Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)

2006-06-02 / 255. szám

> X V 28 MAGYAR SZÓ—A HfD Irodalom Balra nyugszik a Nap (59.) Técsy Sándor "Munka hadának a lépte dobog” Szép volt álmodozni, néha fellépni, verset mondani a Kossuth-Hallban, vagy Bede Fazekas Zsolt Torontói "Paraméter-Klub"-jában, csak éppen nem lehetett megélni belőle. Aki meg­próbálta, annak felkopott az álla, hacsak nem volt egy kerek összeg a bankszámlá­ján, vagy nem jött valahonnan a "Palimony" (dr. Varga László szóalkotá­sa). ígyhát maradt a meló, a 9 és 5 közöt­ti tülekedés, az elszánt harc a túlélésért. Reggelente, amikor felpréselődtem a buszra, aztán kiléptem a tömeggel, hogy kapjam el a reggeli L vonatot - végállo­más volt, legalább nem állva bóbiskol­tam -, a Union Square labirintusában át a Park Avenue metróra, aztán, még két utca séta, és kezdődött az új nap. Kifeje­zéstelen arccal, sehova nem nézve tipró- dott a nyáj, és gondolom, reggel 8-kor senki nem szórakozni ment, mi voltunk a "munka hada", a "föl-föl te éhes proletár", ez a mozgalmi induló jött vissza. Ami nem teljesen igaz, mert itt az élelem nett volt téma, de a nóta visszajött. Hiába, az ifjúkor beidegződései... A komputeres céget egy év után otthagytam. Kaptam munkanélküli segélyt, pótlásnak egy cigánytaxi céghez dolgoztam be a saját kocsimmal. Hétvégén Pupu jóvoltából tele zsebbel mentem haza egy-egy ház­nál lehúzott két nap után. Szereltem te­lefont, vágtam csempét, tettem be hőpakolást. Aggódó, "mi lesz veled, mit fogsz ott csinálni?" kollégáim tátották volna a szájukat. Aztán egy temetkezési vállalat keresett sofőrt, de a főnök egy gyásznap után rájött, hogy bármennyire igyekszem, nem tudok a komor képbe beilleszkedni. Próbáltam nagy teherautóra enge­délyt szerezni, nem volt elég régiségem hozzá, pedig Lexi Váradon egy film után megjósolta: "Truckdriver leszel. Jó lóvé, csomó rányi és megismered Amerikát." És akkor megjött a mentőötlet, egy csa­ládi baráttól, akit gyerekkorom óta is­mertem, a szüleimmel, nagynénémmel összejárt, a húgával Anyám egy zeneis­kolában tanított, távozása után a postás az ő Time magazinjait hozta nekem az előfizetés lejártáig, és akire mindig meg­különböztetett tisztelettel néztem, mert elismert orvos lévén, ellentétben merev kisvárosi kollégáival nem félt csodabogár lenni, hogy mást ne mondjak, majd 70 évesen még járt a kezén. Amíg megszerezte az itteni diplomát, egy ideig taxizással teremtette össze a mellékest. És Isten áldja dr. Dengelegi Tibort, egy reggelen feltette a kérdést: "Mért nem taxizol?" ő már menő orvos $ volt, a régi ismeretség, a bizalom, egy kézenjáró csodálata, nem tudom, mi tet­te, de megszereztem az engedélyt. Ak­kor, 1982 elején egy garázs kellett, ame­lyik "szponzorál", utána egy hónapig tő­lük kell bérelned a mozgó irodádat. Egy délelőttöt töltöttem a Park Avenue öreg palotájában, egy utcányira a komputer­cégtől, fejtágítás, vizsga, délutánra meg­volt az ideiglenes engedély, másnap me­hettem, felvehettem a taxit, és belevet­hettem magam a nagy roncsderby-be, amit úgy hívnak, hogy "New York lük­tető forgalma". Daisy nem örült, de leg­alább ez állandó keresetnek, foglalkozás­nak tűnt; Egy magyar (56-os!) rámbízta a Checker-taxiját. Égy féllábú embernek (56-os) kellett vinnem