Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-05-06 / 201. szám
18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. MÁJUS 6. Egy elvarázsolt gyermekkor gyönyörű színterei (Nagyszentmiklós) Valamikor, a 40-es évek elején, két egyetemista találkozott Budapesten. Szerelembe estek, eldöntötték, hogy összeházasodnak, és együtt élik le az életüket. Háború volt, de senki nem tudta, mi lesz a vége. Mindenki bízott a győzelemben, mert a háborúzó felek ezt szug- gerálták beléjük. “Mire a levelek lehullanak”, búgta a díva, ’’vége lesz a háborúnak”. Annyi centem legyen, ahány levél azután lehullt, és még mindig tartott. Aztán mindenki menekült, amerre látott, aki túlélte, az megkapaszkodott valahol. Ki nyugatra ment, és lett belőle Mister, Monsieur vagy Herr, ki pedig visszatért az immár elcsendesedett hátországokba. A szülőföldre, amiről még nem tudták, hogy már nem az övék. Apám és Anyám egy bőrönddel és egy kislánnyal vágtak neki a hazavezető útnak. Amijük volt, azt egy prágai orvosnál hagyták, aki az óvóhely fölött lakott. Minden belefért egy hajóbőröndbe, amiben fiókok és vállfák voltak. Egy jégszekrény nagyságú marhabőr csoda volt, igazi békebeli készítmény, mint azok a cipők, amik még húsz év után is nyikorogtak. Az orvos húsz évig őrizte, aztán kinyomozta Apám hollétét, és elküldte postán. Mikor megkaptuk, először alá kellett írni. A súly stimmelt. Mikor kinyitottuk, egy vászonzacskóban volt egy kilónyi ólomlemez, a ruhák hiányoztak. ’’Szlovák gyerek őrizte, román postás ellopta, síppal, dobbal...” Marosvásárhely volt a végcél, de megálltak az Anyám szülővárosában. Itt már csak nagymama fogadta őket. Apám véletlenül hallotta a kérdést: ’’Ezzel a paraszttal akarod leélni az életed?” Apám szerint Anyám akkor volt életében a leg- harciasabb, iszonyú perpatvar következett, aztán irány Marosvásárhely. Eltelt néhány év egyre nehezebb volt a túlélés, és Apám előjött az ötlettel, hogy hozzuk Nagymamát Vásárhelyre. Elfér a házban, legalább gázfűtés van, nem kínlódik a fával. Babi néném, Anyám húga ottmaradt, és Nagymama, kevés vonakodás után, elfogadta a meghívást. (Ha láttam életemben gyakorló keresztényt, akit megdobtak kővel és visszadobott kenyérrel, az Apám volt.) Nagymama eleinte idegen volt, betolakodó, aki még parancsokat is osztogatott. De aztán főzte a finom bab- csuszpájzt, a kapros tökfőzeléket tükörtojással, mesélt a hazáról, amit nagyon hiányolt, és már nem tudom, mikor, de elfogadtuk. Mikor eljött a nyár, szóba került, hogyT látogassuk meg. Marosvásárhely és Temesvár között akkor másfél nap volt az út. Többszöri átszállás, és mindenhol többórás várakozás után a temesvári állomáson voltunk. Akkor még nem tudtam, hogy ez a város két évig otthonom lesz, de mikor ‘68 januárjában leszálltam a vonatról, hogy jelentkezzem a színháznál, a legapróbb részletekig visszajött az első utazás emléke. Innen még 64 kilométer egy személy- vonaton, és ott voltunk a városkában, ahol Édesanyám élte első éveit. Az állomásról besétáltunk a központba, a templomnál balra, aztán az Emst Thalmann illegális kommunistáról elnevezett utcán jobbra, és a 11. szám alatt ott volt a fényképről már ismert ház. Igazából egy kisebb villa. A nagy fakapuban állt Babi, meg öt szomszéd. Mindenki nevetett, mindenki örült a jöttünknek. A nővérem és én kissé félszegen tűrtük, hogy vadidegenek ölelgessenek és cuppanós csókokat nyomjanak a képünkre. Én ilyen kastélyt eddig csak meséskönyvben láttam. A nagy boltíves bejárat után egy kerek virágágyás volt, középen egy agávé. Eddig csak estikéket, tátinkákat és törökszekfűt láttam, ez meg valami