Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-17 / 16. szám
Ifi. szám. 1909 április 17. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” 3. oldal. Tótok. Irta: Kálnoki Bedö Béla. Mityil Janó a markába köpött (bocsánatot kérek, de a tót famunkások napjában átlag háromszázszor felejtkeznek meg eny- nyire magukról) és azután mélyen belevágta a rövidn}'elü, borotvaéles szekercéjét az előtte fekvő ledöntött fenyőtörzsbe. A balta jól harapott, az ágatlan faóriás megakadt rajta és Mityil Janó hátratevé cserepes kezeit, a csúsztató felé kezdte vontatni az őserdő halott büszkeségét. Egyedül vontatta a kavicsos lejtőn, csak az indításnál segítettek neki gombakalapos, bőrtüszős kollegái. Az ut nem volt hosszú, mindössze vagy nyolcvan méter, de azért mégis eltartott fél óráig, a mig Mityil Janó odaért a csusztatóhoz. Zajac Gáspár, a mindenható faktor (munkásfelügyelő) rá is szólt: — No, te csiga, bohu priszám, bizony Isten, megbírságollak tégedet, ha még egj'szer ilyen lassan hozod a fát! Mityil Janó megint beleköpött a vastag bőrű, kérges markába, aztán kirántotta a fejszét a törzsből és csak azután, hogy a szürke ingével letörölte gyöngyöző homlokát, válaszolta a faktornak: — Nem vagyok én is zajac (nvul), hogy futhatnám az erdőn keresztül. A csúsztató munkások összesunyitottak és azután félhangosan nevetni kezdtek. Krkavec Misó, a kinek öles termete bizonyos vezérszerepet meg előjogokat biztosított, meg is jegyezte: — Na máj dusu, lelkemre mondom, ennek a Janónak van annyi esze, hogy akár segédjegyző is lehetne Hrboltón! Janó hálásan vigyorgott a kapott bókért Misóra és épp vi- sza akart indulni a vágás felé, a mikor a faktor — a ki nem szerette, hogy rovásán mulattak és igy csorba esett az amúgy is gyenge lábon lévő tekintélyén — hirtelen visszahívta: — Janó, le fogsz menni a csúsztató könyökéhez és ott a kiugró szálfákat majd megint belököd a sinbe! Nem akarom, hogy agyonszuszogd itt az időt! És Janó ment. Nem nagyon szívesen ment, de ment, mert a munka, melyhez vezényelték, talán a legveszedelmesebb az erdőben és nem is volt semmi gyakorlata benne. Lassan indult meg és Hankára gondolt. A szőke Hankára, a kinek olyan volt termete, mint a fenyő és a ki úgy tudta a brindzsás galuskát elkészíteni, hogy még a tekintetes szolgabiró ur is megehetné. Pedig a pán szlusni, a szolgabiró, z’ Pestyi volt és pesti ember létére alighanem kényes gyomru. De a vastagkaru, szőke Hanka még igy is főzhetne neki- De nem fog. Egészen bizonyosan nem fog, mert ő, Mityil Janó, az ősszel, a mikor vége az erdei munkának, oltárhoz fogja vezetni. Egészen bizonyosan és Medved, a gombási plébános fogja őket egy félhordó túróért összeadni. Úgy bizony és Hankán rózsaszín ruha lesz zöld pántlikával díszítve, meg fehér fátyol, mirtus és rózsakoszoru. Azután a lakodalmas ebédre gondolt Mityil Janó. Tojásrántottával fog kezdődni, azután lesz sózott hús, talán sült csirke is, meg brindzsás galuska és pálinka. Sok-sok pálinka, Mert ez a fő. Ettől látja rózsaszínűnek a világot a szegény ember. Már szinte nyelte gondolatban a pálinkát, mire odaért a csúsztató könyökéhez. Izzadt, lihegő legény fogadta ott és a mikor megmondta az izzadt, lihegő legénynek, hogy azért jött, hogy felváltsa, az izzadt, lihegő legény igy szólt: — Janó moj najlepsie, kamerád, vigyázz. Te nem értesz ehhez a munkához és ez a bitang Zajac éppen azért küldött ide. Janó egy percre levette a kalapját, bütykös ujjai egy darabig ott kaparásztak a zsíros, hosszú hajában és azután csak env- nyit mondott: — Ühüm. Ezzel aztán el is búcsúztak egymástól és elkezdődött a munka, a