Amerikai Magyar Szó, 1964. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1964-10-08 / 41. szám

Thursday, October 8, 1964

(III. Befejező közlemény)

Jani barátom és első amerikai munkaadóm, mint Ígérte, 2 órakor értem jött a Royalba és együtt mentünk a long-islandi stúdióba, ahol aznap fejezte be “The invisible thief” (A láthatatlan tolvaj) cimü filmjét.

A film tárgya az ismert sablon volt: a tolvaj lopott, a rendőrök üldözték és amikor már úgy tűnt, hogy el is fogják, a tolvaj “láthatatlanná” vált. Amikor nyolcunkat rendőregyenruhába bujtattak, megkaptuk az utasítást: a film utolsó szakaszában a tolvaj helyett — aki megint és véglegesen “láthatatlan” lett —, egymást fogjuk agyba-főbe verni és siránkozó pofával fogjuk fájó tagjainkat tapogatni.

Ment minden, mint a karikacsapás. Amikor az agyba-főbe verésre sor került, nekem az jutott eszembe, hogy az első jelek szerint valóban jó ország ez az Amerika! Gyerek és serdülő koromban, amikor hires verekedő voltam, a verekedésekért a tanítóktól, vagy az apámtól még külön verést, legalább is szigorú fenyítést kaptam. Amerika más: itt az első napon a verekedésért jól megebédeltettek és még három dollárt is fizettek. Ez a körülmény annyira kedvemre való volt, hogy én bizony nem vágtam siránkozó pofát, hanem ellenkezőleg: széles mosollyal és látható élvezettel suhogtattam a rendőrbotot a kollégáim hátán, fején és ezzel — alaposan el is rontottam az amúgy is silány film utolsó jelenetét.

A másnapi próba-bemutatás után Jani meg is mondta kereken: Nem vagy te színésznek való. Barátság ide, barátság oda, több extra szerepre ne számíts!

Az első napi diadal utáni napok és hetek munkakereséssel teltek el. Kényszerű takarékosságból gyalog talpaltam az újságokból kihalászott címekre, de nem volt szerencsém, munkát sehol nem kaptam. Egyetlen egy fajta munkát kaphattam volna: beállhattam volna “bus-boy”-nak, valamelyik kávéházban. Ez a foglalkozás nem járt fizetéssel. Az asztalokra cipelt vizekért, az asztalok lesöp- rt és a kabátok felsegitéséért “borravalót” ;t a “bus-boy” és ennivalóra sem volt gond, ami éppen aznap nem fogyott, abból jóllaka' t ő is és a pincérek is. án nt Montrealban a “sandwich-man” foglalko- r. úgy New Yorkban is megszégyenítőnek tar- jj m ezt a lealacsonyító munkát és inkább tóig talpaltam akármilyen nehéz munka után, de

3. -boy” nem lettem...

n. 2nd Avenue környékén közben megismerkedtem néhány honfitárssal: Mike Pállal, aki estén- kint pálinka-mintákkal járta a magyarlakta városrészeket és amit a rendeléseken keresett, azt az éjszaka folyamán mindjárt el is kártyázta. Rosenberg “bácsival”, az elhelyező irodában dolgozó “cupringerrel”, aki kis fizetéséből még az otthonról ismert és munkát lenéző Keczer Aladárt is eltartotta, bízva abban, hogy egyszer majd visszakapja a pénzét. Herczeg Ernővel, akiről azt mondták: Hja, ő járhat selyemingben, mert a Népszava kiadóhivatalában dolgozik heti 12 dollárért. Egy Somogyi nevű titokzatos egyénnel, akiről senki nem tudta, mi a foglalkozása, de pénze mindig volt és elegánsan öltözködött. . . Értéktelen, tipikus 2nd avenue-i karakterek voltak, akikhez hasonló honfitársak népesítették be a Royal, az Imperial és más “magyar” kávéházak, éttermek helyiségeit.

