Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-05-05 / 18. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ May 5, 1955 .(22) Deának most jutott eszébe, hogy ez lesz az a rokon nő, akiről azt hallotta, hogy Antal gróf szeretője. Elhalványodva érezte, hogy emiatt volt hát vele szemben oly tartózkodóan ellenséges. — Nem kérem. Semmi baja, csak megverték. — Kit? Antalt? — Igen, méltóságos uram — s elhalványodva hátrált. — Kicsoda? •— A büdös parasztok — kiáltott Róz, a kiöltözött parasztlány és elvágtatott, megrettenve, hogy a főméltóságok észreveszik, hogy sir. Elképedve néztek össze. Tehát Antal nem utazott Párizsba, amibe már mindannyian belenyugodtak. .. Talán saját szakállára nyomozni ment a falukba, a betyárt kereste. Hirtelen zavaros és ellenőrizhetetlen magyar, német és francia, ideges diskurzus fejlődött ki az elvadult állapotokról. A parasztok elvesztették a fegyelmet s nem lehet bírni velük. Egészen úgy beszéltek róluk, mint a megveszett állatokról, akiken már csak a puskával lehet segíteni. Dea rémülten nézte-őket s legjobb érzése mellett sem tudott velük együtt izgulni. Mélyen meg volt rendülve az Antal sorsán, amit nem értett, de ez a felzúdulás és féktelen düh távol volt tőle. Csak állott némán s várta, még mi lesz. Szorongó érzéssel szeretett volna Antalhoz sietni, de természetesen ezt sem tehette. Most Raoul sietett be. Raoul volt az egyetlen, aki fiatalságában megengedhette magának, hogy kíváncsiságból kimenjen az udvarra, ahonnan néhány esőcseppel frakkja tükrén tért vissza s az arca erősen fel volt indulva. — Mi van, mi van? — sürgette mindenki. — Antalunk a faluban volt két nap óta, — jelentette, mint egy ezredsegédtirfzt — belekeveredett valami lakodalomba s egy féltékeny paraszt ráuszította az egész csőcseléket és... — Belehal? —, sikoltotta; a kék selyemben a dáma. — Nem, csak össze van zúzva s erősen mámoros. A dáma a kék selyemben, magából kikelve kiáltotta : — Ez a következménye, hogyha valaki közülünk igv lealacsonyodik. Dea még nem tudta mért, de elsápadt. A kékselyemdáma, neki hátat fordítva, sértően, egészen úgy állott, hogy uszálya szinte elsöpörte Deát s tombolva adta ki magából a felindulást : — Ezek az ostoba urak az ő nagylelkűségükkel ... — körülnézett s látva, hogy sem az apa, a gróf, sem az anya, a grófnő, nincsenek a közelben, egész felháborodással kiöntötte: — mindenféle betyár szeretőkkel kezdenek ki s áldozatul esve megőrülnek és egészen lealacsonyodnak. Betolakodó cédák miatt egy nemes urnák vége. Dea végre mindent megértett, ő, mint betyár szeretője... Hát ez volt itt egész este... S ettől elveszítette magát.. . Két kezét kinyújtotta, hogy valamiban megfogódzék, de a szédület felkapta, egyet tántorodott, eszméletét elveszítette és elzuhant a szőnyegen. Újabb riadalom. Mindenki habozott és senki sem ment segítségére. Valószínűleg az egész társaság igazat adott a támadásnak. Inasok jöttek be. Parancsra felemelték Deát, hogy a szobájába vigyék. Szilvia grófnő a dege- nerált állacskáját kis tokájába süllyesztve, vállalkozott rá, hogy elkíséri. Mégis egy úrnő, — ha az ö köreikbe került, úrnő — nem maradhat magára a cselédekkel. Amint kiléptek az eszméletlen Deával a teremből, azonnal megindult a leghevesebb diskurzus. Wallenstein lovagiasan a Dea pártjára kelt és a feleségét katonásan lehordta: — Maga ne avatkozzon bele másoknak személyi ügyeiben. Indulatában egészen elfelejtett magyarul s kénytelen volt németre fordítani a szót, hogy otthonosan adjon kifejezést annak a véleményének, hogy a felesége kissé elragadtatta magát, de meg kell neki bocsátani, mert tulhevült a rémes betyárhistória miatt, ami az egész társaságnak az idegeire megy már. A fakó arcú Viki gróf egy diplomata nyugalmával és szenvtelenségével tartott előadást, nem törődve azzal, hallgatják-e vagy nem, mint mindenki s folyamatosan beszélt:, hogy a visszaküldött bilikom, amelyet eltüntettek szem elől s egész este nem