társaimért. Ebben az időben szakadat anul olvastam. Feledhetetlen korszaka életemnek! A könyvtárban gyakran elkábultam. ínségtől megviselt szervezetem nehezen bírta a fáradalmat. De nem csüggedtem. Rendszeres kutató munkát végeztem. Meghatódva emlékezem ma e gyermekkori megpróbáltatásaimra. Ekkortájt olvastam Jászi Oszkár nagy müvét a nemzetiségi kérdésről. Ebből megértettem Magyarország megcsonkításának valódi okait. Jászi mint csalhatatlan látnok jövendölte meg a kikerülhetetlen végzetet. Szavára nem hallgattak és amikor a végzet gyorsan végbement, kiátkozták öt. Később egy régi könyvesboltban megtaláltam a ‘Huszadik Század’ évfolyamait. Ezekből megtanultam, hogy az előttem járók mily bátran küzdöttek a szabadságért a feudalizmus ellen. Szilárdan eltökéltem, hogy példájukat fogom követni. Katolikus hitemben nem háborgattak forradalmár nézeteim. Sőt a kereszténység fölszabadító tanítása még inkább arra indította lelkemet, hogy a megbántottakért és megalázottakért, a szegényekért és mindenünnen kitagadottakért készítsem föl ifjúságomat. Mint a Risorgimento liberális hősei, Manzoni, Capponi, Tommaseo — vagy hazánkban Eötvös József — képesek voltak összeegyeztetni katolikus hitüket az uj szabadságeszmékkel, úgy iparkodtam én is az általam kezdeményezett magyar szociális katolikus irodalomban fölzendülni az emberi méltóságért és jogokért. Abban az időben olvastam Jászi Oszkár ‘Magyar kálvária, magyar föltámadás’ cimü könyvét is. Ez újra megtanított szeretni a hazát. Radikális magatartásomat, szabadelvű nézeteimet, szociális hitvallásomat tehát Jászi Oszkártól tanultam. Nem sokat törődtem azzal, hogy mi lesz velem. Most emelt fővel mondhatom, hogy annyi bajban és veszélyben, soha meg nem rettenve, soha meg nem hátrálva álltam, kevés társammal, a végső ütközetben. Amikor a végzet, 1945-ben .másodszor is végbement, levelet kaptam Budapestről. Ebben arról értesítettek, hogy végre ki akarták nyomatni Jászi Oszkár hires Balladáját, de a szovjet katonai cenzúra nem engedélyezte. A kommunistáknak nem tetszett Jászi Oszkár invokálása. Ők nem a Jászi hirdette szabadságot akarták, hanem Magyarország újabb megvasalását. De mint ahogy a reakció nem tudta elpusztítani Jászi eszméit és nem tudta egészen tűzre vetni a ‘Huszadik Száazd’ példányait, versemet se pusztíthatta el se a náci, se a szovjet erőszak. Sorai ma is érvényesek. A népnek ma sincs otthona hazájában és ma sem a hazáért halna meg a fronton, ha a szovjet hatalom oda vezényelné. Most mi is számüzöttek vagyunk, mint Jászi. De panasz nélkül viseljük keserű számkivetésünket, mert —noha hontalanok vagyunk — mindent elmondhatunk, amit akarunk. Nagy és súlyos sors jutott osztályrészéül Jászi Oszkárnak, két nemzedék Magisterének. ‘Száműzött és mindhalálig hontalan,’ de bizonyos lehet abban, hogy ez a bátor és megpróbált nemzedék holnap megvalósítja eszméit a szabad Magyarországon. És akkor valóban a boldog népek fogjak áldani őt, csehek, románok, rácok és magyarok, együttesen.” Magyar György örömmel értesíti barátait és vendégeit, hogy a HOTEL FOURTEEN-ban lévő Burgundy Room (14 East 60 St. NYC) vezetését átvette Luncheon. Cocktail, Dinné? Állandóan kontinentális és magyar specialitások Minden este 9.30 után TÁNC2 Magyar Gyuri dobol! Asztalrendelés EL 5-6006 számon Claire Magyarnál YORKILLE LIYEY STORE 1436 First Avenue New York 21, N. Y. (74-75 St. közt) (Charles Berger Quilt Shop utódja) — Telefon: RH 4-6156 Paplanok, takarók, függönyök, házi fehérneműk. Párnákat, pehely- és gyapjutakarókat átdolgozunk és felfrissitünk. Kívánatra minden, információt megadunk. FRED CAPPEL, tulajdonos Ezt a kabátot kilenc éve hordom, ez mindenem, ez a kopott kabátka. Se fegyverein, se sisakom, se bojtom, A rendőr engem azért lökött hátra. Amennyi van nekem hazámból, annyit ér hazám S mióta élek itt, e rossz gúnyát szereztem. Ha volna csak egy madaram, a vérem érte bátran ontanám, De minek védjem rongyom? nem kell senkinek sem. Egy reggel is az utcán mendegéltem És láttam, sok a zászló meg a cimeres tribün, De mellbe vágott egy rendőr keményen, Mert nem tudtam, hogy befordulni bűn. Az utcán nyurga hadnagyok terelték szegény katonákat, Mert ünnepeltek az urak, a történelmi osztály. A falnak dőltem, könnyeim csöndesen folydogáltak S a nevedet kimondtam akkor, drága Jászi Oszkár! Most fáj minekünk igazán a rabság, Mert a kötél a csontjainkba vagdal És megtesszük a puskatus parancsát, Mert senkisem bir a pimasz urakkal. Nem szól a bölcs, a bárgyú szolga meg naponta bárgyubb, Megszoktuk már a béklyót, mint a barmiok És ketrecünkben elkábulva várjuk, Hogy mit végezett mirólunk a zsarnok. Jaj, hol van az a lángoló okosság, Mely banditákkal szembe szállni bátor? Jaj Istenem, leroskad Magyarország A zöld pogányok pattogó nyilától. De halni jobb a vérpadon, mint haldokolni lassan! Kelj föl te nép, ki láncaidban lassan sorvadoztál! Vértanuságot oktatok! a vérben és a vasban Jöjj el szabadság! jöjj el, Jászi Oszkár! A siralomban minden tájon testvérek a szolgák. Hazátok volna, hogyha jutna benne nektek otthon. Ne vállaljátok a gonosz urak dolgát: Nem a hazáért haltok meg a fronton! A birtokosok hajtanak titeket háborúba, Csak értök dől a vér a kebletekből. Nem fáj a marsaloknak a szegények buja: Ti dunavölgyi népek, végre keljetek föl! Kilenc fiiért kapott anyám gyerekkoromban értem, Midőn a háború apámat ölte, S rámnézett sírva, hogyha enni kértem: Ezért vagyok én halvány mindörökre. Meszes gödör nevében hirdetem, hogy béke! béke! béke! Kelj föl te nép, ki sirgödörbe sorakoztál! , A föltámadást oktatom! a láncodat letépve Jöjj el szabadság! jöjj el, Jászi Oszkár! AJÁNLÁS Professzorom', az ember itten annyit ér, amennyi bojtja van. Se fegyvered, se sisakod, se bojtod, Ezért vagy száműzött és mindhalálig hontalan. De oktatásodat szivünkbe oltod. Ha majd e gyilkosokon Isten ujja tombol S nem öldökölhet minket a gonosz már, Ha vérünk árán megjön a jobb kor, A boldog népek áldanak meg téged, Jászi Oszkár!