És megismerkedtem valakivel, akivel még ma is tartom a barátságot és levelezésben állok: Renner Lászlóval, a bridgeporti “Renner & Gross Travel Bureau” egyik alapítójával. Az összes uj ismerősök közül az ő barátságát becsültem a legtöbbre (valószínűleg ezért lett maradandó a barátságunk) és még ma is szivesen gondolok vissza az ő 13-ik utcai, nekünk nagyon elegánsnak tűnő, magasföldszinti szobájára, ahol az első nehéz időkben sok estét töltöttem vele és néhány hozzám hasonlóan munkanélküli honfitárssal. Ilyenkor “véletlenül” mindig az asztalra került valami ennivaló: finom barna kenyér, vaj, sajt, tej, gyümölcs. Nem egyszer, ilyen estéken, ez volt az első ennivaló, amiben aznap részem volt, de ezt a világért el nem árultam volna. (Az a gyanúm, hogy Laci barátunk ezt úgy is sejtette.)

Ilyen nagyszerű vacsorák után aztán( ha jól emlékszem) Mertz nevű hat láb magas sváb legénnyel

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

erőmutatványokkal szórakoztattuk vendéglátó barátainkat: “ujjat huztunk”, egymás karját próbáltuk az asztalra szorítani. Rertner barátom nem is olyan régen, egyik levelében emlékeztetett ezekre az által a csodált erőfeszítésekre.

Emlékezetesek maradtak ezek az esték azért is, mert Renner lakásán láttam először a “Világosság” hetilapot. Kíváncsian vettem a kezembe és azonnal nyilvánvaló lett a különbség a háborúra uszító “Népszava” és a háborúért egyáltalán nem lelkesedő, hazugságokat leleplező “Világosság” közt. Ekkor olvastam először arról, hogy a német és osztrák-magyar hadak nem MINDIG győzedelmeskedtek a “rác” és a “muszka” hadak felett... Láttam, hogy a hetilap szerkesztője Tarczai Lajos volt s kérdésemre, hogy ki ez a Tarczai, Rennertől ezt a választ kaptam:

“Ismert szocialista vezér, kitűnő szónok, azelőtt ő volt az ELŐRE szerkesztője.”

így hallottam először az ELŐRE napilapról. Megtudtam, hogy az ELŐRE a magyar szocialista napilap és másnap reggel 10 óra tájban már fel is kerestem a 5 East 3rd Streeten levő kiadóhivatalt és megvettem a lap aznapi számát.

Sugár József üzletvezetőtől vettem át a lapot. Bemutatkoztam és mindjárt meg is kérdeztem, kaphatnék-e valami munkát? Akármilyen munkát, mert akkortájt érkeztem a városba Kanadából és bizony nagy szükségem lett volna munkára és keresetre. Sajnálta, hogy nem tud munkát adni és újabb csalódással távoztam. Se ő, se én nem tudhattuk, hogy rövid (de számomra nagyon hosszúnak tűnő) öt hónap múlva, mégis ott kezdek dolgozni, a szerkesztőségben.

Még néhány szó a “Világosság”-ról és Tarczai- ról. Amig a hetilap megjelent, az ELŐRE mellett azt is megvettem minden héten, mert nálam ez a két újság pótolta a hazai Népszavát. Szemben az Amerikai Magyar Népszavával és annak állandó uszításaival, ez a két újság a dolgozók szempontjából világította meg az eseményeket és nem buzdította olvasóit a később értéktelenné vált magyar hadikölcsönök vásárlására.