lehetett megtekinteni, hogy azonos-e, már maga bőségesen elárulja, hogy valami van a tények mögött. A vendéghölgy feltétlenül kell, hogy tudja, ki a betyár? Amint hogy azt a ^íljőricz 2—óiíjmonJ: A BETYÁR kaszinóban saját maga a miniszterelnök sem tagadhatta, hogy a gyanúnak némi alapjának kell lenni. Maga a belügyminiszter a legszélesebbkörü vizsgálatot rendelte el ebben az irányban. Nagyon téved valaki, ha azt hiszi, hogy ez az idegen hölgy, csak úgy szabadon járkál-kelhet tetszése szerint, bár ő ezt nem tudja, de vele szemben a legerősebb gyanuokok forogván fenn, a holnapi napon a főkapitány maga fog itt megjelenni, hogy vizsgálat tárgyává tegye a dolgot. Azért nem lehetett őneki innen eddig eltávoznia, mert kelepcébe akarták csábítani s azért van a mai szűk családi összejövetel is, hogy valamiképpen szinvallomásra bírják s ha közbe nem jön ez a sajátos eset, akkor épjpen következett vol- ez a sajátos eset, akkor éppen következett volna, hogy ő, mint azt vállalta, szépszerint bizonyos kitapogatódzásokat indított volna, el ebben az irányban. — De Most már rendes utat kell kell bocsátani a törvénynek és holnap reggel nyolc órakor — remélhetőleg a nőszemély addig eszméletét visszanyeri, alá lesz vetve a kérdések kereszttüzének. Lassan megnyugodtak s egész figyelemmel hallgatták végig a Viki gróf előadását. Áron gróf és a grófné nem jöttek vissza többé, ők a fiuk mellett maradtak. Már nagyon régen nem voltak ily bizalmasan egymás között, de most a rájuk zuduló szerencsétlenség s a társaságtól való félelem összezárta őket a mélyen és fájdalmasan alvó Antal mellett. Ellenben Wallenstein gróf uj probléma elé került. Feleségének önkívületi ‘kitörése végre teljesen lerántotta szeméről a leplet. Kénytelen volt megérteni, hogy a fáma igazat kellett, hogy mondjon, s a felesége és Antal között valami van. Egyrészt azonban nem bírta megérteni a dolgot, hogy neki, a férfiasság mintaképének, hogyan lehet vetélytársa Antal, ez a puha, tehetetlen ember s mig a feleségét szigorú szemmel nézte, azon tűnődött másrészt, hogy vájjon a je- lenlővék szintén ugyanazt a konzekvenciát vonták-e le a jelenetből, amit ő? A grófné kékselyem ruhájában nem törődött sem az urával, sem a társaság véleményével, szabad folyást adott könnyeinek és egy fotőjbe vetve magát, oly viharos zokogást produkált, hogy ha még eddig nem is lett volna valakinek gyanúja, most fel kellett vetni kinek-kinek a kérdést, hogy honnan ez a végtelen gyötrődés? Wallenstein gróf végre megtalálta a kellő kifejezést: — Bocsánat, kedveseim, — mondta energikusan — nem szabad egy nőt, akit közülünk valaki szerelmére méltatott, hát megül megtámadni. Aki vádol, gyanús. A felesége kitépte magát könnyeiből s mint egy kékselyem viharfelhő vetette fel fejét és üveggolyó szemeivel rámeredt az urára. — Vállalom, — kiáltotta — vállalom a maga gyanúját. És különben is hagyjon, mert nem bírom. Elég volt a maga ordénáré temperamentuma .. . Wallenstein gróf körülnézett, mint egy űzött vad: most kit kell neki kihívni párbajra? Mert ezt csak vérrel lehet lemosni. Mivel a körülötte állók között mindenik ártatlan volt a dologban, tanácstalanul állott. Az eszébe sem jutott, hogy a szegény Antal grófot kell megölnie. Az már úgyis meg van ölve, mert a nevetség öl. Mig ezen tűnődött, újabb zavar. Szilvia grófnő rohant be egészen magánkívül és valami csodálatos hosszú dolgot hurcolt magával. — Mi az? Mi az? — kiáltottak az urak. — Mikor levetkőztették a nőt, ez volt a mi- derje alatt. Egy hosszú aranyrojtot dobott eléjük a földre. Megdermedve nézték, mintha viperát, vagy valami iszonyúan ártalmas dolgot hozott volna be... Raoul lehajolt, felemelte a különös dolgot és belesápadva mondta: — Az aranyrojt... Ez a betyár aranyrojtja, lehasitva a gatyá... a fehér ruhájáról. .. Mindenkinek elállóit a lélegzete. Pihegve nézték az iszonyatot. — A céda... — sikoltott fel a kékruhás grófnő. — És maga még védelmezni merészeli ezt a cédát... Maga a feleségét támadja, akár van oka, akár nincs és egy betyárnak a szeretőjét védelmébe veszi. Hagyjon, hagyjon. Felugrott, az aranyrojt kígyójáig rohant, mely karikába gömbölyödve feküdt előttük, aztán hátat fordított az urának, aki most már igazán nem tudta, mit kell csinálnia. S egész erővel sikította: — Céda, céda, becstelen nőszemély, söpredék. 