Amerikai Magyar Szó, 1980. július-december (34. évfolyam, 27-49. szám)

1980-07-10 / 28. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ GALGÓCZ1 ERZSÉBET: SZÉPIRODALOM Thursday, July 1 0. 1980 10 XII. f , De most nem bírta a falut! Idegesítette Agnes né­ni — pedig az öregasszony újra kiegyensúlyozottan közlékennyé vált — és irtózott ecsetet venni a keze- be. Nem óhajtott találkozni se az esperessel, se a téesz elnökkel, nem volt kedve betérni a kicsi, fül­ledt eszpresszóba, ahol gyerekek tolonganak a fagy­ialtos pult előtt. A bőréből szeretett v<j>lna kibújni. Valamivel le kell, hogy kösse a gondolatait.----Valahogy meg kell előznie, hogy már délelőtt el ­kezdje az ivast. Mert akkor délután mégiscsak gyors­vonatra ül és hazautazik. Hirtelen ötlettel autóba vágta magát és bement a Megyei Levéltárba. A levéltár helyettes vezetője — a fonók szabadsa­fi /l i „ gon volt — egy idősebb no szívélyesen fogadta. Elő­f fi fii zekenyen előkereste a sovány Szemeredy-dossziet. — Sajnos, ennyi az egész — állapította meg szo­morkásán —.1 Mire 45 őszére újjászerveztük a levél­tárat s kimentünk a megye elhagyott kastélyaiba, az irattárat rendszerint földülva találtuk. A Szeme- rédyek hétszáz eves család, és a magyar nemesnek, tudjuk, az irattára volt a kincse, vagyona, biztonsá­ga. Jobban vigyázott rá, mint a szeme világára. Azok­ban a zűrös évszázadokban, ha elvesztek az okmá­nyai, egyik pillanatról a másikra nincstelen emberré vált. Csak az okmányok biztosították, hogy ez meg ez a birtok, a kastély az öve... Legala'bb két folyómé­ter anyagot kellett volna találnunk... A cselédek szét­hordták, eltüzelték... — Biztos, hogy nem a hadsereg? — kerdezte Zsófia. — Biztos. A németek csak a rájuk nézve kompro­mittáló iratokat vitték magukkal, az oroszok meg ilyen masszív papírba nem tudtak cigarettát sodorni. Különben is... Úgy latszik, a magyar nepnek nincs erzeke a saját múltja dokumentumai iránt, de 56-ban ff r j f is ezt csinálták. Mire rend lett s kimentünk a közsé­gi tanácsokra, mar csak egy-ket megszenesedett pa- papircetlit találtunk..A középkorból több anyagot őrzünkjtnint napjainkról. — Mikor kellene kezdeni az iratok gyűjtését? — tűnődött Zsófia. — Tegnap...? Vagy már ma...? A kápolnára vonatkozó adatot nem talált az ira­tok között, egyetlen egyet sem. Illetve csak annyit, hogy az utolsó földesurat.Szemeredy Andort 1920- ban temették el a kriptában, azután fia, a katonatiszt a fővárosba költözött, s a vezérkarnál szolgált. Mint tábornokot nyugdíjazták 1938-ban. A birtokot egv gazdatiszt segítségével az édesanyja igazgatta. A tá­bornokék csak a nyarakat töltöttek a vidéki kastély - ban. A csalódottság csak fokozta rossz kedvet. — Azt megértem — mondta a levéltarosnönek hogy a cselédek széthordják a bútorokat, szőnyege­ket, ruhákat, ezüst evöeszkózt.satöbbit. De mit csi­nálnak egy halom latin nyelvű irattal? A vezetohelyettes kávét főzött egy rezson, es Zsó­fiát is megkínálta. — írok egy könyvet a megye történetéről -mondta szerény mosollyal. — 1924-ben volt a Nagyatadi-fe- le földosztás. Ezeknek