kaktuszféle volt. (Ki sejthette, hogy Amerikába egy liter, Bécsben vett tequilával jövök, ami agávéből készül?) Jobbra állott a ház. Az udvar ezután ki- szélesedett, és a sötétzöld gyep lenyúlt, egészen egy patakig. Balra állt egy nyárikonyha, benne mázsálómérleg, disznóvágáshoz és befőzéshez szükséges kellékek tömkelegé. Nyaranta száz üveg paradicsomlé és negyven üveg málnadzsem és lekvár került feldolgozásra. Számomra az igazi csoda a birsalmasajt volt. A jobboldali kerítés mellett 30 méter hosszan málnabokrok. Lenn, a kert végén az Aranka folyt. Keskenyebb volt, mint a vásárhelyi Poklospatak, de ott volt, csak a mienk. A patakon túl egy nagy mező. Sokkal később tudtam meg, hogy azt a 10 hektár mezőt Nagymama 1949-ben a kollektív gazdaságnak, a té- esznek “ajándékozta”. A férjét öt éve lőtték le a háza előtt az oroszok, őt abban az évben operálták méhrákkal. Nem lehetett nebéz meggyőzni. A patakban, ahogy később a saját bőrömön tapasztaltam, csak iszap volt és piócák. A házban hat szoba volt, kamra, fürdőszoba, nagy konyha. Nem használták az egész házat, mert a tágas, magas szobákat nehéz volt kifűteni, később a hatalom ezt is megoldotta, beköltöztettek betelepített moldovaiakat, akik úgy beszéltek Nagymamával és Babival, mint valami cselédekkel. ’68-ban, már temesvári színészként, megígértem az egyiknek, hogy belefojtom a hordóba, amiben gyűjtötték az esővizet. Azután “Doamna“ (nagysága) lett újra a nagyanyámból. Régi szép idők... A nagy ágy a felnőtteké volt, mi gyerekek az ottomanon aludtunk. Otthon aztán hiába kértem, nem volt rá hely. A konyha ebédlő is volt, és én naponta megcsodáltam a monogramos, 24 személyes ezüstkészletet, ami úgy maradt meg, hogy a diófa szekrényről az oroszok azt hitték, íróasztal. Ki tudja, hol, kinél vannak a készlet darabjai? Nappal felderítés kezdődött. Először elfogyasztottam egy kiló pókhálós málnát, aztán összekarcolva a bokroktól kipróbáltam a patakot. Este orvost kellett hívni, hánytam, fostam, és csüngtek rajtam a piócák. Az öreg fertőtlenített, adott széntablettákat, barackot a fejemre. ’’Menj a strandra” és elment. Nagyszentmiklóson ártézi víz volt, még a strand medencéjében is. Sárga volt és kénszagú, de meg lehetett szokni. A szomszédok többnyire elmagyaroso- dott svábok voltak, de a gyerekekkel hamar szót értettünk. Elvittek a strandra, a langyos vízben kitűnően lehetett úszni, ugrálni, merülni. Új szavakat tanultunk, németül is folyt a társalgás, de a sváb beszédet soha nem tudtam felfogni. Ha moziba mentünk, a filmet alig lehetett látni a vásznat betöltő román, magyar és szerb (!) felirattól. A strandon itt is volt fagyi, sör, és a román specialitás, a mititei, amiről kiderült, hogy valójában szerb. Este Horváthékhoz mentünk, Anyám unoka- testvérei voltak, három lány, egyik szebb, mint a másik. Eszti orvostanhallgató lett, és Vásárhelyre költözött, Marica egy kolozsvári edzőhöz ment feleségül, és Ildikó, a legszebb, a legvillo- góbb fogú, nemsokára Németországba került. Nagyszentmiklós adott még egy életreszóló élményt. Tizenkét éves lehettem, mikor egy este Horváthékhoz voltunk hivatalosak. Fekete szandál, fehér zokni, rövidnadrág, rövidujjú fehér ing, zsebbel a mellén, lecsutakolva, vizes fésűvel megfésülve. A nővérem megkérdezte a szomszédot “Erzsi tanti, hercig vagyok?” ’’Sehr herzige“ volt a válasz. florváthéknál, a ház mögötti nagy kertben, régi nádszékeken, egy kerti asztal körül várt a család. Ettünk, a desszert madártej volt, aztán furcsa jövés-menés kezdődött. Pubi - ott senki nem volt Öcsi, mindenki “a Pubi” volt, ahogy később hallottam Pesten, hogy “a Jancsi”, ”Az