Amerikai Magyar Hírlap, 1994 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1994-10-07 / 38. szám

Jancsó Zsuzsa_______________________ OLVASOM az újságban. Félúton New York-ból Budapest felé, a MALÉV gépen akadt meg a szemem a nagybetűs újságcímen: Kései köszöntő Gáspár Margit halálára Amikor megtudtam, hogy Gáspár Margit meghalt,az első gon­dolatom az volt: hát mégsem mentem hiába haza tavaly december­ben! Pedig minden más összeesküdött ellenem. Tél volt, hideg volt, havazott, aztán olvadt; elcsúsztam, megfáztam, és visszafelé három napig az ágyat nyomtam Koppenhágában - de ezt az egyet sikerült elintézni: Csongrádi Kata közbenjárására fogadott az idős és már akkor is betegeskedő írónő. Tovább olvasva a cikket, megtudtam, hogy utolsó szavai a kór­házban ezek voltak az őt gondozó Marikához: "Látod, mégsem felejtettek el teljesen..." Pedig elfelejtették, és méltánytalanul. Színésznőnek készült - szép lány volt, de rájött: ahhoz, hogy felkerüljön Thália szekerére, nem elég a szép külső. Zeneművészeti főiskolát végzett, több hang­szeren játszott. Fiatal korában volt újságíró a Pesti Hírlapnál, 1945 után műfordítással foglalkozott, valamint a Közellátási Kormány­biztosság sajtófőnöke lett. 1949-ben, a színházak államosításakor elvállalta a Fővárosi Operett Színház igazgatását. Ez történelmi fordulat volt az életében. íróként ekkor már több könyv után volt (Rendkívüli kiadás 1933, Utazás a napsütés felé 1934, Mindennek ára van 1936, Cézár hitvese 1939.) Egy időben személyes okból Gáspár Miklós álnéven produ­kált. A Fővárosi Operett Színház igazgatói székét akkor foglalta el, amikor a kommunista állam rátenyerelt a kultúrára. Gáspár Margit nem részesült meleg fogadtatásban, hiszen kétszeres hátránnyal indult: a Párt küldte, és nő volt. Annak ellenére, hogy rövid idő alatt bebizonyította szervezőkészségét, vezetői kvalitásait, e kettőt haláláig nem bocsátották meg neki. Pedig -és ezt biográfiaírói nem győzik hangsúlyozni - az operettszínház neki köszönheti fénykorát. Spánn Gábor így ír róla: "Menedéket adott olyan politikai okokból színpadról lekerge­tett színészóriásoknak, mint Sennyei Vera, Ajtay Andor, Mezei Mária, keresztülvitte halálra ítélt "kispolgári csökevények" bemuta­tóját. Legendaként mesélik, hogy a magyar kultúr-Sztálin, Révai Jó­zsef határozott tiltása ellenére premierjére meghívta Rákosit. Az igazgatói páholyban mellette szorongott; ezen az estén a vécésnéni is alezredes volt a színházban, és a káderekkel megtöltött hatalmas nézőtér az első felvonás után temetői csendben leste az igazgatói páholy reakcióját. Amikor Rákosi nevetve tapsolni kezdett, kitört a tapsvihar, és a darab elindulhatott diadalútjára. Ezt is Gáspár Margit verekedte ki. Igazgatósága alatt állami kitüntetések tucatját szerezte a műfaj nagyjainak (Honthy Hanna, Latabár Kálmán, Feleki Kamill). Köztudott, hogy személyes közbenjárásával mentette meg a hatalomnak fittyet hányó Latabár Kálmánt több ízben a politikai és köztörvényes üldöztetéstől. Szeme és füle volt a tehetséghez. Igaz­gatósága alatt tucatnyi tehetség kapott zöld utat, ha ezt később nem is szívesen ismerték el. A sors fintora, hogy Kossuth-díjat 1951-ben nem íróként, hanem igazgatóként kapott. Ő maga, ha kérdezték, írónak tartotta magát, és az is volt. Könyveinek és darabjainak már a címe is sokatmondó: A fekete császár, Isteni szikra, Hamletnek nincs igaza, Láthatatlan királyság. Mert csipkelődni a politikával. Nem kellett hozzá marxista egye­tem, hogy az olvasó rájöjjön: az Új isten Thébában a koalíciós Magyarországon játszódik, és a Hamletnek nincs igaza 1962-ben a személyi kultuszt állította pellengérre. Gáspár Margitnak ahhoz is volt ereje, hogy tudja, mikor kell a közszereplés színpadáról távoznia. 