az iratai is elvesztek. Irtan, a tábornok urnák Svájcba, hogy ó meg biztosan em­lékszik, hány holdat voltak kénytelenek kiosztani... Zsófia fölfigyelt. — A fia válaszolt, a Félix. Nincs nálam a level, de körülbelül úgy szólt, hogy az apját teljesen földúlta, összezavarta a levelem, hetekig lelkibeteg volt utá­na, részint a honvágy miatt, részint a lelkiismeret-' furdalas miatt, hogy a haldokló feleseget itthagyták# részint mert nem éftette, hogy még mit akarnak el­venni tőle? A kérdésemről nem is tudott vele érdem­ben beszélni, irta, de majd egy nyugodtabb pillana­tában kikérdezi, s megírja a választ, vagy ha hazalá- togat(személyesen fölkeres... Erre egy hónappal eze­lőtt gyászjelentést kaptam tőle, hogy az apja meghalt. — Igen — mondta Zsófia, elgondolkodva — tálán azt is tudja, mikor épült a családi kápolnájuk. — Ha o nem tudja, akkor senki — mondta a level- tárosnó, s kedvesen rámosolygott Zsófiára. — Örü­lök, hogy itt dolgozik. Ketten talán többet föl tu­dunk fejteni ennek a falunak a múltjából. Zsófia elbúcsúzott es estig csatangolt a városban. Megnézte a Püspökvárat, a Székesegyházat a Hely­történeti Múzeumot, a Művelődési Ház fotókiállítá­sát, kazamatakat, a Halaszcsardat, a Határcsárdat, a Paprikacsárdát, a Kék Duna eszpresszót, a Raba eszpresszót, az Arany Csillag eszpresszót... és késő este érkezett haza. Ágnes nénieknél kék fénnyel de­rengett a televízió. A közös folyosorol óvatosan lo­pakodott be a szobájába, ledobta táskáját. A csip- keteritőn két újságot talált es egy képeslapot, amely Napolyból jött, ezzel a szöveggel: “Kár, hogy nem vagy velünk. Iza, Kari.” Az éjjeliszekrényből elővette a Pirókatol kapott pálinkásúveget — félig volt —, csak egy vizes poha­rat talált a szobában,abba töltött és mohón megitta. Egész nap egy kortyot sem ihatott, mert vezetett. Úgy érezte magát, mint egy kiszáradt hangyaboly: szomjas volt és nyugtalan. Az éjjeliszekrény másik fiókjából dossziét vett elő, fölhajtotta a csipketeri- töt, mégegyszer ivott a pálinkából, aztán az asztal­hoz ült és írni kezdett. “Kedves Miklós!” Nezte egy ideig, aztán athuzta. “Édes Micu!” Ezzel sem volt elegedett. A pálinkához fordult segitségért. Éppen a szájához emelte a poharat, ami­kor kopogtak. Gyorsan lenyelte az italt, s visszadug­ta az üveget a szekrénykébe. Az asztalhoz ült, s csak azutan felelte: — Tessek! Agnes néni dugta be fejet az ajtón, különlegesen folizgatott állapotban. — Nem zavarok? — kérdezte, de annyira folajzott t t volt, nem is erdekelte a valasz. ft | <ti ,, t ^ — Tessek, Agnes néni, jöjjön be — mondta Zsófia, kissé kelletlenül, de mégis örült, hogy megint meg­szabadulhat a gondolataitok — De igazán nem akarok — mondta illedelmesen az öregasszony, s gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. — Latom,dolgozik... Zsófia töltőtollával eltakarta az “Édes Micu”-t. — Igen, bent jártam a Megyei Levéltárban... De csak tessek Agnes néni. Ágnes néni sokkal izgatottabb annál, hogy föl­fogja, vagy törődjek Zsófia kelletlenségevel. Léült a heverő szélére, de már mentében