Amerikai Magyar Szó, 1981. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-15 / 3. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ SZfrlMMLM Thursday, Jan. 15. 1981. Móricz Zsigmond Aaldaaetnbe/i VIIJ. De azér nem mentem el csak azért se. Hanem odajön hozzám Kovács Mari, azt mondja csendesen: — Erigy haza.-Mér? — Csak erigy haza, fekügy le. — Nem megyek. — György, erigy haza, ne akarjál itt bajt csinálni. A tanító haragszik, attul fél édesapám, hogy megy a jegyzőhöz, a meg szétzavarja a mulatságot, mer nem kértünk engedélyt. — Kalakáho nem kell engedély. — Csak te erigy haza szépen, feküdj le. De lefeküdj, akkor nem lesz semmi baj. Addig vitatkoztunk, hogy szalad ám hozzánk István, a Mari bátyja, hogy: — Jön a jegyző. Arra én láttam, hogy csakugyan én leszek az oka mindennek, hát nem akartam, hogy ezek a szegény fiúk, lányok énmiattam szenvedjenek, hogy elromoljon a mulatság, hát csendesen átléptem a kerítésen, hazamentem, lefeküdtem. Kérdi édesanyám: — No, már vége? ö még fenn vót, font. A kis mécses mellett. — Lefekszek, mert fáj a fejem. Igaz is, hogy fájt, mert a tanító nagyon megütötte, jobban megütött, mint én a vak lovat, de én azért erősebb vótam, mint a ló, nem fordultam fel. Lefeküdtem, édesanyám meg beszélt, hogy itt vót nála Kis Mári néném, azt mondta, hogy szapora szavú azt mesélte, hogy most elveszik az erdőt. Hogy nem szántunk benne még egy idén. Pereszlényié lesz mán. Hát az egész falu csak énellenem van? Nem bánom, még nem vagyok öreg, még akármikor elmehetek inasnak, ha a faluból ki akarnak túrni, de addig nem megyek, míg nem látom, hogy igazán muszáj-e. Egyszer csak zörgetik az ablakot. — Itthon van a gyerek? A kisbíró vót, Orbán kisbíró, az Orbán Gyuri apja. Édesanyám meg azt mondja: — Jöjjön be kend, Orbán. Az bejött. Látott engem az ágyba. — Hát te meg minek alszol? — azt mondja. — Fáj a fejem.-Fáj?-Fáj. — Mitül fáj? — Bort ittam, nem szoktam én bort inni, hát megfájdult nagyon. A meg ott ült egy kis ideig, pipázott. — Minek jött kend? — kérdi édesanyám tüle. — Láttam — azt mondja —, hogy elsuhintott a tánc- bul, hát meg akartam tudni, nincs-e valami baja, hogy nem esett-e kútba. — Milyen jó ember kend — mondta édesanyám. Aztán a kisbíró elment. Akkor édesanyám elkezd hálálkodni. — Nem híjába a pajtásod apja, de nagyon jó hozzád ez az ember. Nem mondtam meg, amit gondoltam, mert minek ijesztgetni szegény édesanyát, de én már tudtam, mifélék a hivatalos emberek. No, rajtam nem fogtok ki. És is vagyok valaki. KILENCEDIK BESZÉLGETÉS arról, hogy az ember a legnagyobb baj közt is boldogan tud élni Másnap hívattak a jegyzőhöz. Orbán Gyuri bátyám jött értem mint kisbíró, de én mán akkor kimentem a mezőre a Krósz fődekre, nagyon messze a Csiklásba. így osztán csak azt háttá meg édesanyámnak, hogy másnap reggel nyóc órára ott legyek okvetlen a jegyzői hivatalba. Jó fáradt vótam, mikor este hazajöttem. Megmosdottam, megvacsoráztam, akkor mondja édesanyám, hogy reggel a községházára kell menni. — Akkor még elmegyek Krószéknál, megmondom, hogy hónap másat küldjenek ki