A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-20 / 3. szám
HÉT KERT ÉS TEMETŐ Kertünk a faluvégi dombtetőn feküdt. Kedveltem ezt a dzsungelre emlékeztető kertet, ahol minden szabálytalan volt. A vén fák girbegurbán, egymásba gabalyodva nőttek. Sűrű élősövény határolta a kertet, mogyoróbokrokkal, vadmeggyel tarkítva. De kedvére tenyészett a bodza is, nemkülönben a kecskerágó meg a galagonya. A kert végében hevenyészett kőpalánk emelkedett deréknyi magasságban. Az egymásra hányt termésköveken vígan tenyészett a bársonyos moha. A kert füve sűrű és magas volt, ritkán látott kaszát. Nagyobbrészt vadzab tanyázott benne, de bőven termett zsurló is, meg here, szarkaláb, itt-ott margitvirág. A székfű sem hiányzott, a menta és vadkapor minden zugba befészkelte magát. A kömény barnászöld magját is olyan gyakran pergettem tenyerembe. A széleken kövér leveleket hajtott a keserűbürök, amelynek húsos szárából sípot farigcsáltam. A bogáncsbokrok magasra nőttek a kert végében és lila lángocskákat virágoztak. Szívós gyökereik a kövek közt is megkapaszkodtak. A sövény aljában gazdagon burjánzott és zsíros leveleket hajtott az útilapu és a csorbóka. A vadmeggy sötétvörös vére kicsordult az ujjamra, mikor leszakítottam az ágról. Fanyar-édes íze megcsiklandozta ínyemet. A vörös- meg fekete szeder a sövény közt tenyészett, szőrös-szúrós ágaival ráfonódott a fákra, gallyakra. Milyen zamatos volt a gyümölcse! Földöntúli érzés volt heverni a derékig érő fűben, hallgatni a bogarak monoton zümmögését, a madarak vidám trilláit, s a távoli erdőkben megszólaló kakukkot. Fejem fölött földerengett a lombok áttetsző zöldje, a levelek susugva játszadoztak a gyönge szélben. A levélközökön át az ég kékje világított, az a sejtelmes óceán, melynek végtelenségében fellegek fehér vitorlái ragyogtak. Istenem, mennyit álmodoztam a fűben heverészve. Mennyi szépség, mennyi szín forgott át a szememen. Az álmodozást, a szív fölszabadult örömét azonban mindig beárnyékolta a halál közelsége. Mert a kert egyik felén a cigánytemető feküdt, korhadt fakeresztjeivel, szétmálló koszorúival, a másik oldalon pedig a zsidótemető márvány síremlékei ragyogtak. Kicsit távolabb, a Hosszúszó felé futó út mentén pedig a községi temető fekete kapuja ásítozott. Gyakran végignéztem a temetéseket. A zsidótemetés komorabb és méltóságteljesebb volt. A szertartástól azonban idegenkedtem. A furcsa héber szavak s a gajdolás riasztóan hatott rám. A cigánytemetés elementáris erejű volt. A cigányasszonyok keservesen zokogtak, hajukat tépték, a férfiak gyakran az ingüket is megszaggatták. Ha muzsikust temettek, több cigánybanda is kivonult és szívhezszóló zenével búcsúztatták sorstársukat. A cigányokat, akik a katolikus vallásban nőttek föl, a plébános temette. Valamikor régen azonban a városbíró mondott fölöttük gyászbeszédet. Apámtól hallottam, hogy a bíró egyszer megtréfálta a temetkező cigányokat. Azt olvasta az imakönyvből: "Itt már cigány nem szükséges, van itt paraszt elégséges!" — Ezt nem hiszem, bíró uram. Ez nincs a könyvben! — kiálltotta oda a vén Gázsó. — Nincs-e? Gyere és olvasd el, hogy gúvadjon ki a szemed! — hangoskodott a bíró. Az öreg cigány azonban nem tudott olvasni s így abbamaradt a vita. A temetők, temetések látványa elmosta bennem a félelemérzést. A halál természetes része lett életemnek. D. Gy. A három facsemete December derekán megjártam a hadak útját Dunaszerdahely és Somorja felé. Kocsin vittek oda, visszafelé pedig hozott a busz világi járata. Mondom Somorján várakoztunk a buszmegállóban úgy délfelé, tizenkettőötkor kellett volna indulnia a járatnak, de késésben volt. Mellettem egy idősülő görbebotos bácsi topogott, mögöttem pedig a Jávor-bajszú prímás szorongatta hóna alatt a hegedűtokot. — No, pajtás, ittatok? — kérdeztem. — Á, dehogyis! Pozsonyban kitekernék a nyakam, ha észrevennék, hogy már délben felhajtottam néhány pohárkával — hangzott a válasz. — Nem azt kérdeztem, hanem, hogy itt van-e a tok, a hegedűtök — folytattam az élcelődést, illetve játszottam ki a poént. Ezen aztán a körülöttünk álldogálók bizony nevettek, de a prímásunk kacagott a leghangosabban, szinte a könny is kicsordult a szeméből, majd megszólalt: — Hát ez sikerült, őszintén köszönöm a beugratást, majd élek vele alkalomadtán. De odanézzen, tőle kérdezze meg, hogy ittatok? — mondta és mutatott a tornyos kávéház, a Lennonról elnevezett park irányában, ahonnan egy tántorgó alak botladozott elő. A tántorgó ipsén bőrkabát és fején kalap volt, arca vörös és borostás, a bőrkabáton kopott prémgallér. No, az a bizonyos bőrkabát és a prém sem volt valódi, csak utánzata a bőrnek és a gallér is a prémnek. A részeg "gyesznó"— mondaná Göre Gábor — megállt egy pillanatra, mintha tájékozódna, de aztán lelépett a járdaszegélyről a nevezett park irányába és szabályosan — szemünk láttára —, illetve szabálytalanul, mert nem fényes dolog amit tett, egymás után szép sorjában letört három facsemetét. Utána — talán káromkodott is hozzá — dolgavégeztével átvágott a buszmegálló presszója irányába, ahová betért, nyilván nem teára meg kávéra. A dologban az a döbbenetes, hogy a részeg "gyesznónak" nem szólt senki sem. Somorja felnőtt polgárai inkább más irányba néztek, a prímásom is, mintha nem látta volna a dolog kimenetelét. Nagyon bánt, hogy nem vágtam szájon, de legalább szóban nem vettem elégtételt a történtekért. A buszban próbáltam elfeledni a dolgot. Zs. Nagy Lajos legújabb verseskötetének szemezgetésével próbáltam Pozsony felé agyoncsapni az időt. Ám a kötet címlapján olvasható verssorok a néhány perce lezajlott történtekre emlékeztettek: "Bölcs Luciferek szarva virágzik, Zúgnak a vén mozsarak.’ Bizony a Lucifer ott lappang a génjeinkban; azéban, aki csemetefákat tör és tép ki tövestül, de azokéban is, akik azt szónélkül hagyják és tűrik. A butaság és gyávaság manapság nem szégyen, jól megférnek egymás mellett, egymást kiegészítik. (vidéki) 2
