Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-07-22 / 212. szám
18 MAGYAR SZÓ-A HÍD ____ _______________________IRODALOM ___________________ 2005. JÚLIUS 22. Balra nyugszik a nap (19.) Técsy Sándor Pályaválasztás Erdélyben 1963 nyarán letettem az érettségi vizsgát, sok tanárom nagy örömére. Megszabadultak egy nyűgtől. Én sem voltam túl szomorú, mert az utolsó években már sok újat nem kaptam, amit kaptam, az a púpomra sem kellett. A politikai gazdaságtan lyukain hamar átláttam, és szép az intellektuális kíváncsiság, megismerni egy másik nép kultúráját, de ne tegyék attól függővé a jövömet, hogy mennyire vagyok jártas a román irodalomban, vagy történelemben. Én még Magyar Autonóm Tartományban nőttem fel. Egy Pionírház szervezte kiránduláson egy bukaresti srác rámkérdezett:"- Ti ott milyen pénzzel fizettek?". Az ignoranciát felváltotta a gyűlölet. Maros-Magyar Autonóm Tartomány, aztán egy megyésítés ürügyén Maros Megye lettünk. Háromba vágták a volt tartományt, és rövidesen már nem volt téma a magyarság. Homogén román nemzetté váltak az ország magyarjai, svábjai, zsidói, cigányai, és a dobrud/sai törökök, tatárok is megtanulták, milyen az, ha valaki leigázott náció. Mindenki a maga módján reagált. Sok Szabó Sabau lett, sok Schram vagy Schmidt Gelu vág)7 Radu keresztnevet kapott. Sok magyar család hanyatt-homlok ment a román egyetemekre "intézkedni" aztán jókora kenések után felvettek az egyetemre néhány kirakat magyart, vagy romá- nosított nevű zsidót. Történt mindez az internacionalizmus hazug leple alatt. A másik módszer a románosításra az anyakönyv volt. Elmentél bejelenteni az újszülöttet, Lászlóból Ladislau, Istvánból Stefan, Józsefből Iosif lett. A székelyföldön gombamódra szaporodtak a lefordíthatatlan Álmosok, Elődök, Csengelek, Fruzsinák. (Hemingway 023-ban írt erről a Toronto Star Weeklynek: "...Románia kénytelen fenntartani Európa legnagyobb békehadseregét, hogy megfékezze lázongó újrománjait, akiknek egyetlen vágyuk, hogy ne kelljen románnak lenniük.") Ez a fajta ellenállás különböző szinten ment, a várostól, a város hagyományaitól függően. A bánátiak és partjumiak kevésbé, a kolozsváriak amíg lehetett, a vásárhelyiek makacs provincializmussal, a székelyek pedig fogcsikorgató dühvei álltak ellen. De a hatalom megtalálta az utat, hogy az ellenállás arányában sújtson le. A betelepített moldovaiak voltak az előretolt helyőrség. Nem érezték jól magukat, de körbevették velük Kolozsvárt, Vásárhelyt, Sepsiszentgyörgyöt, ahol addig az utcán csak vásár alatt volt román beszéd hallható, és megjelentek a múltat dicsőítő szobrok, Kolozsváron Mihai Viteazul, Havasalföld törökverő vajdája, Vásárhelyen Avram láncú, a moc. vezér, és Sepsiszentgyörgyön az Ismeretlen Román Katona tízméteres szobra. A köznép Bronz Bélára keresztelte, az a hír járta, hogy nemsokára megszólal - mikor beöntik harangnak. A vallásellenes kommunista vezetés szemrebbenés nélkül jóváhagyta a román templomok építését, mert ez mind az ősi román múltat volt hivatva bizonyítani. (Sepsiszentgyörgyön kerestek embereket, hogy a templom kupolájára felte- gyék az aranylemezeket. Iszonyú pénzt ígértek. Egy ivászat után eldöntöttük Orbán Karcsival, szökés