1956-ban önként állt fel igazga­tói székéből, és visszatérésre sem a régi, sem az új hatalom nem tudta rábírni. Innen kezdve csend, ami körülvette. Nevét nem írták le, elismerésben nem részesült. Teljesen egyedül maradt. Imádott férje, Szűcs László meghalt, aző emlékének egy könyvvel tisztelgett. Az Isten hosszú élettel áldotta vagy büntette meg. 89 évet élt, haláláig tiszta fejjel és tudattal." * * * Este fél hatra volt megbeszélve a randevú, akkor is zsúfolt volt a program, mint az idén. Barátaim kocsival vittek a Benczúr utcába, és meg is vártak. Felsiettem a magas félemeletre, Gáspár Margit gondozója, Marika engedett be. Kicsi, törékeny asszony ült a karosszékben, sötétzöld brokát háziköntösben. Látszott rajta, hogy fáradt, gyengélkedik, de a szeme fiatalosan csillogott, szellemi képességeinek teljes birtoká­ban teli volt még tervekkel, ötletekkel. Kérdezett Katáról, "ES"-ről (S. Nagy István, Csongrádi Kata férje és sok népszerű szám szerző­je, szövegírója), hogy miért nem jöttek ők is. Azután a tárgyra tértünk. Letettem elé A fekete császár több száz oldalas kéziratát, amit jó tíz éve fordítottam le angolra. Érdeklődéssel lapozgatta, sajnálta, hogy nem sikerült még kiadatni, és mindjárt javasolta is, hogy talán a New York-i Székely Andrást kellene megkeresni, hátha ő tudna az izgalmas regényből sikeres filmet csinálni... Amikor Folytatás a 9. oldalon ■ "" ■ —9- __________________________ mm amerikai rnmmmmm Q tfagyar Hírlap AMERIKAI KLUB a Sváb-hegyen Még a WC-papír sem magyar! "Amerikai ketchup a Sváb-he­gyen" címmel számol be a Népsza­badság arról a klubról, amely 1988 óta működik Budapesten a Magyarországon, ill. Közép-Eu­­rópában letelepedett amerikaiak számára. Budapest talán leg­szebb fekvésű telkét az amerikai kormány már a második világhá­ború előtt megvásárolta, az épü­letet a hetvenes években emelték. A klub először zártkörű volt, majd az 1989-es fordulat után fo­kozatosan nyitott, az összes kül­földi, majd végül a magyarok előtt is kitárta kapuit. Itt minden amerikai, a TV-től kezdve, amely még a futball- és baseball-meccseket is közvetíti, a ketchupön, üdítőkön és csokolá­dékon keresztül egészen - a WC papírig... 1989 óta több tízezer amerikai talált állást vagy újszerű, kaland­nak is beillő életmódot Közép- Európában. Prága után Buda­pesten található a legnagyobb amerikai kolónia. Hogy miért Prága a legnépszerűbb az ameri­kaiak körében? Erről így nyilat­kozik egy megkérdezett hölgy, aki férjével és két kisgyerekével köl­tözött Magyarországra: "A gyerekeimnek már itt vannak a barátai, nem is nagyon érdekli őket, hogy mi történik az Egyesült Államokban. Mi is megváltoz­tunk, mások lettünk, rengeteg olyan élményünk van, amit egy át­lag amerikaival nem tudunk meg­osztani. Ráadásul Magyarország nem is érdekli az átlag amerikait: talán azért sem, mert propagandá­ja, főleg a környező országokhoz képest, nem volt túl eredményes. Magyarországról még mindig Gá­bor Zsazsa jut az amerikaiak eszé­be, ami ugye nem túl hízelgő foga­­lomtársílás." Megszívlelendő szavak, amelye­ket már számtalanszor ismételtek a jövő iránt aggódó társadalmi, politikai szervezetek vezetői: ki­tartó, szívós munkával, anyagi ál­dozatok árán is meg kell javíta­nunk Magyarország "imázsát" a világban! Ahogy Románia annak idején a politikában, most Cseh­ország az idegenek vonzásában körözött le, csupán azért, mert nem elég sikeres a propagan­dánk. Meg kéne tanulnunk végre élni azzal, amink van. - j -Gáspár Margit munka közben Szomjas korszak? Ha igaz a feltevés, hogy primitív őseink a primordial soup­­ban, vagyis az őstengerben fejlődtek ki és evolúcionáltak komplexebb élőlényekké, akkor érthető, hogy testünk döntő alapanyaga azóta is a víz maradt. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy az átlag testsúlyú ember körülbelül negyven liter vizet hordoz magában, s ebből - ha egyáltalán érdekesek a részle­tek - 28 liter van a sejtek belsejében, 12 liter pedig ezeken kívül. Ebből 2-3 liter a vérplazmát teszi cseppfolyóssá. A víznek azonban az a sajátossága, hogy nem szeret egy helyben maradni. Előszeretettel préseli át magát a sejtek membránjain, eljut a bőrfelület közelébe, párolog és ezzel egyensúlyban tartja a test hőmérsékletét. A párolgás azonban végleges eltávozást jelent, ami a szervezetnek azonnal gondo­kat okoz. A vizet pótolni kell és erre a szomjúság érzése fi­gyelmeztet. A víz szervezetünk kémiai anyagszükségletének oldószere is s ha ezek - köztük a legfontosabb, a só - hiányoznak, az egész berendezés válságba kerül. Többek között a vese nem tudja ellátni kiválasztó szerepét és ennek következtében