Amerikai Magyar Szó, 1989. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-26 / 4. szám
Thursday, Jan. 26. 1989. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. Haraszti Endre: ÉVVEL EZELŐTT... SZÁZ Hmnuztl Endrei A történelem a legtöbb magyar honfitársunk számára igen izgató "tantárgy". A "tantárgy" szót azért kellett most idézőjelbe tennem, mert valójában sokkal t'óbb, mint az! Ha nemzetünket afféle kibővített családnak tekintjük, akkor a nemzeti történelem számunkra nem csupán egy sárguló-lapu vastag könyv, de Család- történet, a szó szivmelen- gető értelmében is. Nem tudom, hogy más hogyan van ezzel, - ahány ember, annyiféle, - de en a régmúlt magyar történelmet sokszor mar márványbavésett domborműnek látom, ezzel szemben a közelmúlt történelme valahogy meg nagyon "velem" és "bennem" elő. Ha a múlt századra tekintek, akkor nagyon jól oda tudom képzelni a történelmi tényék, esemenyek illusztrációjaként a sajat családi albumom barnára fakult képeit is. Ha kilenc-tiz évtized távolába nézek, akkor szinte ott latom ded- és ükszúleimet a regi "na^y emberek", nagy esemenyek statisztériájában. Ilyenkor, minden eddiginél jobban atérzem azt, hogy mi, - akárhol is elünk, - csupán "folytatásai" vagyunk elődeinknek, mint ahogy a fák frissebb ágai sem képzelhetők el a gyökér, fatorzs es a régebbi ágak nélkül. Ez ösztönzött egy évvel ezelőtt is, mikor megírtam a "Száz évvel ezelőtt" cimú, nosztalgiától sugallt karcolatomat, emlékeztetve olvasóimat arra, hogy mi is történt 1888-ban Magyarországon, Talán nem érdektelen, ha most arra vállalkozom, hogy megpróbálom, - ha tallózva, a teljesség igényé nélkül is, - összefoglalni, hogy mi történt 1889-ben, - száz évvel ezelö'tt. Ha az Olvasó hajlandó ráülni velem a Képzelet szekerére, akkor egykettőre ott találhatjuk magunkat valamelyik dédapám pesti lakásán, ott, ahol még az én nagyapám is csak elsőnyakkendős ifjoncként lábatlan- kodik a családi asztal körül és csak akkor mer megszólalni, mikor az idősebbek erre nagylelkűen alkalmat adnak. Miről lehet szó? Hát természetesen elsősorban politikáról, mert nem is lennénk igazan magyarok, ha nem beszélnénk tele egymás fejét saját vesszőparipánk lelkes patkócsattogtatásá- val. Persze, az idősebbek, vagy a fiatalabbak mas-mas vesszőparipát nyergeinek dédapám ovális családi asztala körül. 1889 januárjának első napjaiban az idősebbek már ugyan abbahagyták a régmeghalt Deák Ferenc gyászolását, de eszük még Turin körül járt és sokmindent, ami ebben a hazában történik^ aszerint bírálták, hogy mit szól majd mindehhez Kossuth apánk? Ugyancsak az öregek azok, akik Garibaldi pár évvel ezelőtti /1882/ haláláról olyan siralmasreszkető hangon beszélnek, mintha magyar embert gyászolnának. A szivükben - Türr tábornok kapcsán - "magyar" volt az olasz szabadsághős is! Hiába: az öreg inkább mar visszafelé néz, mint előre; elvégre nekik az ugyancsak nemrég elhalálozott öreg Táncsics Mihály kortársuk , sőt küzdőtársuk volt... A fiatalabbakat jobban érdekli a jelen, mint a múlt. Tisza Kálmán miniszterelnök személyét illetően például megoszlanak a vélemények, de - az igazat megvallva, - még a Tisza-pártiak is kissé unjak már, hogy az öregur főleg csak beszél, de keveset cselekszik.S már 14 éve b a miniszterelnök, olyan súlyos válságokat is túl-evickélvén, mint a "Jánszky-ügy", vagy a véderojavaslatok bonyolult problémája. Ügyessége és politikai érzéke mindig elsimította a válságot, de a "Kiegyezés" nagy müve után nála már nem következett további politikai-társadalmi fejlődés, sót afféle posványbas’úllyedés. A németekkel való szövetségkötés önbizalmat adott azoknak, akik a katonai erőt a diplomácia meghosszabbított, természetes karjának tartottak, - ugyanakkor pedig - befelé - a magyar arisztokracia és dzsentry esetleges túlkapásai, nem egy esetben súlyos eladósodása a nemzet törzset gyengítette olyankor, mikor a hamu alatt itt-ott mar szikrát vetett a vidáman szaporodó oláhok és szerbek politikai igénye... Dédapám családi asztala körül - hiszen most ott ülünk mi is, - a fiatalabbak mar hatarozottan szidják Tisza Kálmán tehetetlenségét és lusta-elpolgáriasodását. Ez még a nagy mesemondóra, Jókai Mórra is árnyékot vet. Szó, ami szó, asztaltársasagunk tagjai is élvezik a "Hon" cimü lapot, melynek oldalain fel-felaranylik a nagy iró humora, anekdótázó kedve, de - kérdik: - ugyan hogyan képes /az akkor hatvankét eves/ öregúr esténként oly jámbor passzivitással Tisza Kálmánnal és két másik "mamelukkal" /ahogy akkor a miniszterelnök híveit nevezték/ tarokkozni? Hát ennyire semmivé vált a "márciusi ifjak" szellemisege?!... A vitázók csak akkor csendesednek el kissé, mikor a könyvszekrényen sorakozó Jókai kötetekre téved pillantásuk. A most megjelent "Kiskirályok" ugyan nem közelítette meg a négy év előtti /1885/ "Aranyember" fölséges színvonalát, de még a legutóbbi írások is mutatják, hogy a sok tarokkparti még nem sekélyesitette el a Nemzet Mesemondójának gondolkodását. A vér nem vált vizzb! így aztán azt sem róják fel az öregúrnak, hogy oly nagy szenvedélyességgel segíti az idealista Rudolf trónörököst nagy tervében, hogy "Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képben" albumsorozata mielőbb megjelenjen. Rudolfot egyébként is szivébe zárta a nemzet, - nem "Ferenc Jóska" miatt, hanem azért, mert az áldottlelkü Erzsébet királyné "magyaroslelkű" fia... Hadd tanuljon a mi . Jókainktól még több magyarságot!... Asztaltársaságunk legvérmesebbjei még azt is megkockáztatják, hogy Rudolf már igazi "magyar Habsburg" lesz és a Monarchia súlypontja Bécsből Budapestre fog átvandlizni... Alom-álom, édes álom... Derűlátásra és borúlátásra valló jelenségek foglalkoztatják a vitázókat. A magyar vidék szegényebb területéről megindult az Amerikába vándorlás, - már állandó kivándorlási ügynökségek is működnek, - mi lesz ennek a vége? Elhal a Kárpátmedencében a magyar nép? Egyre zsírosabb lehetőségekhez jut az oláh es a szerb? Nyakunkra nő-e a sváb? Akik az optimistább témákon szeretnek rágódni, azoknak kedvenc tárgykörük az épülő-szépülo főváros, hiszen mar valóságos elegáns korzó van az Ybl Miklos-epitette gyönyörű Operaház előtt, már jogos büszkeséggel tekinthetünk az európai mértéket megütő Keleti-pályaudvarra, - aki pedig a romantikát szereti, az már álmodozva ballaghat szive választottjával a megépült városligeti hídon, a mesterséges tavacska fölött. Az ipari forradalom elérte az országot es a magyar talentum kedvezően kombinálódik az új lehetőségekkel. A Central Kávéházban büszkén emlegetik egymásnak, hogy kitünően működik a telefonközpont és ez a Baross Gabor, a közlekedés- ügyi