Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-30 / 22. szám
THURSDAY MAY 30. 1974. AMERIKAI MAGYAR SZO Jókai Anna: Alit a mosogatódézsa előtt, s mint mindennap, vigyázott, Hogy bele ne bukjon a lebe. Tizenöt eves koráig a tanyán dolgozott. Azután behoztak a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is köriilsétálta volna a földet, mégsem látott belőle mast, mint Nyerges-pusztát, Budapestet es egyszer a Balatont, 1958-ban, szakszervezeti beutalóval. A férje nem jött vissza a háborúból. Tálán meghalt, vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyereket azért fölnevelte, ugy-ahogy, egyedül. Öt éve nyugdijas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít. Délutánonként labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga. — Eridj innen... menjetek a szobába! — kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csosszano mozdulatot tett a lábával. Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa. Dudus és Dodi nevetve hömpölyögtek kifele. — A macskát is! — szolt utánuk szigorúan. — Azt a dögöt is vigyétek, ha mar anyatok megtűri... A macskára fröccsentett a mosogatovizbol. Az rávicsoritott, és kirohant. Az ajtó persze nyitva maradt. Huzat van — gondolta —, a huzat árt nekem. De nem mozdult. Sikálta a lábas feneket, csak úgy csikorgott a kefe. Maca megint moziba ment. Mozgó figurák. Mire jo? Ez a szutykos konyha. KÓkadt petrezselyem, vizbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyítő, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva van az ablak, megfullad az ember a bűztől. Ha meg becsukja, nincs levegő. Es mennyi edeny! A tűzhelyre pislogott. Tejes kávé. „De feltétlenül megegye, mama...” Mintha az olyan egyszerű volna. Valami mellekize van, es a zsömlye sem olyan, mint regen. A délutáni nap elérte az ablakot. Besütött egyenesen a dézsába. így még undorítóbb. Ételmarade- kok, zsíros mócsingok. A sarokban rongyok meg a «r tu. „Minek csinálja, mama...?” Valamit csak kell csinálni. Ha mar nem jo sem a kávé, sem a túrós bukta. A téve a legidegesitobb. Túl gyors a hang, a kép is összefolyik. Mit lehet ezen élvezni, ezen az egészen? Az unokák! Két vadember. Ez már betegség: most is nevetnek. Ennyit tudnak csak, hároméves korukra. Azért nekem is lehetne — gondolta sováran, es belecsapta a szivacsot a mocskos lebe —, nekem is lehetne egyszer egy szép délutánom. Összekulcsolta göbös ujjait a dézsa feneken. — Egy szép délutánt, uram — mondta félhangosan, meggyőződés nélkül. „Maga folyton nyügösködik. Azt sem tudja mar, mit akar...” — hallotta Maca fölényes, ingerült hangját„Egy szép délutánt. Nekem is kijár.” „Magának semmi sem jo. Karácsonykor sir, szilveszterkor veszekszik. Nyáron melege van, télen az ízülete szaggat, tavasszal a feje faj, es ősszel mit tudom en..” Talán nincsenek is szép délutánok. Boldog fiatalság. Derűs öregség. Csak a könyvekben. „Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyeségeket.” Végzett a mosogatással. Megtörölte a kezet a konyharuhában. Gyanakodva a kávé föle hajolt. Ha ez a dög megint belelefetyelt... egyszer úgyis agyonütöm. Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta okét emelte a legfelső polcra. Akkor a két karjan végigfutottak a lathatatlan kesek, átvágták az izmokat. Egy pillanatig meg tartotta a feher tányérokat maga előtt, azután kinyíltak az ujjai. Az óriási csörömpölésben, a bal füle mellett, ferdén, fejebe hasított a szokott fejszecsapat. Csak egy kicsivel erősebben, mint máskor. De elmúlt. O meg állt a cserephalom kozott. — No — motyogta — Nono... Nem tudta, mi ez. Mintha kiment volna az ajtón, es letett volna odakünn valamit. Hitetlenül oldalt lebbentette a kezet, felkörben forgatta a fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelykujjaival. Nincs többe fajdalom. Az asztallap műanyag burkolata hirtelen harsogó kéken megfényesedett. Tágra nyitotta szemét. A sarga sugarakat nézte,a rubinpiros mázát az edenyek oldalán. A zöld úvegpoharakat, szivárványcsikkal a hasukon. Az aranybarna fényben remegő ajtó- kűszöbot. A cukortartóban a millió kristalyszemet. Ilyet meg sohasem látott. Mifele színek? Miféle világ? Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás melle a lábát, de mintha vajra lepett volna, lágy a ko a talpa alatt. A szekrényhez ment, tört a cipóból. A székhez vitte, leült. A falatot a szájába tette. Micsoda izek! Külön-külön érezte: ez a so, ez meg a búza... Ivott egy korty vizet, izgatottan, az üvegpohárbol. Érdekes. A víznek is van illata — gondolta, s ezen elcsodálkozott. Babrált a petrezselyemmel. — Es milyen friss ez. a petrezselyem. Müyen tiszta növény... Ujjait a napfénybe tartotta, jeleket húzott. — Hihetetlen. Nagyszerű — suttogta, mintha fölfedezett volna valami rendkívülit. A nyitott ablakon besurrant a macska. De nem a régi. Nem a gyűlölt tejivó. Fekete, lüktető életdarab. S ahogy elhullámzott mellette, meleg aramot sugárzott. Enyhén szédült. Úgyis olyan puha a kő, lefeküdt ra. A macska melléje állt, nézte, vibráló karikákkal a szemeben. Igazi szép délután — gondolta elégedetten, s mosolygott. Hagyma- és jacintszag borult az arca föle. Elvezettel beszivta. Szúrta a koponyáját a színek káprázatos ragyogása, ezert félig leeresztette a pilláit. De azért latta meg okét együtt, békésén remegve a fényben: a macskát, a petrezselymet és az üveg- poharat. Hallotta a nevetest is. Milyen édesen nevetnek! Nevetett ő is, Ugyanúgy. Azután kellemes sötétség jött, es két egyre novekvo túzkariká. Ámulva figyelte csukott szemhéja mögött. A karikák egymásba akaszkodtak.majd rángatták őket jobbra-balra, hogy finoman belerendült a teste. De ez is megoldódott. Egyszerre — mint a bűvész - karikak — egy lehelet,és szétváltak puhán,zajtalanul. Lehet, hogy még látott utana valamit. Az ikrek — amig anyjuk haza nem jött — hintaztak a kilincsen. HIÚSÁG A hiúság — emberi tulajdonság. Tobb-kevesebb mindenkiben van belőle, am azért mindenkit nem nevezhetünk hiú embernek. Értelmező szótárunk egész pontos, tudományos meghatarozasa szerint: „a hiú ember olyan személy, aki valóságos vagy veit jelessége, kepessege tudatában magat túlságosán sokra tartja, tetszelegve csodálja, és elvárja, hogy mások is elismerjék, dicsérjék.” Közismert: a művészek, irok es költők világában sem ritka jelenség a hiúság. Sót! Az alábbiakban a magyar irodalom két kiemelkedő, erős egyéniségének erről a gyenge oldaláról mondunk el egy-egy kis történetet. Kiss József a XIX. század végi magyar költészet egyik legjelentősebb képviselője volt. Mint mondani szokás, őt is alaposan ellátták, amikor a hiúságot osztották. Önmagán kívül három koltot ismert el: Arany Jánost, Heinét meg Petőfi Sándort. Másról, főként kortársairól, tudomást sem vett. Egy alkalommal meglátogatta hires kiadóját, irók es költők nagy barátját, Wolfner Józsefet, Wolfner Szepi bácsi, hogy egy kicsit bokolfon Kiss Józsefnek, beszélgetés közben egyszer csak azt mondja: — Hiába, na! Az mar igaz, hogy csak két igazi költő van Magyarországon! Kiss József elhalványodik, megütközve es remegő hangon kérdezi: — Ugyan... es ki az a másik? — megijedt, hogy rajta kivül van még költő a hazában. Wolfner kapcsol, ezért sietve válaszol: — Mednyánszky László, de ő ecsettel Írja k'ól- temenyeit. Kiss Józsefnek erre földeiül az arca,igy már jo, ha az a másik a hires festőművész... Egyetértőén bólint Wolf nemek: — Mednyánszky?... Nem bánom... Hat o lehet. ♦ ■r Szomory Dezsőnek, a jeles ironak sem kellett a szomszédba menni egy Ids hiúságért. Ismert es elismert szinpadi szerző volt mar, amikor Csatho Kálmán rendező asztalan meglátta a nala fiatalabb Szép Ernő egyik uj darabját. Szomory elsápadt, pocskondiázni kezdte Szép Ernőt, nemcsak mint irot, hanem mint embert is — pedig a finom lelkű Szép Emo mindig melegen es szeretettel beszelt Szomoryrol. Csatho Kálmán közbe is szolt: — Miért bántod, hiszen Ernő nagyon szeret és tisztel tégedet! Szomory meghökkent, egy kicsit elgondolkozott, aztan tétován megszólalt: — Szeret!... Hm!... Szeret!... De ha szeret, akkor miért ir darabot. =x= TERJESSZE LAPUNKAT ____ 9
