Amerikai Magyar Szó, 1981. július-december (35. évfolyam, 27-50. szám)
1981-12-31 / 50. szám
Thursday, Dec. 31. 1981. 9 Móricz Zsigmond $/loIAo.<p esft&esi 46. — Én nem vagyok marha, kérem és én azt kikérem magamnak. Minálunk az az igazság, hogy az ember rendesen viselje magát, az uraknak előre köszönjön, ne verekedjen, ne lopjon, hibát ne tegyen, akkor neki se lesz semmi baja. Egyéb igazság nem kell, mi vallásigazságba vagyunk. Nekünk a pap minden vasárnap prédikál, mi nem járunk szakszervezetbe, nem olvasunk újságot. Nekünk a kis faluba úgy kell élni, hogy egyáltalában hiba ne legyen. Én szegény ember vagyok, nekem jól kell tudni szántani, vetni, kaszát kalapálni, aratni, egyszóval minden mezei munkát. Mi nem okoskodunk, hanem élünk szépen, békességben. — Mert mind éhesek, soha sincsenek jóllakva. — Dehogy vagyunk mi éhesek. Az embernek kicsi kell. A barom az sokat eszik, tehén, ló egész éccaka zabái, s az ember kicsivel beéri. A szegény ember azzal halad előre, ha nem eszi meg minden keresetét. — Maga most is úgy él, mint a barom — azt mondja —, elnézem, hogy mit eszik, itt is kenyeret, szalonnát. — Ez, kérem, jó eledel. Fejér kenyeret enni minden evésre, szép hentesszalonnával, paprikás szalonna, füstölt szalonna. Ez nem elég? Akinek ez nem elég, akasz- sza fel magát. Hát ha azt látná, hogy otthon egy kaszás, aki maga kenyerén kaszál, kukoricakenyeret eszik, hagymaszárral, mégis megvan. De még vacsorára is mit tud neki főzni a felesége vagy az anyja, egy kis lét. Rántottlevest vagy krumplilevest, paszuj- levcst, lencselevest, ciberét. Annál csak mégis jobb a kenyér, szalonna. Hogy képzeli maga azt, hogy én minden keresetemet megegyem? Akkor mibül küldök én haza pénzt az édesanyámnak, hogy kifizethesse az adósságot, malacot meg belevalót vegyen, meg egyszóval akkor én minek jöttem Budapestre, ha csak azért jöttem vóna, hogy a magam belét tömjem, arra meg nem gondolnék, akit otthon hattain. — Maga egy megrögzött paraszt — azt mondja Lieb / ur. — Igenis az vagyok, mert annak születtem, és abba akarok maradni. így nem tudott velem semmire se menni, nem is szeretett osztán velem sokat beszélni, mert nem mondtam rá minden szavára, hogy áitabéne. Mikor este hazamentem, megmosdottam, lefeküdtem, pihentem. Néha kimentem evés után még az utcára, és egy darabig elnézelődtem, hogy szaladnak az emberek a budapesti utcán. Itt nem szokás megállni, leülni a kiskapuba, elbeszélgetni, hanem az a sok ember, aki van, csak szalad, mind a bolond, mintha kergetnék. De legtöbbet elbeszélgettem a háziasszonnyal, Ve- resvágásinéval. Ez a Veresvágásiné mosóné volt, kis kövér, jó asz- szony volt, nagyon szeretett beszélgetni. Az ura napszámos volt egy nyomdában, valami zólyomi kovácsnak a gyereke volt, de a testvére méltóságos úr volt, igazgató a múzeumba. Az ember testvére, a Veresvágásié. Az apját még valami Brockának híjták, csak megmagyarosította a nevét, mikor diáknak adta a fiát, így a többi gyerek is Veresvágási lett, az igazgató testvér úrnak ott volt a névjegye az arckép alatt, üvegbe, az úgy írta Veressvágássy. Pedig Brocka volt a. Vagy Trocka, már nem tudom. Nagyon furcsa ember volt ez a mosóné ura, nem szólt az soha egy szót se. Jó későn jött haza, mert mikor a nyomdából eljött, meg se mosdott, hanem úgy olajosán beült a sarki kocsmába, aminek az volt a neve, hogy „Gyuri bácsihoz”, és ott ült későig. Nem volt nagyon ivós, egy fröccs mellett el tudott ülni esti tíz óráig. A testvére tette be a nyomdába, de különben sohase találkoztak. Mikor az első gyerek megszületett, a Juliska, aki ebbe az időbe már jó-kis bögyös jány vót, akkor el kellett menni nekik hozzá, megmutatni a gyereket, mert keresztapának híjták, a feleségét, a méltóságos asszonyt meg keresztanyának. Igende a Veresvágási csak a kapuig ment a feleségével, és akkor azt mondta, mingyárt jön, elment, de nem jött