Atomerőmű, 1992 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1992-10-01 / 10. szám

16 ATOMERŐMŰ MARKETINGS ÖRZE HÁZASSÁG Kálmán, már megint szökésen töröd a feje? SKÓT Egy „futókaland” a fontainebleaui erdőben Barcelona ’92 (Amit én láttam) Míg bármi másra gondolna, nem ar­ról van szó..., hanem sportról, azon be­lül is a futásról. A régi szólás szerint ugyanis a láb mindig kéznél van. Az tör­tént, hogy már a második alkalommal tö­megsportmeghívó érkezett a franciaor­szági C.C.A.S.-től (Gáz- és Villamos­­energia-ipari Szakszervezet). A meghí­vás ugyan a Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszerv. Szövetségének ér­kezett, de ha futásról van szó, akkor csak az atomosok kerülhetnek számításba. (Az ellendrukkerek szerint nem árt, ha egy atomerőműves jól tud futni.) Az in­vitálás négy napra, nyolc sportoló és - a rossz magyar szokástól eltérően - csak egy szakvezető személyére szólt. A nyolc lelkes amatör, a csapatkapi­tány Lippai Zoltán, Jobbágy Gyuláné, Krémer Mária, Maracsik Kálmán, Bu­­ránszky István, Nagy Tibor, Scheffer Ist­ván és Pálmai István két személygépko­csival utazott a verseny színhelyére. Kö­zülük Maracsik Kálmán egyedül vezette le az 1688 km-es távolságot. Hatan a 12 órás váltófutásban, kelten pedig a 21 km-es távon álltak rajthoz. A felkészülésüket nehezítette, hogy spe­ciálisan a versenyre csak két hét felké­szülés állt a rendelkezésükre, de tudni kell róluk, hogy mindannyian rendsze­resen futnak, sportolnak. Érdekes esemény történt a verseiét megelőző napon. A helybeli „zöldek” az erdőben a futópálya kijelölésére hasz­nált színes műanyag szalagokat környe­zetszennyezés címén eltávolították. A rendezőknek egy éjszaka állt rendelke­zésükre a helyreállítási munkák elvégzé­sére. A verseny végig szakadó esőben zajlott, de ez a futást különösebben nem zavarta, mert az erdő talaja kemény volt a betaposott apró kövektől, így nem ázott fel jelentősen. Azonban a szűnni nem akaró eső a váltófutás utolsó szaka-A cím magyarázatra szorul. Az tör­tént ugyanis, hogy a hagyományos iparági sakkverseny szervezője, az EDÁSZ nem a megszokott szakszer­vezeti csatornán továbbította a meg­hívást, hanem közvetlenül a vezér­­igazgatónak címezte. Ő aztán a sakk „helyi nagy öregjének”, Vinnay Ist­vánnak szignálta: „...a részvételt meg­szervezni”. Ezután minden flottul ment, „ve­zérigazgatói utasítással” a tarsolyunk­ban utaztunk Győrbe all. alkalom­mal megrendezésre kerülő iparági sakkversenyre. Mint már az iparági sporttalálkozó­kon lenni szokott, a rendezők kitettek magukért. Az ÉDÁSZ Rt. pihenőköz­pontja, Bowling-pálya (sör), szauna, uszoda, kellemes szállás, bőséges koszt, még a legérzékenyebb ideg­rendszerű sakkozó igényeit js kielégí­tette. Szeptember 12-én, szombaton az egyéni villámsakkversenyre, majd szában mégis feladásra késztette a ver­senyzőket és a rendezőket. A vendéglátó francia csapatokon túl Marokkóból, Tu­néziából és Szlovákiából is érkeztek sportolók. így több, mint száz csapat, kö­zel nyolcszáz fö vett részt a futásban. A magyar csapat a tisztes helytállást tűzte ki célul, amit teljesítettek is, sőt néhá­­nyan erejükön felül teljesítettek. A fran­cia és afrikai csapatok között hozzájuk képest profinak mondható futók is szere­peltek, különösen az afrikaiak számítot­tak azoknak, hiszen náluk a futás nem sport, hanem egy bizonyos életforma is. A szervezők azonban nemcsak a futást kínálták programnak. Egy nap autóbu­szos városnézésen voltak Párizsban, megtekintették az Eiffel-tomyot és séta­hajóztak a Szajnán. A csapat a szakszervezet egyik üdülő­jében lett elszállásolva, amely egy csodá­latos környezetben fekszik. A francia konyha és vendéglátás okozott némi meglepetést, ugyanis rengeteget kellett enniük és sokáig. Az ebédidő általában két óráig tartott. Egy alkalommal a csa­pat egy óra húsz perc alatt megebédelt és a francia tolmács teljesen elkeseredett a rohanó tempójú étkezés miatt. A franciák jó szervezőnek bizonyultak, azt azonban el kell mondani róluk, hogy igen gazdag a rendező szakszervezet, hi­szen kötöttek egy előnyös szerződést a munkáltatókkal, hogy 50 évig a nyereség 1%-át megkapják. Ez a szerződés világvi­szonylatban egyedülálló. A négy nap nem egy hosszú idő, még egy ilyen futó kalandra sem. Eltelt. A sporto­lóink sok-sok élménnyel lettek gazda­gabbak. A sportteljesítményüket dicsé­ret illeti, az atomerőmű dolgozóit képvi­selték és helytálltak. Gratulálunk. Beszélgetőpartnereim Pálmai István, Nagy Tibor, Buránszky István és Mara­csik Kálmán volt. Gyányi Zsigmond másnap a csapatversenyre került sor. A bemelegítés a csapatversenyre nem is sikerült rosszul, hiszen csapatunk első táblása, Kiss József ezüstérmes lett az egyéni versenyen. Az iparági sakkverseny sava-borsa azonban a csapatverseny. Rekord ne­vezés történt, 15 négyfos csapat vette fel a küzdelmet a dicsőségért és az ér­tékes tárgyjutalmakért. Hagyományosan nagy csaták, fel­­fűtött hangulat jellemezték a gyors já­tékot. Csapatunknak sikerült elhúz­nia a többiektől és 4,5 pont előnnyel a legjobbnak bizonyult. Az MVM Rt. villámsákk-csapat­­versenyének végeredménye: 1. Paksi Atomerőmű Rt. 42,5 pont, 2. ÉMÁSZ Rt. 38 pont, 3. Budapesti Hőerőmű Rt. 37 pont Végezetül a csapatunk összeállítá­sa az utókor számára: Kiss József, Gosztola István, Princz Ferenc, Ignits Miklós, Vinnay István. GOSZTOLA ISTVÁN Jó szerencsém úgy hozta, hogy egy hetet tölthettem Barcelonában. Be­juthattam az olimpia néhány esemé­nyére. Körülnézhettem Katalániá­ban. Az ott történteket szeretném - röviden - elmesélni Önöknek. Csapatunk nagyon hamar össze­rázódott. Ebben segített az is, hogy sokan ismertük egymást különböző versenyekről. Beszélgetéssel hamar telt az idő. De még így is feltűnt, szu­perluxusnak mondott buszunk meny­nyire nem szuper és nem luxus. Öreg Ikaruszok simán elmentek mellet­tünk. A működésképtelen klímaberen­dezés miatt inkább kárpitozott gőz­­firdöre, mint távolsági buszra hason­lított. No, de „ajándék lónak ne nézd a fogát”. Ejfél elmúlt, mire Genovába ér­tünk. Szállodánk a kikötőben, az ép­pen rakodó komphajóval szemben volt. A szobában két választásunk le­hetett: vagy becsukjuk az ablakokat és kiolvad a zsírunk, vagy hallgatjuk a kikötő „muzsikáját". Aludni egyik­től sem lehet. Tamás barátommal a harmadikat választottuk, elindul­tunk az éjszakai városba. Nem szá­mított, hogy éjjel két óra van. Pezsgett az élet. Hamar reggel lett. Sprintel­­tünk vissza a reggelihez, és rögtön utána indultunk. Hamar elértük Franciaországot, aztán a rekkenő hőségben, a véget nem érő, vibráló betonon Spanyolor­szág felé. Az autópálya egyhangúsá­gát csak néha törte meg közeli kisvá­ros, egy folyó vagy karambol látvá­nya. A határon a Pireneusokfensége­se szép vonulatai felvillanyozták a társaságot. Észre sem vettük, hogy át­mentünk. Késő délután érkeztünk a Barcelonától 50 km-refekvő Calellá­­ba. Mennyei érzés volt úszni a szállo­da hűsítő medencéjében. Vacsora után jéghideg ásványvizet szürcsöl­getve, televízión néztük a megnyitót. Fejenként három jegyet kaptunk a különböző versenyekre. Még vé­letlenül sem volt közöttük olyan, ahol a magyarok indultak volna. Egyik