sú­lyos, életveszélyes mérgezés áll elő. Közismert, hogy az enni- és innivaló katasztrofális hiánya esetén az ember jóval hama­rabb hal szomjan, mint éhen. Az ivás tehát az elsőbbrendű szükséglet és csak azután jön az evés. Miután nemzedékek sorozatán át többé-kevésbé sikeresen fennmaradtunk, sohasem vontuk el magunktól az innivalókat. Ezek közül jónéhányat nem is víztartalma miatt részesítet­tünk előnyben. A "le, le, le fenékig" gajdolás kíséretében vég­rehajtott művelet során például a víz csupán kísérő oldószer­nek számított. Mindenesetre lecsúszott a gigánkon és megkapta a lehetőséget, hogy megtartsuk a negyven liter mi­nimum szintjét. Igaz, a nyilvános helyeken ősidők óta ivókutak is voltak, ezek esetleges túlterhelését igyekeztek azonban megakadá­lyozni a négy-öt házanként található üzlethelyiségek, ahová be lehetett térni télen csupán néhány deci melegítő erejéig, nyári melegben azonban tekintélyesebb mennyiségű habzó ital elfogyasztására. Ebből az egészből pedig azt szeretném kihozni: sohasem szégyelltük, hogy iszunk. Nem tudom, hogy más is észrevette-e a drámai változást ezen a téren. Igaz, a gyerekféle mindig is nyafogott, hogy "szomjas vagyok" és vízszükségletét illetően általában esti le­fekvés után küldött figyelmeztetéseket, amikor eloltották a lámpát. Ha azonban az ember manapság körülnéz, úgy tűnik, hogy az ivás sokkal jelentősebb szükségletté vált, mint régen. A fejlődést bizonyítja, hogy ma már nem elég a tiszta víz, a "falmelléki", ahogy egykor mondták, hanem rafinált ízekkel és főleg szénsavval teszik kívánatosabbá és minden bizonnyal él­vezetesebbé az italt. Az utóbbi évtizedekben hihetetlenül fej­lett iparág fejlődött ki ezen a téren és ez nemcsak Amerikára vonatkozik. Ezeket az italokat már nemcsak a megszokott szaküzletekben árusítják, hanem minden olyan helyen, ahol emberek megfordulnak. A gépkocsik üzemanyag-állomásain például mindenféle mennyiségben és változatban állnak ren­delkezésre a színben, ízben és szénsavban egymásra rálicitáló jéghideg innivalók. Mondják, hogy ilyen helyeken például több italt adnak el, mint benzint. Vajon miért van az, hogy vezetés közben, vagy ha valaki csupán utas egy autóban, azonnal innia kell? És lehetőleg mi­nél nagyobb csuporból. Kezdetben az erre a célra gyártott papírpoharak három méretben készültek. Később jött az óriás, majd a jumbo-mé­­ret. A plasztik térhódításával a poharak alapanyaga is átala­kult. Az idősebbek még jól emlékeznek, hogy kezdetben volt a valódi szalmaszál, később az impregnált papír, majd most már a plasztikból készült szívócső. A jumbo-méretűekbe ezt már bele is építik. Ennek az egésznek az az alapja, hogy használat után nem kell a szemétbe dobni, hanem újra hasz­nálható. Ki lehet öblíteni (vagy azt sem) és az egészben az a zseniális üzleti ötlet, hogy ahol az eredeti poharat eladták, ott bármikor, látszatra bagatell összegért, újra töltik. így azután ezen az ezredvégen mindenki szívókázik. Utcán, séta közben, főleg a gyerekféle, egy lépést sem tud tenni, je­ges ital nélkül. A parkba úgy mennek ki játszani, hogy kezük­ben a pohár. Sportmérkőzéseken csupán itallal a kezükben tudnak helyet foglalni a tribünökön. Moziban ugyancsak. Nyilvános helyeken az italfogyasztás annyira divatba jött, hogy otthon talán már nem is iszik. Szomjúságukat tartalékol­ják azokara az esetekre, amikor majd közterületen tartózkod­nak. Mindez nemcsak a serdülő ifjúságra tartozik. Számtalan­szor tanúja voltam, moziban, autóbuszon, hogy felnőtt höl­gyek nagyméretű kézitáskáiból Evian-vizes üveget húznak elő és nagyokat kortyolnak. Az még érthető, hogy a teniszpályára minden játékos a maga ivóvizével vonul ki s a kocogók, a ke­rékpárosok derekára is oda van erősítve a már-már korszim­bólummá váló vizes üveg. Igaz lenne, hogy a kor szomjasabb lett? Az örökös folya­dékfogyasztás nemcsak Kaliforniában lett általános, az időjá­rás miatt egész éven át, de a nyári hónapokban szerte Euró­pában is mindenhol. Alapos a gyanú, hogy az önfegyelmezés szándéka csök­kent. Valamikor a szükséglet kielégítését elhalasztották. Ma­napság senki sem hajlandó várni, ha szomjas. Öt percet sem. HOGY MIK VANNAK!!

Next

/
Oldalképek
Tartalom