hetente a pénzt, míg a tulaj hazajött. Felnéztem rájuk, és meghatva hallgattam a két öreg bajtárs éhes proletár. A cigány visszakapta az engedélyét, egy görögtől béreltem hét napra, 24 órára. Náluk családtag lettem, mikor vittem a bért, a felesége dugig tö­mött étellel, később, mikor a feleségem­mel mentem hozzá, nem kellett vezet­nem, sok Uzo és számtalan üveg Retsina fogyott el. (Magyarra fordítva - kb - Unicum és Hárslevelű). Annak is vége lett, mert kiöregedett az autó, sokba ke­rült a javítás. Még visszamentem egy ga­rázshoz, Bronxnak egy jobbik negyedé­be, a kocsimat kétszer törték fel egy hét alatt, aztán kilenc év után elég volt. '91 volt, Öböl-háború, megcsappant üzlet, magas benzinárak, és egy éjjel egy cin- gár fekete négy és fél dollárért megtá­madott. Hátranyúltam, megfogtam a torkát, karmolta a kezemet, a kocsi köz­ben gurult. Kiszabadult, zihálva kapko­dott levegő után, és imbolyogva szaladt a széles járdán. Utána mentem, hogy üs­sem el. Nem gondolkoztam. Szeren­csénkre beszaladt két épület közé. A ta­xióra $ 4.50-et mutatott. Másnap kiszáll­tam. . • jut > emlékeit, történeteit, harcokról, szökés­ről, orosz géppuskáról, ami ellőtte az öreg haver ballábát. Aztán egy nap sok volt a brandy, valamin összejöttek, és ki­derült, hogy a taxist lecsukták, mert ho­mokos volt, a féllábú meg egy cigaretta- csempészés közben aknára lépett a hatá­ron. Soha többet nem láttam őket. Ké­sőbb egy bukaresti cigánytól béreltem kocsit-medaliont, azaz iparengedélyt, ő nemrég vette, de összeverekedett egy utassal, és elvették a taxiengedélyét. Mi­kor Daisy látta, hogy az új mestersé­gem, a velejáró köteden élet, találkozá­sok érdekes emberekkel a világ minden tájáról, ez az új nomád élet feldob, fel­ajánlotta, hogy vegyünk egy medaliont. Akkor hatvanezer volt. írt egy csekket tízezerről, beszéltem is egy közvetítővel. Egy nappal a vásár előtt Daisy leírhatat- lanul ocsmány volt. Széttéptem a csek­ket, mondtam, hová dugja, nemsokára el is váltunk. Nem lettem tulaj, maradtam Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! Még a bronxi garázsban megismer­tem egy Teddy nevű lugosi srácot,, ő egy idő után eltűnt. '91 nyarán rámtele­fonált: "Ha érdekel, volna egy könnyű meló". Másnap találkoztam a főnöknő­vel, és 9 év sárga taxi, hozzávetőleg 2700 nap, 27000 mérföld, 120.000 utas után abbahagytam a taxizást, és újabb 9 évig a "Saint Mary's Residence" szálló portása voltam. Egy régi barátom, Erdély leghí­resebb vendéglősének a fia, Darvas Pista mesélt róla régen, ő valaha ott volt fősza­kács, a felvételnél említettem is, hogy is­merem, az apácák egytől egyig nagy sze­retettel emlékeztek rá. Ugyanis a helyet egy apácarend igazgatta, "Az Isteni Sze­retet Lányai". A rendet egy sváb apáca alapította, a századfordulón Ohio állam püspöke meghívta őket, aztán széledez- tek, terjedtek, az utánpódás javarészt a Monarchia országaiból került ki, így a Sister Perpetua, Éileen, Helen vagy Vir­ginia nevek tót, vajdasági, alföldi vagy ci­gány apácákat jelöltek. Iskoláik voltak mindenfelé, és New Jersey államában egy farm közepén egy kastélyban mene­dék azoknak, akik kiöregedtek Isten szol­gálatában. A szálló tízemeletes épület a keled 72-es utcán, a tíz emeleten 150 szo­ba, benne 150 nő, 20 és 70 között. Min­den