fickó például ilyeneket ka­pott, hogy tollaslabda, baseball és íjászat. Úgy tudom, egyik sem a ma­gyarok sikereitől hangos. Ilyent, hogy úszás, öttusa, birkózás, vívás, egy árva darabot sem. „Ajándék ló­nak...” Azért bejutottunk minden­hová. No, nem pénzért. A belógás számtalan módozatát találtuk ki. Igaz, némelyik nem volt sportszerű, uram bocsá ’ a pofátlansággal vete­kedett, de a cél szentesíti az eszközt. A telkemet megnyugtatta az üres, vagy félig telt lelátók látványa: sen­ki helyét nem foglaltuk el. Tulaj­donképpen csak ajegyszedöket kel­lett „kivédeni". Őket meglehetősen könnyű volt. A biztonságiakat nem lehet átejteni, kikerülni, de őket nem érdekelte a jegy, csak az, hogy mi van nálam. Az első nap tapasz­talatai után csak minimális cuccal közlekedtem. Útlevél, pénz a dere­kamon, féyképezőgép a nyakam­ban és slussz. A nagy csomagokkal, tömött hátizsákokkal nem teketó­riáztak. Laza mozdulattal kiborí­tották az egészet. Külső szemlélő­nek szórakoztató volt a szétguruló dezodor, rúzs, film, gyümölcs, in­timbetét, szendvics látványa. Szóval bejutottam jó néhány ver­senyre. Láthattam néhány úszó­döntőt, pár jó kézilabda-mérkőzést, kerékpárversenyt, evezős döntőket. Énekeltem vagy 150 lógóssal együtt a Himnuszt Egérke és Damyi Ta­más győzelménél, meg bosszankod­tam az öttusázók kudarcán. Nagy élmény volt látni az ausztrál Per­kins 1500-as úszógyőzelmét, ahogy tűzbe hozta a közönséget. Kevésbé volt felemelő a spanyol országúti kerékpáros csapat óriási bukása, nem sokkal a rajt után. Hát ez is ré­sze a sportnak. De az olimpia nem minden. A he­lyiek is így gondolták: Barceloná­ban nem hivalkodtak azzal, hogy most olimpia yan. A versenyhelyszí­nek lobogódíszben voltak, de sem­mi több. Az élet a szokott mederben folyt. Jellemző, hogy az újságok a megnyitó másnapján éppen csak megemlítették az eseményt, idézték a király beszédét, de a fö téma Mi­guel Induroin spanyol bringás Tour de France győzelme volt. A lapok címoldaláról ő mosolygott. Az első oldalon hosszú, méltató cikkek, ri­portok. Az olimpia a harmadik-ne­gyedik oldalra szorult. Ez így ment, míg az első spanyol sikerek nem jöttek. Attól kezdve néha-néha a címlapra is került ötkarikás ese­mény. A városban jó néhány múzeum, látványosság zárva volt, vagy csök­kentett belépődíjjal működött, mert a látnivalók javát elvitték Sevillába a világkiállításra. Szerda délután az Arena körül hömpölygőit a tö­meg a bikaviadalra, ugyanakkor iz­galmas versenyek lelátói üresen ásí­­toztak. Sokat utaztam Barcelonában. A légkondiaonált buszokból néztem a várost. Ha érdekeset láttam, le­szálltam, körülnéztem, majd a kö­vetkező járattal tovább. Az is elő­fordult, leszálltam, hogy fölmele­gedjek. Az alig 20 fokos busz után jól esett a 40-42fokos meleg. A vo­natok is légkondicionáltak. Az elő­városi vonatok menetrendjét kissé lazán értelmezik. Mikor utaztam a szállásra, sosem tudtam, éppen me­lyik vonaton ülök. Nem volt mindegy, mert nem mindegyik ment Calelláig. Szerencsére a kalauzok­kal szót lehetett érteni. A gyorsvonatok!? Hát kérem, azok gyorsvonatok! Pontosak, tiszták, légkondicio­náltak, és nagyon gyorsak- Elmen­tem UrgueUbe. Oda szólt egyik je-*~ gyem a kajak szlalomversenyekre. Fönn a Pireneusokban, Andorra szomszédságában van ez a festői kisváros, 2100 m magasan. Az oda­vezető 270 km-es utat a Talgo 1 óra 17 perc alatt tette meg. Azért ilyen lassan, mert volt egy megállója. Le­nyűgöző élmény volt a szlalom. Éleinte húztam az orrom, miért ver az Isten ilyen jeggyel, de nem bán­tam meg, sőt! Elképesztő, mit mű­velnek a