helyettem. Elmegyek, mondom neki: — Tésasszony, küldjenek ki helyettem valaki mást hónap a Csiklásba, mer kévés így is az ember, de ha valaki megy helyettem, akkor be tudják fejezni ott a munkát. — Hát te mit akarsz, mán nem jüsz thübet tógozni! — Dehogynem, jövök én szívesen, hanem reggel a jegyző úr parancsol velem, a községházára kell menni. — Mit akar jegyző, te? — Én nem tudom, mit akar, mit nem akar, de első a törvény, azt még édesapám mondta nekem, hogy fiam, a törvénybe rögtön menni kell, mer azok nem ismernek tréfát. De nem értette a szegény zsidóasszony: — Tréfál neked a jegyző? — Nem tudom, mit akar, hanem tessék helyettem valakit küldeni a Csiklásba, mer osztán jön egy eső, nem lesz bekapálva. — No jó van, jó van, csak ha jegyző ereszt, tyere mingyá. így én hazamentem, lefeküdtem, jól aludtam, mert ugyancsak fáradt vótam. Reggel bekapáltam virradattól a magunk kertjébe otthon a krumplit, hogy segítsek legalább édesanyámnak, és nyóc órára mán ott vótam a jegyzőnél. Mingyán bementem a hivatalba, rendesen kopogtattam, úgy mentem be. Ott vót már a szapora szavú meg a jegyző. Akkor még csak egy jegyző vót, most van neki két segédje, egy adóügyi jegyző meg egy segédjegyző. Nem tudom, mit csinálnak, akkor egy is elbírta. Hát akkor én bemegyek, rám kiált a jegyző: — Várjál kint, míg szólítalak. Kimegyek, megállók a tornácon. Nagy tornác vót. Nem csuda, hogy Gedeon jegyző tönkrement bele, mer szegény, mikor építette, csak arra gondolt, hogy nagy legyen, szép legyen, hogy abba semmi hiba ne legyen. De mikor fizetni kellett az adósságot, a vót hiba, hogy a lett a nagy meg a szép. Szép adósság lehetett rajta, ha bele tudott halni. Az alsó házba vót a kösségháza, a felső meg a jegyzőlakás. A kösségháza előtt csak olyan nyitott eresz vót, ott kellett állni, várni a népeknek, akik adót fizetni jöttek, vagy valami dolguk vót, télen-nyáron a nyitott szélbe, de a jegyző házának nagy üveges verandája vót, az előtt meg a sok rózsa. Mán akkor bimbózott, meg nyitogatott is mán. Nézem a szép rózsákat meg a virágot, sok virág vót ágyásokba ültetve, de annak olyan száraz vót a földje, egész szikkadt, cserepes. Nézem, nézem, milyen jó az uraknak, csupa virág közt élnek, osztán nem adnak neki egy kis vizet. Egy darabig állottam, ácsorogtam, de soká vót, nem szólt hozzám senki egy szót se, gondolom, bemegyek megkérdem, szabad-e meglocsolni a rózsákat, hogy ne tőtsem itt hiába az időt. Benyitok én: — Tekintetes jegyző úr ... A meg csak rám ordít: — Takarodj ki. — Tekintetes jegyző úr ... Üjfent nekem áll: — Kitakarodj, gazember, ha mondtam. Várjál. Láttam, hogy nem lehet vele beszélni, akartam menni is, meg mondani is, hogy adjon egy vidret, hagy locsoljak. Ahogy ott téblábok, hogy mondjam meg, mit akarok ennek a jegyzőnek, az odaugrik hozzám: — Mégse mégy? Evvel jó pofon vág. Meg is szédültem, de tátogattam a számat, hogy megmondjam, mi bajom, arra még eccer pofon vág. — Engem ne tessék ütni. Hát megfog, és kitaszít az ajtón és csak kiabál, mint akinek elment az esze. Hát még osztán ott vagyok a gangon, vakarom