emeleten mosdó, zuhany, társalgó, Tv, videólejátszó, konyha, telefon. A Szerkesztette: Kertész Gabriella 2006. JÚNIUS 2. szobák kb. 2x4 méteres cellák, ágy, ru­hásszekrény, asztal. Egyedülálló nőknek ideális, főleg az árát tekintve. (Fele az át­lag áraknak Manhattanben.) Olcsó, biz­tonságos hely volt, azért voltam én ott. Valamikor tűzrendész, biztonsági őr, re­cepciós és portás volt. Most egy rövid kurzus után kaptam egy engedélyt, és én voltam minden. A gondnok - kolozsvári ember -,ott lakott. Rajta kívül egy víz­szerelő (cseh), egy karbantartó (kolozs­vári) és én képviseltük a teremtés koro­náit. A többi, a látogatókat leszámítva, nő volt. Szombat-vasámap-hétfő éjjel végeztem a dolgom, néha a lányok az ap­juk helyett nekem mesélték a bajaikat, néha bevittem otthonról melót, és ott benn tettem át öreg filmeket videóra, ad­va hozzá főcímet, zenét... Második ottho­nom lett. Ha nyáron Európába mentem, vagy filmben volt dolgom, csak helyet­test állítottam és mehettem, amikor ki­kezdett velem a rák, két hónap után mentem vissza, 20 lány várt az előcsar­nokban. A hely, a karakterek, a 150 nő élete bízvást lehetne regény vagy Tv-sorozat témája. (Majd egyszer megírom.) Anyám bejött egy napon velem, és na­gyon szerette a helyet, mert az apácák emlékeztették a temesvári zárdára, ahová 65 évvel azelőtt járt. Sütő Andrást elvit­tem egyszer látogatóba "Öcsi, te itt a 150 nő között paradicsomban vagy" - mond­ta. (20 évvel előbb - talán - tettem hozzá gondolatban.) Ott dolgoztam, mikor John Turturroval, Woody Allennel, Danny Aielloval filmeztem, mikor meg­születtek a lányaim, és mikor Édes­anyám meghalt. Az apácák anyáskodva, kotló módra vigasztaltak, bátorítottak, imádkoztak értem, és a liftben kitett kis táblán erre kérték a lányokat is. Éjjel az üres előcsarnokban készítettem Piaf- előadást egy régi vásárhelyi kolleganő­vel, és Torontóba menet ott tanultam meg Tevje és Eddie Carbone szerepét. Néha Tv-riportot is ott vettem fel, és ott, a kis kápolnában készültek Domokos atya vasárnapi Tv miséjének a felvételei. Egy ízben beállított Florin Piersic, aki akkora sztár volt, hogy Ceausescu után felmerült az elnöki posztra jelölése. Ott volt egy erdélyi fiú látogatóban. A lá­nyok, mikor meglátták az ötvenöt éves filmszínészt, kapkodtak levegő után. Mi­kor Florin kezetfogott a sráccal, az meg­jegyezte "Ismerlek, még a suliból vittek megnézni a filmjeidet". "Halljátok ezt?" - kérdezte Florin. Lefordítottam a lányok­nak, "Amazing" - sóhajtották. Florin elvi- harzott, de még néhány este ő volt a té­ma. Jó volt, ha csak három estére is, közös­séghez tartozni. Kényelmes volt, mert a yonkersi házamtól 15 perc alatt értem le kocsival, parkolás az épület garázsbejáró­jánál. Hétfőn és kedden reggel felvettem Anyámat, s míg én kialudtam magam, ő bíbelődött a kicsikkel. Néha, ha Anyám nem ért rá, mert zongoraórát adott, a szállóból jött egy-egy lány vigyázni rá­juk. '98 decemberében még kaptam egy filmszerepet, "Fever", főszerepben Teri Hatcher és az E.T.-ből a srác, Henry Thomas 28 évesen. Azt befejezvén, el­mentem Magyarországra, hogy ha már kell, ott haljak meg. A búcsúzásnál az apácák könnyeztek. Az egyik lány ide­adott egy plakátnagyságú üdvözlőkár­tyát. 50-en írták alá. ‘ " ‘ '

Next

/
Oldalképek
Tartalom