versenyzők. Közelről lát­hattam, mekkora erőfeszítésbe kerül egy-egy kapun áthaladni. Mi­csoda reflexek, gyorsaság, helyzet­­felismerés, fifika kell ehhez a sport­hoz. Kár lett volna kihagyni. És persze az odaát is csodálatos. A fantasztikus hegyvonulatok, a víz­esések, a harsányzöld mezők, az el­képesztő helyekre épített templo­mok, kolostorok, a szédítő mélysé­gek fogva tartottak. Néha nem tudtam, melyik ablakon nézzek ki. Szerencsére spanyol útitársaim el­néző mosollyal tűrték ingázásomat a vagon két oldala között. Egyszer­egyszer ők szóltak, merre figyeljek. A szlalomverseny után tömérdek időm maradt. Ügy godoltam, ha már itt vagyok, benézek Andorrába. A határ mindössze 6 km. Az első autó - egy szörnyen sáros Lada Niva - felvett. Vidám fickó vezette. Ő spa­nyolul és franciául beszélt, én magya­rul és angolul, de jól kijöttünk egy­mással. Andorra meseszép, fensége­sen zord hegyek ölelésében fekszik. De sajnos ez minden. Környezete miatt turistaattrakció, ennek minden árnyoldalával. Az adómentesség miatti viszonylagos olcsóságával pe­dig vonzza a bevásárló turistákat. La Vella, a főváros egy nagy bazár, A parkolóban, a tereken ugyanúgy ott vannak a különböző nemzetiségű zugárusok, mint akár Pakson. Késő este értem vissza a szállodá­ba. Megint lemaradtam a vacsoráról. Nem zavart. Az élmények kárpótol­tak. Egyébként félpanziót kaptunk. Reggelinél mindig ott voltam. Olyan­kor találkoztunk egymással, híreket cseréltünk, ötleteket adtunk egymás­nak. A vacsora este 8-kor kezdődött. Az túl korai volt. Mindössze kétszer sikerült időben hazaérni. Azért nem koplaltam. Az ottani kisvendéglők el­fogadható árakkal, akár éjjel egy órakor is vendégül láttak, és soha _ nem mondták, hogy elfogyott. A pin­cérek több nyelven beszéltek, így köny­­nyen összehoztuk a menüt. Bőséges, nagyon finom kajákat kaptam. Min­den alkalommal a tenger gyümölcsei közül válogattam, de hosszú ideig kellett volna odajárnom, míg a vá­laszték végére érek Egy alkalommal paellát kértem, ami ott helyi speciali­tás. Csak az volt a baj, hogy ezt mini­mum kétszemélyes adagban készíte­tik. Megpróbáltam kuncsaftot tobo­rozni a másik felére, de mikor meglát­ta a tengeri izeket a tálon, jó étvágyat kívánt, felállt és eltűnt. Kénytelen vol­tam egyedül megbirkózni vele. Aztán fél éjszaka sétáltam, meg úszkáltam, hogy leülepedjen, de megérte. Sajnos hamar véget ért a gyöngy­élet. Csomagolni kellett, és indultunk haza. Éjszaka ismét Genova. Most a belváros másikfelében barangoltunk egész éjjel. Másnap a buszon átbóbis­koltuk a Pó-síkságot. Buszunk úgy viselkedett, mint a fuvarosló, mikor megérzi az otthoni szagot, megtálto­sodott. Este már Budapesten vol­tunk. Sokfelé jártam, sokat láttam a tíz nap alatt. Ha nekiállnék elmesélni, betelne az újság. Ízelítőnek talán eny­­nyi. Lehet, hogy a szerkesztőnek ez is sok? NAGY ISTVÁN ATOMERŐMŰ Felelős szerkesztő: Lóczy Istvánné Tervező szerkesztő: Galamb Marietta Szerkesztőbizottság: Medgyesy Ferenc, Medveczky Gábor, Nagy István, dr. Ormai Péter, dr. Ótós Miklós, Serdültné Benke Éva Szerkesztőség címe: Paks, Pf.: 71. 7031 Kiadja: AS-M Kft. Tolna Megyei Irodája. Irodavezető: Dr. Murzsa András Levélcím: Szekszárd, Postafiók: 71., 7101 Engedélyszám: I1I/ÜHV/306/T - Megjelenik havonta Készül a Szekszárdi Nyomdában 5000 92.1819 Felelős vezető: Vadász József Kéziratokat és fényképeket kérésre megőrzünk és visszaküldőnk. A változtatás jogát fenntartjuk. S akk Győzelem vezérigazgatói utasításra?! Iparági sakkverseny: 1. Paksi Atomerőmű Rt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom