Amerikai Magyar Szó, 1987. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-30 / 17. szám
Thursday, Apr. 30. 1987. AMERIKAI MAGYAR SZO r 15. Nemeskiirty István ERDELY PÉLDA LEHETNE Erdély története három kötetben. Budapest, Akadémia Kiadó, 1986. 1945 lap. Főszerkesztő: Köpeezi Béla. Szerkesztők: Makkai László, Mocsy András (a kezdetektől 1606-ig); Makkai László, Szász Zoltán (1606-1830); Szász Zoltán (1830-tól napjainkig). Szerzők a korszakok időrendi sorrendjében: vékony Gabor, Mocsy András, Tóth Endre, Bona István, Makkai László, Barta Gábor, Péter Katalin, R. Varkonyi Ágnes, Trocsányi Zsolt, Miskolczy Ambrus, Szász Zoltán, Köpeezi Béla. Bt&UA iiwfeiasr © Bethlen Miklós erdélyi főnemes, politikus és iró 1688-ban álmot látott: szép leány alakját oltott erdélyi hazájával készült menyegzőre. A vendégsereg élén hat koszorúslány tűnt fel. "A hat leány a hatféle nemzetség: nemet, torok, magyar, erdélyi, havasalföldi, moldovai." Bethlen akkor úgy érezte, hogy Erdélyt csak e hat nemzetség békésén egyetértő közös munkálkodása virágoztathatja fel. Annyira komolyan vette álmát, hogy gyakorlati politikájában _ igyekezett megvalósítani. 1704. áprilisában, a Rákóczi-felkelés idején emlékiratot fogalmazott Lipót császárhoz. Már a cime is sokatmondó: "Olajágat viselő Noé galambja, ava^y a magyarországi és erdélyi gyulladásnak eloltására es a németekkel, magyarokkal, erdélyiek- kel3 törökökkel, oláhokkal es moldvaiakkal való Örök és tökéletes békesség megszerzésére készíttetett korsó viz." Kétségtelen, hogy a XVI. század közepén fejedelemséggé önállósult Erdély az akkori Európában példátlan haladottsággal biztosított minden vallásnak, nemzetnek, népnek szabadságot és nyugodt eletkörülmenye- ket. Bethlen Gábor 1623. júniusában oklevélbe foglaltatta a zsidók szabadságjogait; azoket a zsidókét, akiket a spanyolországi üldözések elŐl fogadott be. "Elrendeljük, hogy az alább felsorolt kiváltságokat mindazon zsidó nemzetségbeliekkel szemben, akik Erdélyben kegyes engedelmünkkel le akarnak telepedni, figyelembe vegyék. Megengedtetik nekik, hogy szabadon kereskedjenek és hogy országunkból kiki alkalom szerint távozhassák. Szabad vallásuk leend..." (Ódon Erdély, Bp. 1966. I. 676.) E paratlan kultúrájú területnek több évszázados viszonyait tárgyalja az 1986. decemberében közreadott nagyszabású munka, az Erdély története. A vállalkozás ugyan nem előzmények nélküli; de ilyen tudós tárgyilagosságu, alapos munka azonban korábban nemigen jelent meg. Nemcsak hazánk számára fontos és nélkülö’zhetetlen kiadvány, hanem a nemzetközi érdeklődés számára is az. Remélhető, hogy az Egyesült Nemzetek könyvtárának is haszonnal forgatott példányává válik. Éppen ezért múlhatatlanul fontos lenne, az Erdély történetet más nyelveken is közzétenni. Dómján József munkája © Már a honfoglalás előtti Erdély történelmének ismertetése is újszerű. Vékony Gabor, Mocsy András, Tóth Endre tudományos hitelű nyitó fejezetei után különösen érdekes a BÓna István irta fejezet: A népvándorlás kora Erdélyben. BÓna megállapítja, hogy a régészeti kutatás "eddig nem tudott egyértelműen bizonyítékot szolgáltatni a dáciai 'római' lakosság számításba vehető továbbélésére." (113.) Erdélyt a népvándorlás korában german törzsek lakták, illetve "a 420-as évektől 455-ig Erdély minden bizonnyal a hun fejedelmek és főemberek nyári szállása volt." - "A magyar honfoglalás első állomása... Erdély volt. A honfoglalás további útja kifelé vezetett az Alföld irányába." (200.) Nem mindegyik magyar kutató képviseli ezt az álláspontot, bár előzmények nélkülinek sem mondható, hiszen Deér József már 1934-ben igy fogalmazott: "A 895-dik esztendő őszén a havasalföldi síkról vert lovas-sereg kapaszkodott a hegyi patakok völgyein át a Kelet- Kárpátok magaslataira, hogy a Tölgyesi- Gyimesi-Ojtózi és Bodzai-szorosokon át a Maros és Olt folyó felső folyásához jusson. Árpád fiának, Leventének hada volt ez." (A középkori Erdély. Magyar Szemle, 1934.) Egy megszakítatlan dák-román történelmi folyamatosság hipotézise tehát még sok bizonyítást kíván. Ami a román lakosság Erdélybe települését illeti, erről a Makkai László fogalmazta fejezettömb igy tudósit: "A nagyméretű roman bevándorlás a tatárjárás egyenes következménye volt... Bevándorlásuk nem egyszerre zajlott le, a hegyvidéket is csak fokozatosan, több évszázadig tartó állandó beáramlással népesitették be." (313.) Az 1241-es tatár betörés ugyanis annyira kipusztitotta Erdély magyar lakosságát, hogy a szemtanú Ro- gerius mester váradi kanonok "a Maros völgyén felfelé haladva több napi jároföld- re sem találkozott élő emberrel. Az utakat benőtte a fii, Gyulafehérvárt csak a templomok és paloták romjai közt fehérlő emberi csontok jelezték, hogy röviddel azelőtt ott még Magyarország égy“'Virágzó tartományának politikai és egyházi székhelye volt." (310.) Makkai Laszid, aki 1944-ben adta közre Erdély története című müvét, mely 1946-ban franciául is megjelent, és aki az Erdély öröksége cimü tízkötetes szöveggyűjtemény szerkesztőjeként egy nagyszabású történeti dokumentumtárát állított Össze (1941-1942), a székelység történetét is sokoldalúan elemzi és mérlegeli. A megnyugtató egyértelműséggel le nem zárható kérdéseket nyitva hagyja. Ismerteti a különböző álláspontokat. Legvalószínűbb, hogy a székhelyek a kazároknak a magyarokhoz csatlakozott egyik kabar törzseként, oguz-török társadalmi szervezetüket megtartva (a székely rovásírás 37 betűjele közül 21 ótörök!), de nyelvükben már a honfoglaláskor magyarrá válva, Bihar megye területén telepedtek le, ahonnan Szent István uralkodásakor költöztek a mai Székelyföldre, "hogy ott tegyenek eleget határőri kötelességüknek." (293.) Izgalmasan érdekes olvasmány a Makkai László irta fejezetek jegyzetanyaga is (582-600), melyben részletesen kitér az eltérő felfogású tudományos álláspontokra, sőt magyar kollégáival is vitába száll. Különösen fontos a Kniezsa István nyelvészeti kutatásait hasznosító jegyzetrész (587-589.), amelyben állítja, hogy a mai román hangzású erdélyi helynevek jó része, korábbi, eredeti magyar elnevezések utólagos elrománositásai. © Erdély történetének jelentős fordulata az 1541 utáni fokozatos önállósulás. Ezt a folyamatot Barta Gábor irta meg. Kár, hogy-« kelleténél - kevesebb* szót ’ ejt ’ a fcöra*w