nehéz, veszélyes munka. Mint valami elszabadult alvilági szörnyek, ngy zúgtak végig a szálfák a csúsztató káváján- Néha ágaskodtak is dübörgő rohanásukban és volt olyan, a melyik a könyökös fordulónál átugrott a Janó fején. A halál sápadt angyala állandóan ott röpködött körülötte. De Mityil Janó nyugodt maradt ezért, nagyon nyugodt. Olyan nyugodt, a minők csak a primitiv lelkek tudnak lenni. Nyoma sem volt mozdulataiban a legkisebb izgatottságnak, a mikor a kezében tartott hosszú erős csáklyával időközönként visszalökte a félre- ugró fenyőtörzseket a nedves, korhadt fasinba. Estig folyt igy a nehéz, veszéh'es munka. Mire már denevérek kezdtek cikázni a fák közt, fölhangzott a völgyből a gőzfürész sipja. Azt füttyentése: hat óra van. Janó azonnal letette a hosszsnvelü csákányt, csak úgy, mint a többiek a szekercét‘vagy a sokfogu fűrészt. Valami holt faóriás zúgott volt el éppen előtte a csusz- tatóban. Feléje sem nézett. Hat óra volt. Ment föl a tisztás felé, oda, a hol a fenyőgalvakból összehevenyészett kolibák várták éjjeli szállásra a famunkásokat. Mire odaértek a kunyhók elé, már vígan lobogott előttük a pattogó, sercegő, illatos fenvő- galytüz. Még egy kicsit magas volt a láng, nem lehetett azonnal krumplit sütni, várni kellett előbb a parázsra. Hát vártak. Úgy vártak, hogy körben ültek a tűz körül és bambán bámulták az elemet romboló munkája közben. Hallgattak. Miről is beszéltek volna? A szombat dél még messze volt és vasárnap is elmúlt volt már régen. A hét közepén nincs miről beszélni. Ha csak valami szerencsétlenség nem történik- . . Végre előkerült a zsákokból a krumpli és a bőrtüszőből a rugótlan bicska. Volt olyan legénj' is, a ki — nyilván nagyzo. lásból — még egy pár csipetnyi sót is tett maga mellé holmi kis gyűrött ujságpapirosban a mohás földre- Azután megint eltelt negyedóra. A bnrgonva át sült és kezdődött a vacsora. Lassan ettek a legények és sokat. Mire elkészültek az étellel, megint visszakerültek a bicskák az övekbe. Az egyik legény, éppen az, a kit Mityil Janó váltott föl a csusztatónál, hirtelen felkelt és bement a kolibájába. Ott kaparászott egy darabig a friss zöld fenvőgalyak közt és azután valami kétliteres butykos- sal tért vissza a kialudt tűzhöz, a pislogó parázs mellé- Pálinka volt a butykosban. Jó erős pálinka, olyan, a melyik hevíti a szivet és megoldja a nyelvet. Nagyot húzott a legény, azután cset- tintett és azután letörölte az ingével az üveget. Körülnézett- Büszkén nézett körül, körülbelül ugv, mint a ki tudja, hogy most őt jogosan irigyli mindenki. És irigyelték is. De azért csak barátságosan vigyorgó arcot látott maga körül. Persze, hisz a kezében volt a hatalom: a pálinkásbutvkos. Kénye szerint bánhatott vele, annak adhatott belőle, a kinek akart, vagy ki- ihatta az egészet maga. Az emberék opportunisták még az őserdőben is. A legény ugv tett, mintha jószivü volna és vándorútra küldte a palackot. Mire megint visszakapta a kezébe, nem volt már benne csak a fele. Hogyne! Lehetetlen volt ellenőrizni, ki mennyit ivott. Nem szólt semmit, de magában káromkodott egyet és azután elkezdett inni egyedül. Bő kortyokban habzsolta az undok szeszt és közben elnyujtózott a fövényen- Mityil Janó mellé talált feküdni véletlenül. Janó egy darabig nézte és azután nyelt. Megtörölle borostás bajuszát és elfordult. A másik meglökte: — Te Janó! — No? — Akarsz egy pár cseppet, adok, nekem már majdnem elég volt . . . — Nohát adj ! Janó mohón kapott az üveg után és mialatt ivott, rásütött a hold arcára, a tökéletesen boldog nyugodt arcára. Egy darabig még vándorolt a bütykös. (Vége köv.)