(Itt pótolni szeretném “E.S.” megjegyzését a Magyar Szó augusztus 27-i számában, a Magyarok Amerikában c. cikkben. Az ELŐRE megindításával kapcsolatban irta, hogy “a szerkesztők között volt Szabados Zádor is.” A történelmi igazság kívánja, hogy megemlítsük: a szerkesztők között volt Tarczai Lajos is, aki jelenleg Clevelandon szerkeszti “Az Újság” hetilapot. Egyik legutóbbi számában láttam, hogy a Magyar Amerikai Béke Liga az ő otthonában tartott gyűlést. Ebből nyilvánvaló, hogy Tarczai Lajos ötven egynéhány év után is hive és támogatója érdemes megmozdulásoknak és a “Világosság” hetilap egykori szerkesztője ma is azok közé tartozik, akik világosságot terjesztenek.)

A munkás napilap megismerése után megtudtam, hogy volt New Yorkban Munkás Otthon is a 78-ik utcában, ahol aztán megismerkedtem az Otthon, a Munkás Betegsegélyző és a szocialista mozgalom magyar tagjaival. Az Otthon kitűnő éttermének — vagyoni állapotom következtében — csak ritkán lehettem vendége.

Az 1914 október és 1915 február közötti öt hónap számomra bizony nehéz időszak volt. Montre- alból, a saját holmimból nem tudtam még egy öltönyt, még egy pár cipőt és egy felsőkabátot kapni —, igy a hideg időjárás nyári öltönyben, felsőkabát nélkül ért el. Szerencsére kaptam néhány heti munkát, először egy cipőgyárban, ahol napi 8 órai, öt és fél napi munkáért fizettek először HETI három dollárt, majd pedig később HETI 4 dollárt. Azután egy fali-naptár gyárban darabmunkán kerestem heti 7—8 dollárt és igy megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy a 3-ik Avenue egyik pincehelyiségében megvegyek egy “finom” használt télikabátot — három dollárért.

Amikor januárban megint a munkanélküliek számát szaporítottam, egy napon elgyalogoltam Kovács Vilmos “Szállító és Beraktározó Vállalatának” 67-ik utcánál, 2nd Avenuen levő irodájához és ott próbáltam munkát kapni. Az irodavezető Mrs. Kovács ypít, akinek hiába bizonygattam, hogy én erős vagyok, bírni fogom, a bútorok cipelését — ő kitartott amellett, hogy “ilyen munka nem intelligens embernek való.” Egy év sem telt bele, hogy ezért megbosszuljam magam: feleségül vettem

egyetlen leányukat és a “Beraktározó Vállalat” raktárhelyiségének irodavezetője lettem heti 12 dollár fizetéssel. . .

Régi idők, régi emberek, régi emlékek!

Azóta, hej! de nagyot fordult a világ.

Azok közül, akik akkor a magyar társadalom vezető, vagy szürke tagjai voltak, a legtöbben már nem is élnek.

Akik élnek, nem ’56-osok, nem is ’45-ösök, de még csak nem is ’19-esek: a habsburgi “régi jó idők” áldozatai, 1914 előtti menekültjei voltak.

9

Régi magyarok! Nem szállították őket repülőgépen Amerikába, nem fényképezték őket, nem etették, ruházták őket, amig lábra állnak. A legtöbbjük hajók fedélközén tette meg az utat és itt, a szabadság földjén nem várták okét ölelő karok.

Senki nem nyúlt a hónuk alá, a maguk erejéből kellett állni a harcot először kenyérért, azután a szervezkedés jogáért és sok másért, ami készen várt azokra, akik később jöttek.

Régi magyarok! Nem nevezték magukat “szabadságharcosoknak”, pedig jobban megérdemelték volna ezt a nevet, mint azok, akik harcok elől futottak világgá és ma élvezői sok mindennek, amiért a régiek küzdöttek, dolgoztak, áldoztak. Azok az ujamerikások, akik ma ellenségei a haladó eszméknek, nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy éppen ezek az eszmék fütötték harcra és tettekre elődeiket. A régi magyarokat.

A régi magyarokat, az “öregeket”, akik még ma is fiju hévvel állnak a haladó mozgalom mellett, akik pártolói minden jó ügynek, tántoríthatatlan támogatói a BÉKE-mozgalomnak és erősítői az alapzatnak, amelyen a munkás sajtó épült és szilárdan áll.

