Atomerőmű, 1992 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1992-10-01 / 10. szám
16 ATOMERŐMŰ MARKETINGS ÖRZE HÁZASSÁG Kálmán, már megint szökésen töröd a feje? SKÓT Egy „futókaland” a fontainebleaui erdőben Barcelona ’92 (Amit én láttam) Míg bármi másra gondolna, nem arról van szó..., hanem sportról, azon belül is a futásról. A régi szólás szerint ugyanis a láb mindig kéznél van. Az történt, hogy már a második alkalommal tömegsportmeghívó érkezett a franciaországi C.C.A.S.-től (Gáz- és Villamosenergia-ipari Szakszervezet). A meghívás ugyan a Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszerv. Szövetségének érkezett, de ha futásról van szó, akkor csak az atomosok kerülhetnek számításba. (Az ellendrukkerek szerint nem árt, ha egy atomerőműves jól tud futni.) Az invitálás négy napra, nyolc sportoló és - a rossz magyar szokástól eltérően - csak egy szakvezető személyére szólt. A nyolc lelkes amatör, a csapatkapitány Lippai Zoltán, Jobbágy Gyuláné, Krémer Mária, Maracsik Kálmán, Buránszky István, Nagy Tibor, Scheffer István és Pálmai István két személygépkocsival utazott a verseny színhelyére. Közülük Maracsik Kálmán egyedül vezette le az 1688 km-es távolságot. Hatan a 12 órás váltófutásban, kelten pedig a 21 km-es távon álltak rajthoz. A felkészülésüket nehezítette, hogy speciálisan a versenyre csak két hét felkészülés állt a rendelkezésükre, de tudni kell róluk, hogy mindannyian rendszeresen futnak, sportolnak. Érdekes esemény történt a verseiét megelőző napon. A helybeli „zöldek” az erdőben a futópálya kijelölésére használt színes műanyag szalagokat környezetszennyezés címén eltávolították. A rendezőknek egy éjszaka állt rendelkezésükre a helyreállítási munkák elvégzésére. A verseny végig szakadó esőben zajlott, de ez a futást különösebben nem zavarta, mert az erdő talaja kemény volt a betaposott apró kövektől, így nem ázott fel jelentősen. Azonban a szűnni nem akaró eső a váltófutás utolsó szaka-A cím magyarázatra szorul. Az történt ugyanis, hogy a hagyományos iparági sakkverseny szervezője, az EDÁSZ nem a megszokott szakszervezeti csatornán továbbította a meghívást, hanem közvetlenül a vezérigazgatónak címezte. Ő aztán a sakk „helyi nagy öregjének”, Vinnay Istvánnak szignálta: „...a részvételt megszervezni”. Ezután minden flottul ment, „vezérigazgatói utasítással” a tarsolyunkban utaztunk Győrbe all. alkalommal megrendezésre kerülő iparági sakkversenyre. Mint már az iparági sporttalálkozókon lenni szokott, a rendezők kitettek magukért. Az ÉDÁSZ Rt. pihenőközpontja, Bowling-pálya (sör), szauna, uszoda, kellemes szállás, bőséges koszt, még a legérzékenyebb idegrendszerű sakkozó igényeit js kielégítette. Szeptember 12-én, szombaton az egyéni villámsakkversenyre, majd szában mégis feladásra késztette a versenyzőket és a rendezőket. A vendéglátó francia csapatokon túl Marokkóból, Tunéziából és Szlovákiából is érkeztek sportolók. így több, mint száz csapat, közel nyolcszáz fö vett részt a futásban. A magyar csapat a tisztes helytállást tűzte ki célul, amit teljesítettek is, sőt néhányan erejükön felül teljesítettek. A francia és afrikai csapatok között hozzájuk képest profinak mondható futók is szerepeltek, különösen az afrikaiak számítottak azoknak, hiszen náluk a futás nem sport, hanem egy bizonyos életforma is. A szervezők azonban nemcsak a futást kínálták programnak. Egy nap autóbuszos városnézésen voltak Párizsban, megtekintették az Eiffel-tomyot és sétahajóztak a Szajnán. A csapat a szakszervezet