6 Már messziről látta, hogy a községháza előtt nagy fekete tömeg áll. Egyszerre benne is forró lett a vér. Ha a falusiak igy fel vannak nyugtalanítva, annak nagy okának kell lenni. Gyerekkora óta ismerte a falut, soha itt senki össze nem gyűlt a községháza előtt, hacsak képviselőválasztáson nem. Nagyokat szippantott a hűvös levegőből, ahogy a kovács fújta tójával a szenet hevítik. Jólesett neki, hogy van itt valami, ami az embereket megmozdítja. Szaporán pislogott és egyre nehezebben fújt. Még semmit sem tudott; amit az anyja mondott, abból mit sem értett és már kész volt életre-halálra. Mintha csatatérre érkezne, ahol senki sem tudja miért, csak hogy verekednie kell. Kitört benne a régi magyar virtus, az öklei megfeszültek, a vállát megrángatta, mint birkózás előtt és várta, miért s mikor kell belevetni magát a küzdelembe. Rögöte János jött szembe vele. Vörös arca, vörhenyeges bajusza villogott, komoran nézett előre, semmit sem látott, csak ment, mint a megvadult álját. — Mi van mán? — Csak még eccer tegye be a lábát a faluba, elevenen el nem megy — morogta Rögöte. Nem akart kérdezősködni. Várt. Az ember, nem sokkal öregebb nála, néhányholdas földturó paraszt, megrázta az öklét: — Jönnek az urak? elvenni a fődünket? Hát csak gyüjjenek. Nem mondott egyebet, ment kemény lépésekkel tovább s otthagyta őt. Hát az urak akarják elvenni a fődet.. . Legelőt vagy erdőt, még nem tudta mit. Ahogy továbbment, most ketten jöttek szembe, Dancsek és Kankos. Ezek is hallgattak, de az egész mozdulatukból látni lehetett a nagy felzúdulást. — Elveszik a legelőt? — kérdezte tőlük. — Az anyjuk pendelyét — vakkantotta el magát Kankos. — Én nem vótam itthon, most jöttem meg, semmit se tudok. Mongyátok mán. — Telekkönyviül — mondta Dancsek. — De tennap megjárta. Kihánytuk a faluból. — Nem jön az mégeccer ide, — ugatott Kankos — tennap az asszonyok majdnem megtépték, mint a ludat. — Mék legelőt akarják elvenni? — A falu erdejét. Hogy merik arra feltátani a szájukat. Mán az apáink is bírták, most jut eszek be?... Avar Jani nem eresztette el őket. Aztán megértette, hogy a mocsárerdőt, amit annakidején nem osztottak fel, az uraság magáénak kívánja és kihozta a telekkönyvvezetőt, hogy igazolja a telekkönyv alapján, hogy az uradalomé, a község csak elbirtokolta. Jól ismerte a helyet, öt- vagy hatszáz hold, még az ő gyermekkorában tiszta erdő volt, aztán a gazdák kivágták a fákat, eltüzelték s a helyén falulegelőjét tartottak, ahova mindenki kihajthatta a tehenét, disznaját, a ludat és a gyerekeket. Neki nem volt benne semmi haszna, mert sohasem volt tehene, se lova, de most együtt érzett a falujával és nagyon csodálatosnak tartotta, hogy minden szó nélkül el akarják venni. Az öreg Hanyor gazda állott meg köztük. Ez már hetvenesztendősnél is öregebb volt, de még elég jó erőben. — Mikor én még gyerek vótam, akkor még minden az uraságé vót. Emlékszek, — mondta —, hogy a mocsárerdőre is csakúgy kihajtott bennünket a hajdú robotára, mint akárhova. De mikor a szabadulás- vót, negyvennyócba, akkor a mocsár a falunak maradt, azóta soha senki arra fel nem tátotta a száját. Annak már ippen negyvennyolc esztendeje. Azt mongyák, ötven esztendő alatt elvész minden juss a régi jussból, azért hozták ki most a telekkönyvvezető urat, hogy el nem teljen az idő. Most akarják visszavenni tületek. — Veszik az anyjuk jó emlékit — átkozódott Kankos. — De ezt el nem veszik. Nem bánom, ha ott lőnek is agyon, de én a falu jussát nem hagyom, meg más se. Kihúzott a csizmaszárból egy hosszú disznóölőkést és marokra fogta: (Folytatjuk) ,