a fejem. De bolond egy jegyző ez, mondom így magamba. Mit csináljak vele, ha meg se hallgatja a szót. Jó soká állok, látom, hogy a fecskék hordják a sarat. Fészket raktak az eresz alá. No, ezek a szegény kis fecskék is jól meglelték, hova kell nekik fészkelni1. Ezek is csak az úri helyet szeretik, bezzeg a mi kis házunk eresze alá sose raktak fészket, kézzel el lehetne érni, biztosan azér, pedig nem bántaná őket senki minálunk se. Ahogy nézem, hogy repkednek, nyilaznak, gondolom, és nem törődök evvel a bolond jegyzővel, ha mán itt vagyok, meglocsolom a rózsákat. Kijött a házbul a cselédjány, mondom neki: — Zsuzsi — mert Kósa Zsuzsi szolgált akkor nála —, te Zsuzsi, adjál nekem egy vidret. — Minek? — Meg akarom locsolni ezt a szegény virágokat. Az osztán adott egy jó vedret, mentem a kúthoz, húztam a vizet, hordtam a virágokra. Gondoltam, soká nem fognak ezek vizet kapni, hát a rózsák tövét is megkapáltam, és mindeniknek adtam egy-egy veder vizet. De szerettem a rózsát, de szerettem vóna, ha nekünk is lenne legalább két rózsabokrunk. Gondoltam, szerzek én vadrózsát az erdőn, hazahozom, elültetem, osztán majd valaki csak beótja. így eldógoztam én déltájig. Akkor kijön a jegyző, nézi, mit csinálok. Elébb még ordított egyet, hogy menjek be, de mikor látta, hogy locsolgatok, alább háttá. Azt mondja: — Te marha, ilyen melegbe má nem szabad locsolni. — Nincs még meleg, tekintetes úr. Májusba még nincs meleg. — No jó — azt mondja —, gyere be. — Tessék mán hagyni még egy kicsit, befejezem ezt a kis kapálást. — Mert megkapáltam neki az egész kis virágoskertet. Dudvás vót nagyon. — No jó van — azt mondja —, de ha készen vagy, rögtön gyere be. Mán láttam, hogy nem haragszik olyan nagyon, vígan bevégeztem, amit kezdtem, akkor osztán bementem. — Állj elibem. Odaálltam. — Hogy állsz? Micsoda katona lesz belőled. így kell állani? Hát ki kellett húzni magam, és a fejemet a mestergerenda felé kellett emelni. A szapora szavú bíró, Csorba, csak nézte, nem vót kalap a fején, mint a bírók szokták fenntartani a kalapot a községházán, de Máriási jegyzővel nem lehetett kukoricázni, ha fenn háttá vóna a kalapját, még leütötte vón a fejérül, az olyan ember vót. Azt mondja a jegyző: — Te egy kutya komisz, elkényeztetett kölyök vagy. Látszik, hogy nincs apád, aki megtanítson, hogy kell magadat viselni, de én megtanítalak, hogy kell úriemberek előtt viselni magad. — Tekintetes jegyző úr — mondtam —, látom én, hogy engem Salánky tekintetes úr bevádolt... — Fogd be a szád, ne szájaskodj. Ezer szerencséd, hogy észbe kaptál, és meglocsoltad a virágokat, evvel kimutattad, hogy van benned egy kis jóérzés még. örültem, nem lesz baj. — Ha azt akarod, hogy megtűrjelek a faluba, úgy vigyázz, hogy többet senkinek se legyen rád panasza. — Tekintetes jegyző úr, én nem vétettem senkinek. — Fogd be mán a szád. — De ha nem érzem magamat bűnösnek. — Ha még egy szót szólsz, a kisbíró kezére adlak, huszonötöt vágatok rád.-Énrám? (FOLYTATJUK) HA KÍVÁNJA AZ ELŐZŐ RÉSZLETEKET E REGÉNYBŐL, KÉRJE A KIADÓHIVATALTÓL. Újítsa meg előfizetését! 10.