egyik üdülőjében lett elszállásolva, amely egy csodálatos környezetben fekszik. A francia konyha és vendéglátás okozott némi meglepetést, ugyanis rengeteget kellett enniük és sokáig. Az ebédidő általában két óráig tartott. Egy alkalommal a csapat egy óra húsz perc alatt megebédelt és a francia tolmács teljesen elkeseredett a rohanó tempójú étkezés miatt. A franciák jó szervezőnek bizonyultak, azt azonban el kell mondani róluk, hogy igen gazdag a rendező szakszervezet, hiszen kötöttek egy előnyös szerződést a munkáltatókkal, hogy 50 évig a nyereség 1%-át megkapják. Ez a szerződés világviszonylatban egyedülálló. A négy nap nem egy hosszú idő, még egy ilyen futó kalandra sem. Eltelt. A sportolóink sok-sok élménnyel lettek gazdagabbak. A sportteljesítményüket dicséret illeti, az atomerőmű dolgozóit képviselték és helytálltak. Gratulálunk. Beszélgetőpartnereim Pálmai István, Nagy Tibor, Buránszky István és Maracsik Kálmán volt. Gyányi Zsigmond másnap a csapatversenyre került sor. A bemelegítés a csapatversenyre nem is sikerült rosszul, hiszen csapatunk első táblása, Kiss József ezüstérmes lett az egyéni versenyen. Az iparági sakkverseny sava-borsa azonban a csapatverseny. Rekord nevezés történt, 15 négyfos csapat vette fel a küzdelmet a dicsőségért és az értékes tárgyjutalmakért. Hagyományosan nagy csaták, felfűtött hangulat jellemezték a gyors játékot. Csapatunknak sikerült elhúznia a többiektől és 4,5 pont előnnyel a legjobbnak bizonyult. Az MVM Rt. villámsákk-csapatversenyének végeredménye: 1. Paksi Atomerőmű Rt. 42,5 pont, 2. ÉMÁSZ Rt. 38 pont, 3. Budapesti Hőerőmű Rt. 37 pont Végezetül a csapatunk összeállítása az utókor számára: Kiss József, Gosztola István, Princz Ferenc, Ignits Miklós, Vinnay István. GOSZTOLA ISTVÁN Jó szerencsém úgy hozta, hogy egy hetet tölthettem Barcelonában. Bejuthattam az olimpia néhány eseményére. Körülnézhettem Katalániában. Az ott történteket szeretném - röviden - elmesélni Önöknek. Csapatunk nagyon hamar összerázódott. Ebben segített az is, hogy sokan ismertük egymást különböző versenyekről. Beszélgetéssel hamar telt az idő. De még így is feltűnt, szuperluxusnak mondott buszunk menynyire nem szuper és nem luxus. Öreg Ikaruszok simán elmentek mellettünk. A működésképtelen klímaberendezés miatt inkább kárpitozott gőzfirdöre, mint távolsági buszra hasonlított. No, de „ajándék lónak ne nézd a fogát”. Ejfél elmúlt, mire Genovába értünk. Szállodánk a kikötőben, az éppen rakodó komphajóval szemben volt. A szobában két választásunk lehetett: vagy becsukjuk az ablakokat és kiolvad a zsírunk, vagy hallgatjuk a kikötő „muzsikáját". Aludni egyiktől sem lehet. Tamás barátommal a harmadikat választottuk, elindultunk az éjszakai városba. Nem számított, hogy éjjel két óra van. Pezsgett az élet. Hamar reggel lett. Sprinteltünk vissza a reggelihez, és rögtön utána indultunk. Hamar elértük Franciaországot, aztán a rekkenő hőségben, a véget nem érő, vibráló betonon Spanyolország felé. Az autópálya egyhangúságát csak néha törte meg közeli kisváros, egy folyó vagy karambol látványa. A határon a Pireneusokfenségese szép vonulatai felvillanyozták a társaságot. Észre sem vettük, hogy átmentünk. Késő délután érkeztünk a Barcelonától 50 km-refekvő Calellába. Mennyei érzés volt úszni a szálloda hűsítő medencéjében. Vacsora után jéghideg ásványvizet szürcsölgetve, televízión néztük a megnyitót. Fejenként három jegyet kaptunk a különböző versenyekre. Még véletlenül sem volt közöttük olyan, ahol a magyarok indultak volna. Egyik fickó például ilyeneket kapott, hogy tollaslabda, baseball és íjászat. Úgy tudom, egyik sem a magyarok sikereitől hangos. Ilyent, hogy úszás, öttusa, birkózás, vívás, egy árva darabot sem. „Ajándék lónak...” Azért bejutottunk mindenhová. No, nem pénzért. A belógás számtalan módozatát találtuk ki. Igaz, némelyik nem volt sportszerű, uram bocsá ’ a pofátlansággal vetekedett, de a cél szentesíti az eszközt. A telkemet megnyugtatta az üres, vagy félig telt lelátók látványa: senki helyét nem foglaltuk el. Tulajdonképpen csak ajegyszedöket kellett „kivédeni". Őket meglehetősen könnyű volt. A biztonságiakat nem lehet átejteni, kikerülni, de őket nem érdekelte a jegy, csak az, hogy mi van nálam. Az első nap tapasztalatai után csak minimális cuccal közlekedtem. Útlevél, pénz a derekamon, féyképezőgép a nyakamban és slussz. A nagy csomagokkal, tömött hátizsákokkal nem teketóriáztak. Laza mozdulattal kiborították az egészet. Külső szemlélőnek szórakoztató volt a szétguruló dezodor, rúzs, film, gyümölcs, intimbetét, szendvics látványa. Szóval bejutottam jó néhány versenyre. Láthattam néhány úszódöntőt, pár jó kézilabda-mérkőzést, kerékpárversenyt, evezős döntőket. Énekeltem vagy 150 lógóssal együtt a Himnuszt Egérke és Damyi Tamás győzelménél, meg bosszankodtam az öttusázók kudarcán. Nagy élmény volt látni az ausztrál Perkins 1500-as úszógyőzelmét, ahogy tűzbe hozta a közönséget. Kevésbé volt felemelő a spanyol országúti kerékpáros csapat óriási bukása, nem sokkal a rajt után. Hát ez is része a sportnak. De az olimpia nem minden. A helyiek is így gondolták: Barcelonában nem hivalkodtak azzal, hogy most olimpia yan. A versenyhelyszínek lobogódíszben voltak, de semmi több. Az élet a szokott mederben folyt. Jellemző, hogy az újságok a megnyitó másnapján éppen csak megemlítették az eseményt, idézték a király beszédét, de a fö téma Miguel Induroin spanyol bringás Tour de France győzelme volt. A lapok címoldaláról ő mosolygott. Az első oldalon hosszú, méltató cikkek, riportok. Az olimpia a harmadik-negyedik oldalra szorult. Ez így ment, míg az első spanyol sikerek nem jöttek. Attól kezdve néha-néha a címlapra is került ötkarikás esemény. A városban jó néhány múzeum, látványosság zárva volt, vagy csökkentett belépődíjjal működött, mert a látnivalók javát elvitték Sevillába a világkiállításra. Szerda délután az Arena körül hömpölygőit a tömeg a bikaviadalra, ugyanakkor izgalmas versenyek lelátói üresen ásítoztak. Sokat utaztam Barcelonában. A légkondiaonált buszokból néztem a várost. Ha érdekeset láttam, leszálltam, körülnéztem, majd a következő járattal tovább. Az is előfordult, leszálltam, hogy fölmelegedjek. Az alig 20 fokos busz után jól esett a 40-42fokos meleg. A vonatok is légkondicionáltak. Az elővárosi vonatok menetrendjét kissé lazán értelmezik. Mikor utaztam a szállásra, sosem tudtam, éppen melyik vonaton ülök. Nem volt mindegy, mert nem mindegyik ment Calelláig. Szerencsére a kalauzokkal szót lehetett érteni. A gyorsvonatok!? Hát kérem, azok gyorsvonatok! Pontosak, tiszták, légkondicionáltak, és nagyon gyorsak- Elmentem UrgueUbe. Oda szólt egyik je-*~ gyem a kajak szlalomversenyekre. Fönn a Pireneusokban, Andorra szomszédságában van ez a festői kisváros, 2100 m magasan. Az odavezető 270 km-es utat a Talgo 1 óra 17 perc alatt tette meg. Azért ilyen lassan, mert volt egy megállója. Lenyűgöző élmény volt a szlalom. Éleinte húztam az orrom, miért ver az Isten ilyen jeggyel, de nem bántam meg, sőt! Elképesztő, mit művelnek a versenyzők. Közelről láthattam, mekkora erőfeszítésbe kerül egy-egy kapun áthaladni. Micsoda reflexek, gyorsaság, helyzetfelismerés, fifika kell ehhez a sporthoz. Kár lett volna kihagyni. És persze az odaát is csodálatos. A fantasztikus hegyvonulatok, a vízesések, a harsányzöld mezők, az elképesztő helyekre épített templomok, kolostorok, a szédítő mélységek fogva tartottak. Néha nem tudtam, melyik ablakon nézzek ki. Szerencsére spanyol útitársaim elnéző mosollyal tűrték ingázásomat a vagon két oldala között. Egyszeregyszer ők szóltak, merre figyeljek. A szlalomverseny után tömérdek időm maradt. Ügy godoltam, ha már itt vagyok, benézek Andorrába. A határ mindössze 6 km. Az első autó - egy szörnyen sáros Lada Niva - felvett. Vidám fickó vezette. Ő spanyolul és franciául beszélt, én magyarul és angolul, de jól kijöttünk egymással. Andorra meseszép, fenségesen zord hegyek ölelésében fekszik. De sajnos ez minden. Környezete miatt turistaattrakció, ennek minden árnyoldalával. Az adómentesség miatti viszonylagos olcsóságával pedig vonzza a bevásárló turistákat. La Vella, a főváros egy nagy bazár, A parkolóban, a tereken ugyanúgy ott vannak a különböző nemzetiségű zugárusok, mint akár Pakson. Késő este értem vissza a szállodába. Megint lemaradtam a vacsoráról. Nem zavart. Az élmények kárpótoltak. Egyébként félpanziót kaptunk. Reggelinél mindig ott voltam. Olyankor találkoztunk egymással, híreket cseréltünk, ötleteket adtunk egymásnak. A vacsora este 8-kor kezdődött. Az túl korai volt. Mindössze kétszer sikerült időben hazaérni. Azért nem koplaltam. Az ottani kisvendéglők elfogadható árakkal, akár éjjel egy órakor is vendégül láttak, és soha _ nem mondták, hogy elfogyott. A pincérek több nyelven beszéltek, így könynyen összehoztuk a menüt. Bőséges, nagyon finom kajákat kaptam. Minden alkalommal a tenger gyümölcsei közül válogattam, de hosszú ideig kellett volna odajárnom, míg a választék végére érek Egy alkalommal paellát kértem, ami ott helyi specialitás. Csak az volt a baj, hogy ezt minimum kétszemélyes adagban készítetik. Megpróbáltam kuncsaftot toborozni a másik felére, de mikor meglátta a tengeri izeket a tálon, jó étvágyat kívánt, felállt és eltűnt. Kénytelen voltam egyedül megbirkózni vele. Aztán fél éjszaka sétáltam, meg úszkáltam, hogy leülepedjen, de megérte. Sajnos hamar véget ért a gyöngyélet. Csomagolni kellett, és indultunk haza. Éjszaka ismét Genova. Most a belváros másikfelében barangoltunk egész éjjel. Másnap a buszon átbóbiskoltuk a Pó-síkságot. Buszunk úgy viselkedett, mint a fuvarosló, mikor megérzi az otthoni szagot, megtáltosodott. Este már Budapesten voltunk. Sokfelé jártam, sokat láttam a tíz nap alatt. Ha nekiállnék elmesélni, betelne az újság. Ízelítőnek talán enynyi. Lehet, hogy a szerkesztőnek ez is sok? NAGY ISTVÁN ATOMERŐMŰ Felelős szerkesztő: Lóczy Istvánné Tervező szerkesztő: Galamb Marietta Szerkesztőbizottság: Medgyesy Ferenc, Medveczky Gábor, Nagy István, dr. Ormai Péter, dr. Ótós Miklós, Serdültné Benke Éva Szerkesztőség címe: Paks, Pf.: 71. 7031 Kiadja: AS-M Kft. Tolna Megyei Irodája. Irodavezető: Dr. Murzsa András Levélcím: Szekszárd, Postafiók: 71., 7101 Engedélyszám: I1I/ÜHV/306/T - Megjelenik havonta Készül a Szekszárdi Nyomdában 5000 92.1819 Felelős vezető: Vadász József Kéziratokat és fényképeket kérésre megőrzünk és visszaküldőnk. A változtatás jogát fenntartjuk. S akk Győzelem vezérigazgatói utasításra?! Iparági sakkverseny: 1. Paksi Atomerőmű Rt.