miniszterünk valóságos zseni! Politikája a magyar termelés és értékesítés hatalmas fejlesztésével járt. A vasúthálózat európai nívón kezdi keresztül-kasul szelni az országot, remekül megszervezte a posta es táviró ügyét és éppen most milyen ügyesen oldja meg a "zónatarifa" intézményét! Többet fognak mostantól fogva utazni az emberek, mert a viteldijat most már a szerényebb jövedelműek is meg fogjak tudni fizetni. Dédapám asztalánál is elhangzik Baross egy sokatmondó kijelentése, miszerint azt mondta, hogy "Azt akarom, hogy a brassói ténsasszony Pestre járjon kalapot csináltatni!" Nem hiába, hogy a puritán, éjt-napot átdolgozó, energikus minisztert "vasminiszternek" titulálták. De figyeljünk csak oda az asztalnál beszélőkre: most már nemcsak szaporodó- egyelőre főleg németajkú - polgársága van a fővárosnak, de egyre Öntudatosabb munkássága is. Hiába, - az iparosítás valósággal "szüli" a munkásszervezeteket. Már tavaly /1888/ a hírlapok oldalára kerültek a munkásgyúlések, most pedig az előző hónapi /1888. decemberi/ hir az osztrák Szociáldemokrata Párt megalakulásáról valószínűleg mégnagyobb önbizalmat fog adni a mi "házi szocialistáinknak"... Az álmodozók, a nemzeti büszkeséget még Afrikában is keresők asztalunknál is elterelik a beszélgetést a homlokrán- coltató témákról. Itt van például az Af- rikát-járó Teleki Sámuel és az Ázsiában bolyongo, Körösi Csorna Sándor útját járó Stein Aurel példája. Lesz asztaltársaink közt, aki a legmagasabb nyugateuropai szintet is meghaladó gyomai Kner Nyomdával fog büszkélkedni, lesz, aki azzal fogja érdemtelenül a sajat vállát veregetni, hogy Korányi Frigyes személyevei immár világhírű orvosdoktorunk van, - Semmelweiss méltó utóda! A varos szerelmesei a Vigadó-előtti remek "Remi Kioszkba" invitálnak, vagy felvillanó szemekkel mesélik, hogy most már Párizst, Londont is utolértük a városi villamosközlekedésünkkel. Rövidesen mindenütt búcsút mondhatunk a lóvasutnak! A hölgyek valódi "Stühmer-csokoládéval" kínainak, bizonygatván, hogy sokkal jobbizü, mint a bécsi gyártmány. Udvariasságból bólogatnod kell, hogy jómagad is úgy véled. A közbiztonság fontosságát mindennél előbbre helyező asztalszomszédod azt magyarázza, hogy milyen jól bevált a csendó'rseg intézményé és ma már vidékén sem kell rettegni a haramiáktól, ha hivatalos utad távoli varosba, vagy faluba szélit. Magyar vendégasztalnál mindennél egyenrangú az irodalom ismerete, szeretete. Jókairól - a politika kapcsán - volt már szó; - most Mikszáth Kálmánt, a "Nagy Palócot" emlegetik, mondogatva, hogy milyen egyedülálló művészettel fejlesztette az ősi magyar anekdótázást novellairodalommá. Szoba jón az "ugribugrinak" nevezett, apró-alaku Gyulai Pál, akiről megoszlanak a vélemények; vannak, akik a magyar kritikairodalom legnagyobb alakjának tartják, vannak viszont, akik feltűnés- kereső, arrogáns túlzónak vélik. Egyöntetű viszont a par éve /1882/ meghalt Arany Jánosról a vélemény: utolsó nagy ajándékát, a "Toldi szerelmét" öregek -fiatalok egyaránt kegyeletteljesen forgatják. Dédapám nagylétszárnú családjának hölgytagjai is egyre élenkebben szólnak bele a beszélgetésbe, mikor művészeti- és szin- háztémák kerülnek sorra. A festőművészek királya változatlanul Munkácsy Mihály, ki 1889-ben már 55—ik életévet tapossa (folytatás a 8. oldalon)