kísérlete miatt börtöntjárt kollégámmal, főiskolai idők óta barátommal, hogy meggazdagodunk. Aztán kijózanodva lemondtuk. "- Hogy nézne ki - mondta Karcsi, hogy két magyar színész aranyozza be az oláh templomot?") És az egész leöntve a Dajkovics (Bocsánat, Daicovicíu) professzor által kiötölt dák-elmélettel, miszerint a dákok soha nem haltak ki, hanem Burebista vezér óta sokasodnak és szaporodnak, főleg Erdély lankáin. (A professzor szédítő karrierjéről a régi történet jut eszembe, mikor Kodályt kiküldték a Ferihegyre, hogy fogadja Dunajevszkij elvtársat, a kor Andrew-Lloyd Webberét, a Szabad szél című szovjet musical komponistáját. Mikor kiszálltak a repülőből, Kodály, felismervén benne egykori kárpátaljai tanítványát, meglepődve kérdezte: Deutsch, maga mit keres itt?) Nekem több választásom lehetett volna, mert a szülővárosom, ahonnan elvágytam, de ahová mindig visszavágytam, bővelkedett felsőfokú tanintézetekben. Ott volt az orvosi egyetem, egy volt Ludovikás kaszárnya épületében, mellette a lóversenypályával, mind-mind gyönyörű gyerekkori emlékek. Ott ültem a lóversenyek alatt, míg Apám szolgálatban volt, ha valamelyik pacinak kell hirtelen eg)7 lódoktor. Sült kolbászt ettünk, málnaszörpöt ittunk hozzá, a felnőttek vastag habos krigli sört, és a verseny után felülhettem egy lóra. Ötéves szittya voltam... Az épület alagsorában volt egy kis medence, oda jártunk a nővéremmel, úszóleckékre. Most is látom, ahogy prüszkölve felbukkan a víz alól, a gumi úszósapka a feje búbján, mosolyog a szeme, villognak a fehér fogai, aztán mielőtt lebukna, rám spriccol a szájából egy hegyes vízsugarat... Ugyanott voltak a későbbi vívóleckék, Kakuts bácsi, a volt bajnok vezetésével... Tanította a pozíciókat: Ül a vívó! - mondta. Egyenes háttal kellett kezdeniHúzd ki magad, büszke a vívó!" ... Tíz év múlva a színészképzés részeként, tantárgy volt a vívás. A sisak mögött a gyerekkori mesterem... Ott, az egyetemi parkban csókolóz- tam, félszegen, hosszan és eredménytelenül a rector középső lányával, és ott, a parkban indult egy főiskolás szerelmem, Ildikóval, akivel - akkor úgy hittük - sose válunk el. Ildikó halott... Emlékek, de az orvosi pálya nem vonzott. (Kellett hozzá kémia is) Volt egy Pedagógiai Főiskola. Hát az a sors legnagyobb fintora lett volna, hogy belőlem tanár legyen. Akármit végzel, valami román városba kapsz kinevezést. Ott volt a Szentgyörgyi István Szín- művészeti Főiskola. Gyönyörű, fákkal szegett utcán állt az épület, mellette a 300 férőhelyes Stúdió Színház, ahol a végzősök minden évben három-négy vizsgaelőadást mutattak be. Az épület mögött egy kis park, tölgyfák alatt padokkal. A szomszéd tűzfal zárta be, tökéletes volt a magány. Még Bolyais koromban figyeltem, ahogy elmentek az ablak alatt, betértek a kis kávézóba, vagy befordulva az utcán, mentek órákra. Volt valami megmagyarázhatatlan a viselkedésükben. Nem feltűnni vágyás, de lerítt róluk, hogy ők egy más kaszt, ők tudnak, mert megtanultak valami titkot. Ahogy Miske Laci elsétált, a vállára vetett kabátjával, az egy látvány volt. Onnan az ablakból láttam először Fülöp Ildikót, akivel aztán hét évet összefonódott a sorsunk - életünk. Tévedés ne