vissza, így a felesége maga ment fel a gyerekkel a palotába. Nagyon szép fényes lakás volt, de nem sokat beszéltek vele, csak egypár szót, adtak neki tíz forintot, avval kész volt. Többet sose mentek e! hozzá, azok se jöttek, se nem írtak. így ebből megtanultam, hogy a szegény embernek mindegy a, ha a gyerekét kitaníttatja, vagy nem. A méltóságos úr nem segített se a testvérén, se az édes- szülein soha semmivel. A szegény gyereke se segített a szülőknek, mert ennek meg nem volt miből. Csak annyi haszna volt tán az apjuknak, hogy elmondhatta, hogy van egy fia, amék méltósága. Elmondtam ennek a Veresvágásinénak, hogy azért van valami igaza a Lieb úrnak, hogy nem jó élet az, ahogy én ezen a Budapesten élek, mert bizony sokat szédül a fejem fent a magasba, biztosan azért, mert nem vagyok hozzászokva, hogy hétszámra mindig csak száraz ételen élek. Még attól is féltem mán, hogy eccer leesek. Ez osztán főzött nekem teát, mikor a lakója későn jött. Mert kétszobás lakásuk volt ezeknek. A nagyobbik szobába laktak ők, a kisjányával meg az urával, a kisebbikbe mink ketten Gedeon bátyámmal, a konyhába meg vót egy ágyrajáró lakója, aki mindig csak éccakára jött haza. Nappal ő mosott a konyhába, de ha lakója hamarabb hazajött, akkor bement a szobába, és vasalt, mert sok munkája volt, nagyon szépen tudott mosni meg vasalni, még kemény úri ingeket is. Ez az asszony tanyán nevelkedett, hát jól ismerte a szegény ember életit, elmondta, hogy mikor gyerek volt, ő is főtt tökön nőtt, meg sült tökön, meg tökmagon, mégis mijen kövér tudott lenni. — Hát bizony — mondom neki —, a szegénynek csak az az élete, a nélkülözés. Aki nem tud nélkülözni, az ne is legyen szegény ember. Mer a szegény embert a munkába bizon sokszor csak a kapa viszi előre meg a kasza. Mikor maga kenyerén megy a kaszás, akkor lendül a kasza, viszi maga után a kaszást, és az az ember mindig számolja, hogy mikor lesz már dél, mikor hozza ki a gyereke vagy a felesége a főtt ételt. Vagy este mikor mehet már haza, megenni a ciberét. Húst? ... Azt ritkábban, mert a hús drága. A zsír is drága. Legtöbbször csak egy kis pirított liszt van benne a levesbe meg egy kis krumpli, azt is spórolva, mert kevés van. Könnyű a Lieb úrnak, tele hassal vitatkozni, mikor ötven fillér az órabére, akkor ehet pörköltet meg gulyást a vendéglőbe. így éltem én Budapesten. De le is soványodtam. — Nézze, tésasszony — mondtam Veresvágásinénak. — Minálunk egy főzőtökér ha egy fillért lehet kapni, a sok, mer annyit se lehet kapni, mer nincs kinek eladni. Nem is igen termel senki, mert a tök ojan portéka, hogy csak csalja a gazdasszonyt, mer ha nem tesz bele egy kis tejet vagy téfelt vagy savót legalább, akkor mosléknak se való. De ha itt bemegyek bár a legkisebb vendéglőbe,' akkor is legalább harminc fillért kell adni egy tökfőzelékért. Hát nekem fáj a szívem érte, hogy így kihányjam a pénzt. Majd eszek odahaza, mert főz nekem karácsonyra édesanyám ojan ételeket, hogy mán most is csorog rá a nyálam. Nagyon tud főzni az én édesanyám. Ügy meg tudja adni az ízét, hogy még ha bár soványan van is főzve, akkor is csak úgy tőti az ember magába. Veresvágásiné mondta is, ő is csak akkor evett igaz jó ételeket, mikor gyerekkorába az édesanyja főzött neki. De most már az édesanyja beteg, vak és guta ütötte, hát most neki kell viszonozni. Az ura, a Veresvágási, nem engedte, hogy ő magához vegye, de a testvérénél lakik, és ő mindennap visz neki valamit, hogy segítse, mert a testvére is ojan szegény asszony, hogy alig tudja magát is eltartani. Szerettem, hogy ijen jó asszony és dógos kegyetlen. Éjjel-nappal mindig csak dógozott, és mégse vót soha « pénze. Sokon kellett neki segíteni. Láttam akkor, hogy a testvérek közt is úgy van, mint ahogy mondják, hogy mind arra a lóra raknak legtöbbet, amék legjob- Jáan ház. Neki is soha egy testvére se adott semmit, ő meg mindig adott mindnek. Az ura pedig nem sokat hozott haza, egy az, hogy keveset keresett, meg aztán el is költötte, ha nem is volt ivós, mégis elment tőle a pénz, csak a házbérre segített, a többit az asszonynak kellett meggyőzni. Meg azért is derék asszony volt, hogy mindenkiről mindent tudott. így én az egész házat megismertem, pedig de nagy ház volt. Nyolcvankét lakás volt benne, több, mint ahány ház a mi falunkba összesen volt. — Lássa — mondtam —, ez a mi bajunk, hogy mi ojan kis falu vagyunk, mégis papot kell nekünk tartani meg jegyzőt meg tanítót. Hogy lehessen akkor megélni. Meg adót fizetni, útadót, mindent. Hát mi a hátulsó udvarba laktunk Gedeon bátyámmal, a szomszéd lakásba lakott egy fiákeres a feleségével és három kisgyerekével. Ezek mindig veszekedtek, hogy a fiákeres hazajött, már kezdődött a happá- ré. Vékony fal vót, minden szó áthallatszott, néha nem is tudtunk aludni tőle, akkor Gedeon bátyám megverte a falat, és átkiabált, hogy hallgassanak már, mert nem tudunk aludni, ojankor néha elcsendesedtek egy kicsit. Nem tudom, mért haragudott a gyenge kis feleségére ez a fiákeres, néha úgy verte, hogy még a csattogás is áthallatszott. A másik lakásba meg szembe velünk egy kisasszony lakott, amékhez egy főhadnagy úr járdogált. Ez a főhadnagy vidéken vót állomáson, csak néha jött fel. Ojankor a kisasszony majd belebújt, látni lehetett a nyitott ablakon, mert az ablak mindig nyitva volt nála, csak akkor csukogatta befele, ha a főhadnagy megjött. Ojankor mingyárt kicsípte magát, és mentek kávéházba. A főhadnagy úrnak volt itt civilruhája, és mihint megjött, mingyá átöltözködött, és elmentek. Veresvágásiné, ha hazajöttem, mindig mondta: — Itt van a főhadnagy. Mintha hozzá jött volna, úgy érdekelte. Nem tudom miért. A pestiek nagyon kíváncsiak. Szembe velünk egy suszter lakott, sok apró gyereke volt, és olyan munkás volt, aki otthon dolgozott, a gyárból kihozta a bőrt, azt szabta, varrta egész nap, és mindig nagy kofferrel vitte be a kész munkát. A középlakásban egy özvegy nagysága lakott a két já- nyával, nagyon szép kisjányok vótak, a nagyapjuk ezredes úr volt, az apjuk meg százados, de elváltak. Ez a nagysága is Veresvágásinéval mosatott, és így az asszony mindent tudott róluk. Hogy a nagyobbik lánya színésznő lett. De az egész házról tudott. Nem történhetett olyan, hogy ő azt mingyárt meg ne tudta volna. Jó barát volt a cselédekkel, és örökké trafikált velük. Na, mondtam, hát ez Budapest. Minek jönnek ide az emberek olyan szívesen. Mink csak elég messze laktunk Budapesttől, mert négyszáz kilométerre vagyunk innen, de már mitőlünk is mennyien jöttek fel Budapestre, mintha itt tejbe-vajba fürösztenék az embereket. Az igaz, hogy itt mind jobban él, már annyiba, hogy többet esznek, meg kevesebbet dolgoznak. Hát csak a heréknek való Budapest. Egy reggel nagy sivalkodás volt, kinézek, a főhadnagy áll a tornácon, és veri a kisasszonyt. Mikor este hazajöttem, mondta Veresvágásiné, hogy a főhadnagy kiadta a kisasszony útját. Nem fizet érte többet a házbérért. A főhadnagy az éccaka lerészege- dett, és így történt. — Most mi lesz a kisasszonnyal? — mondtam, mert sajnáltam, elég szép kisasszony volt. — Bemegy — azt mondta Veresvágásiné. — Hova? — Hit oda. A nyilvánosba. ff0LVTATJUK) Csoóri Sándor: Nomádnapló $ 4.60 j Illyés Gyula: Szellem és erőszak 10.— II.Rákóczi Ferenc: Vallomások, emlékiratok i Emlékiratai $ 16.90 Kiáltványa 3.30 NyirÓ József: Székelyek 8.— Zöld csillag $ 10.— Kopjafák 6.— Úz Bence $ 10.— íme az emberek 12.— Halhatatlan élet 12.— Szalay Lajos: Hatvan rajza 4.— Cs. Szabó László: Vérző fantomok 12.— Vaszary Gabor: Ketten Párizs ellen 12.— A nő a pokolban is az úr $ 9.— Pók 1 -• Édesanyánk 9 — Hárman egymás Kapható: ellen 9-~ PÜSKI - CORVIN Hungarian Books & Records. 1590 2nd. Ave. New York N.Y. 10028 •• Telefon: 212-879-8893 AMERIKAI MAGYAR SZO