Anna”, amit a svábhegy svábjaitól vettek át, ”Der Hansi” és “Die Annemarie” fordításaként, a Pubi akcióba lépett. A ház oldalán, egy biciklipedál, lánccal, forgatott egy derékszögű fogaskereket, amihez egy hatméteres rúd járult, tetején valami keret, drótokkal. A család, mindenki egyszerre kiabált, utasította, hogy “jobbra”, ’’balra”, ’’kicsit vissza”, ’’még, még”, ’’MOST JÓ!” Pubi visszajött, leült, ’’most kezdődik” mondta. Mindenki egy dobozra bámult, aminek képernyője volt, s azon hullámok futottak át, mint Vásárhelyen, Ági nénémnel a laboratórium készülékein. És akkor egyszerre a hullámzás elcsitult, és a képernyőn egy öreg ember elkezdte énekelni, hogy “Árva a ház, nincs kacagás, árvák a régi szobák, messzire jár, mint a madár az ifjúság”. Magyarul énekelt, aztán mutatták a tapsoló közönséget, és végül bejelentették, hogy a “Három a kislányt látták”. Nem esküszöm meg, hogy a szegedi Szabadtéri Játékok része volt, vagy pesti közvetítés, Tscholl Papa, ha jól tudom Csákányi László volt. Életemben akkor láttam először televíziót. Romániában az első állomást 1961- ben építették. Egyik nyáron, nem tudom, mi indított rá, elindultam arra, amerre nyugszik a nap. Kukoricaföldek között mentem, míg rám esteledett. Messze, nagyon messze láttam egy falu fényeit. Mikor a katonák utánam jöttek, jobban meg voltak lepve, mint én. Kérdezték, hova megyek, mondtam, hogy haza. Hol van az? Nagyszentmiklóson. Bevittek egy Örsre, határőrök voltak. Egy kilométerre volt Jugoszlávia vagy Magyarország. Teherautón visszavittek Nagyszentmiklósra, a rendőrségre. Éjjel két óra volt, mikor egy rendőr hazakísért, Nagymama nem tudta, hogy ölelgessen, vagy üssön agyon. Majdnem minden nyarat ott töltöttünk. Nagymama 1972-ben meghalt. A tény, hogy akkor, ott 23 évvel túlélte a rákműtétet, nemcsak említésre méltó, bizonyítja, hogy működtek ott is jobb sorsra érdemes orvosok. Akkor már Ceausescu elvtárs kezdte kimutatni a foga fehérjét. Folyt a románosítás, a betelepített moldovaiaknak élettér kellett. A Nagymama házát - több tízezer házzal országszerte - lebontották, hogy helyet adjanak a falu háromemeletes tömbházainak. 1995 októberében hazautaztam. A Pesten bérelt kocsi csomagtartójában életem legkegyetlenebb poggyásza, egy urna, benne Anyám hamvai. Hirtelen jött az ötlet, hogy kitérőt tegyek. Egy rozoga tutaj, a pereme 10 centire a víz fölött, átvitt a Maroson, és egy órányi rázkódás után, gidres-gödrös földutakon megérkeztem Szentmiklósra. A temetőben megkerestem Nagyanyámék sírját. Elmondtam, mi járatban vagyok. A temetőőr tátott szájjal bámulta, ahogy egy kétméteres őrült beszél, le a földbe. A városban a régiek közül csak Putnoky nénit sikerült megtalálni, még emlékezett a 30 éve halott nővéremre, annakidején ő biztosította arról, hogy “Sehr herzige” kislány. Kérdezgettem a régi ismerősökről, kétféle válasza volt ’’Meghalt” vagy “Kiment”. Átvillant az agyamon, hogy a kettő majdnem ugyanaz. ’’Itt temeted el a Csibit?” “Nem, úgy akarta, hogy Apám mellé”. ’’Igaz” mondta “ Ő Vásárhelyen élte le az életét”. ”És New Yorkban“ helyesbítettem ”És na- gyon-nagyon szerette a Sanyit”. Ez volt a nekrológ. A házát már egy bulldozer rég eltüntette, de a templomban az oltár fölül a régi nagy festmény lógott. Elmentem a régi utcába, aztán irány Vásárhely, be volt már időzítve a temetés. A lebontás előtt, a néném még Romániában volt, a szemközti szomszéd, aki látta, hogyan lőtték le Nagyapámat az oroszok, akit én “68-ban kitámadtam, hogy miért nem jelentette a törvényes szerveknek. Folytatás a következő oldalon Balra nyugszik a nap (8.) *!#. Técsy Sándor