essék, láttam én már elég színészt, Ibi néném színésznő volt, Apám barátai közt voltak a legjobb színészek, Kiss Laci, Csorba András, későbbi évfolyamvezető tanárom, Lohinszky Lóránd, aki fiatalkorában Nanóka kosztosa volt, Tarr Laci, a Duna TV készítette a legtalálóbb című filmet "Tarr Űr" címen róla, Sinka Karcsi, a szépen beszélő hősszerelmes, később beszédtechnika tanárom, majd Temesváron igazgatóm, vág)7 Lavotta Karcsi, aki később igen tragikus szerepet játszott az életemben, a gyönyörű Erdős Irma, vagy Szamosi Kornélia,, és az istennő, Tanai Bella. Mikor Bács Ferenccel végig sétáltak a főtéren, az sztárparádé volt. Már statisztáltam a színházban, ismertem a fiatalabbakat is, Zikeli Lacit, Ferenczi Pistát, Magyari Gerit. Kőszegi Margit - Borovszky Oszkár a térdükön lovagoltattak, és így tovább. De ezek az újak, akiknek még a nevét sem tudtam, ez egy vonzó, érdekes banda volt. Gondolatban hozzájuk hasonlítottam - mértem magam. "Oh, ha én is, én is köztetek lehetnék...!" Miután Apám rábólintott, Anyám (akiben volt egy kis morális averzió a pálya iránt) bíztatott, a nővérem kacagva újjongott, hogy "lesz ingyenjegyem az előadásokra!", elkezdtem konkrétan készülni a felvételire. Bejelentkeztem az Intézetbe, megkaptam a tájékoztatókat, mert az írógép még mindig konspirativ eszköz volt az elvtársak szemében és csak intézményeknél volt, elkezdtem kézzel írni egy füzetbe a verseket, amiket megtanultam, és amikből majd a vizsgabizottság választ, hogy mit akar hallani. Ki kellett találni rögtönzéseket, "drámai gyakorlatot", amit némán, kellék nélkül adtunk elő, s a néző meg kellett értse, kellett valami dal, és az obiigát tantárgyak, mint román nyelvtan, román irodalom és mellékesen, mert hát magyar színészek akartunk lenni, magyar irodalom is. Középiskolás anyag, amit hála Gaman Sándor Tanár Úrnak, utolsó magyartanáromnak, tudtam és szerettem. Apámék galambszürke tergál öltönyt csináltattak, hozzá Enyedi Marika néni puplininget varrt,Aztán ha színész leszel, Öcsiké, azért megismerj, hallod!" (A lányuk a nővérem csapattársa, barátnője, a szüléink az ideológiai különbségek ellenére évek óta kanaszta partnerek. A 80-as évek végén, halálukkal ért véget az "ismeretségünk".) A haverek a főtéren már "művész uraztak". Röhögtem rajta, de ismervén őket, kicsit reszketett a gyomrom, mi lesz, ha nem vesznek fel. Ismertem ilyen esetet, az illető az életben többet nem volt boldog."- Kurva egy pálya" - mondta Apám. És milyen igaz. Mert ott voltak az ábrándozók, akik leélték az életüket, mint statiszták. Ott voltak az aisztárok, akik politikai kapcsolatok révén lettek "naggyá". Mindenki, aki egyszer belekóstolt, rabja lett. "Aki egyszer megérezte az enyvszagot" (a frissen készült díszlet semmihez sem mérhető illatát.) Mire eljött a felvételi ideje, kívül-belül készen voltam. "Bejutok, mert jó vagyok" lett a hangulatom. Röhögjön, aki akar, majd én röhögök utoljára. "- Ez a beszéd" - mondta Apám."- Azért egy kis szerénység elkelne" - mondta Anyám. "- Jaj, Öcsi, jobban izgulok, mint te" - ölelt meg a nővérem. Mikor a felvételi befejeződött, akkor töltöttem be a 17. évet. (Folytatjuk) Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!