Mert ezt a hivatást vállalták életük utolsó napjáig.

A ceSibátus kérdése a római zsinatban

A főpapok az antiszemitizmus elitélését ajánják

Az egyházzsinat ülése Rómában nagy többséggel megszavazta a diakónus rend visszaállítását, majd, 900 év óta először a katolikus egyház történetében, helybenhagyta bizonyos segédpapok celibá- - tus (nőtlenségi fogadalom) alóli mentességét. A zsinat főpapjai olyan határozatot hoztak, hogy “javakorban levő” nős emberek is felvehetők a segédpapi munkát végző diakónus rendbe. Ez a határozat megfelel az ókori keresztény egyház hagyományainak, mert a diakónusokat maguk az apostolok nevezték ki a papi segédmunkák elvégzésére. He- lyettestihetik a papokat keresztelésnél, áldozásnál, temetésnél és istentiszteleteket is vezethetnek.

E sorok írásakor a zsinatban tárgyalás alatt van az egyháznak a zsidókkal szemben elfoglalt álláspontja. A múlt évi ülésen XXIII. János pápa javasolta, hogy az egyház Jézus keresztrefeszitéséért se az akkori, se a jelenkori zsidókat ne tegye felelőssé. Cushing- bíboros, a bostoni egyház főpüspöke, több amerikai és más országbeli főpap támogatásával, sürgette a zsinatot ennek az álláspontnak határozott kijelentésére. Beszédében elitélte az antiszemitizmust és célzást tett arra, hogy a közelmúltban,” a zsidókkel szemben elkövetett bűnök ellen nem sok keresztény emelt hangot.”

Rolf Hochhuth “Deputy” (A helytartó) cimii nagysikerű, most is műsoron lévő színdarabja avval vádolja XII. Piusz pápát, hogy nem tiltakozott erélyesen, amikor a nácik fajirtó hadjárattal pusztították a zsidókat. A katolikus egyház XII. Piusz pápa védelmére kelt, de a főpapok között sokan úgy érzik, hogy az egyház kötelessége helyrehozni és — amennyire lehet — jóvátenni a mulasztásokat.

Nagy a szárazság New York államban

A vidéki országutakon autót hajtó városi ember a gyönyörű őszi tájkép szemlélésénél észre sem veszi, hogy New York államban a farmerek a hosz- szantartó szárazság miatt milyen nagy bajban vannak. Valóban, ez a legnagyobb szárazság, amelyet az állam gazdálkodói valaha is megértek és még a múlt hét eleji esőzés is túl kevés volt és túl későn jött ahhoz, hogy megváltoztassa a szomorú helyzetet.

Akárcsak az Appalichia vidék, New York állam számos gazdasága is egyszerre nyomorállományba került a tartós szárazság miatt. Rockefeller kormányzó kérésére a földművelésügyi minisztérium 27 megyét, az állam középső és déli részein, sújtott területnek nyilvánított.

A legnagyobb csapás a tejgazdaságokat érte, ahol a szénhiány miatt, sok helyen már a jövő évi takarmánnyal etették a teheneket. Az állam szél- tében-hosszában olyan patakok és kutak is kiszáradtak, melyeknél ez még nem fordult elő. Az önkéntes tűzoltóság messze távolságból, félig kiszáradt tavakból, tankkocsikban szállítja a vizet a kétségbeesett farmcsaládoknak. Ráadásul még a lucerna-zsizsik is elárasztotta a Hudson-völgyét és a tejtermelők rovarirtót sem mertek használni, attól tartva, hogy az megmérgezi a tejet.

A meteorológiai intézet jelentése szerint Pz a legnagyobb szárazság e vidéken, mióta időjárásjö- lentéseket adnak. Albanyban május óta csak 40 százalék volt a csapadék. Ha a normálisnak csak 70 százaléka az esőzés, az már szárazságnak számit.