újságolta-. — Megjött a Szemerédy méltőságos űr Svájcból! — Szemerédy...? — Zsófia meglepődött. — Micso­da véletlen! Melyik Szemerédy? I l • | — A Felix! O volt olyan tizennyolc eves, amikor disszidálták 46-ban. Bajszatlan Kelemenéknel szállt meg, tudja a volt uradalmi kocsmárosnál... De én is találkoztam vele a posta előtt. Megismeri Ha hiszi, ha nem, Zsofika, megismert! A sovány emberek arca — gondolta Zsófia, ótven es nyolcvan között már nem sokat változik. Megke- menyednek a vonások, elmélyülnek a ráncol<rszéra- zabb, szikárabb lesz a bor — de a jelleg ugyanaz ma­rad. f . , , — Ismertek egymást — kerdezte. — Az aposom, a hentes, bejáratos volt hozzájuk, nyaranta tőlük vették a kolbászfélét. — Ágnes néni ragyogva, élénkén gesztikulált. — Néha én is segítet­tem neki. 45 után pedig hát jószerivel a falu tartot­ta el őket! Kis kosárkában én is vittem nekik csirkét kacsát, ujkrumplit, demizsónban bort. Akkor Baj­szatlan Kelemeneknél laktak egy kis szobában, az öreg méltó már mindig agyban feküdt, ez a fiú meg dolgozott a kocsmárosnak, mosta a hordókat az ud­varon, ha meglátott befordulni, szaladt elém, segí­teni a csomagokat. Azt mondta ma a kocsma előtt: Kezétcsókolom, Ágnes néni, maga semmit se válto­zott! Zsófia elmosolyodott. — Úriember? — Á, talpig úriember! Nem ügy értem, hogy pecsét­gyűrű, meg arany nyakkendőtű... persze, az is. Ha­nem a fellépése, a modora... A Palffy grófok voltak ilyen úriemberek. — Járt már itthon? — Nem, most először... — Ezen Ágnes néni is el­tűnődött. — Először jött haza... — Pedig mar azok is hazajárnak, akiket 56-ban halairaiteltek volna — mondta Zsófia és fölállt.— Kö­szönöm Agnes néni, késő van. Az öregasszony elégedetten, hogy továbbadhatta i f i t az újságot, s mégis vonakodva, kilepett az ajtón. Amikor egyedül maradt, rögtön nyúlta pálinkás üvegért. Jó sokat öntött a vizespohárba. Be akart rúgni. Eszméletlenre akarta inni magát. Mar reggel érezte, hogy szétrobbantja a feszültség. Egész nap mást csinált, másokra figyelt, és a feszültség nem ol­dódott. Vetkőzni kezdett, aztán hirtelen elborítot­ta a ketségbeeses: ha most itt marad a négy fal ko­zott, ha lefekszik és hajnalig vergődik az ágyban, megint nem történik semmi, ma sem oldódik meg semmi. Blúzát lógatva meredt maga elé. Elmenjen az Önitatóba?,.. Eszebe jutott a Téesz elnök kedves, szomorkás szeme, a nevét még mindig nem tudta. Ha ott találná?... Minek?... Hogy a Rákóczi-fáról meséljen, meg a Világosvár — de inkább váracs — földalatti börtönéről?... Van ennél fóldalattibb bör­tön, mint az etetem? Levágta blúzát a padlóra s újra az asztalhoz ült. Fölkapta a töltőtollat. “Értsd meg, te átok, te rablólovag, annyi szabad­ság nekem is jár, amennyi a kutyát megilleti a láncon, nem vagyok a te...” A toll nem fogott tovább. Kiürült. Zsófia majd­nem sírva fakadt a tehetetlensegtól. Meg ez is! Pe­dig most meg tudna írni azt a mindent magába fog­laló, vegleges levelet! (Folytatjuk) HA OLVASNI KIVANJA A KISREGEN'/' ELŐZŐ KÖZLEMÉNYEIT, KÉRJE A KIADÓHIVATALTÓL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom