A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-14 / 42. szám
HÉTEGTAJAK Déry Tibor THEOKRITOSZ ÚJPEST S ötét tavaszi éjszaka volt. Újpesten, a földszinti házak között egy-egy erősebb szélroham olykor felverte a port, és csavarmenetben felvezette a szabadabb ég felé. Theokritosz, a költő megállt egy védettebb sarokban, s kezét orra elé emelve, rózsaszínű körmeivel óvatosan lefújta a porszemeket. Világos, angol szövetből készült ruhát viselt s alatta selyeminget. Fázott. Szeretett volna a Duna partjára kerülni, de minduntalan eltévedt a névtelen sötét utcákon, hol csak elvétve pislákolt egy gyengébb villanylámpa vagy egy sárgán kivilágított földszinti ablak. A fény körül, mintha melegítene, éji lepkék könynyű hullámai folydogáltak. Theokritosz megállt egy kis téren, melynek szigorú négyszögbe fogott, kivilágított aszfaltsíkja megnyugtatta széltől felborzolt kedélyét. Felvetette fejét, s monokliját szemébe csíptetve egy ideig hallgatva nézte az égen száguldó NAGY ZOLTÁN RAJZA felhőket. Egy messzi kocsmából énekszó hallatszott. Fáradt volt, de errefelé nemigen lehetett autót találni. Egy főzelékkel megrakott szekér zörgött el előtte, de arra fölkéredzkedni az erős káposztaszag miatt nem volt kedve. S néhány perccel később távoli zaj, fojtott mormogás csapta meg fülét. A nesz irányában haladva, nagy, gyéren befásított térre ért ki, amelynek belső köröndjén padok álltak a porban, itt-ott fű sötétlett, s a fűben egy-egy guggoló tömzsi bokor. A padokon sűrű fürtökben emberek ültek, kinyújtott lábakkal, egymás vállára, vagy a pad támlájára hajtva fejüket, olyik fordítva ült, arccal a támlának, állát tenyerére támasztva; a fűben is mindenütt emberek feküdtek, hasmánt, háton, egymás páráiba bújva, mivel hideg volt, s kezükkel, lábukkal egymásba akaszkodva, százlábú rovarként nyüzsögtek a porban. A mormogás egyhangúan folyó áradatából olykor habosán kiugrott egyegy vastag hortyogás, átcsapott, s újra eltűnt az áradatban. A pádon s a földön nyugvó emberek valamennyien hevesen vakaróztak. — Mi ez? — kérdezte Theokritosz, s megállt a tér szélén. — Mi ez — kérdezte —, mi ez az öreg nyáj itt, vén juhoknak ez a topogó gyülekezete, az aggság éji hadai miért vakaróznak itt a szabad ég alatt? S micsoda rongyokba bújtatták életük utolsó foszlányait, micsoda cafatok s lyukak ezek, micsoda vásznak, melyek megszürkültek, mert szűz áztatásuk óta nem láttak napot! S miért vakaróznak ezek a vén csontvázak olyan veszettül, mintha azt a hitet akarnák kelteni Istenben, hogy még élnek! Az egyik földön fekvő csoporthoz lépett, s udvariasan megemelte világosszürke Borsalino kalapját. — Honnét jönnek maguk? — kérdezte. — A Népházból — felelte az egyik aggastyán, aki a legszélén feküdt, s megrezegtette lilaszín szakállát. — A Vág utcai Népházból. — S miért jöttek el a Vág utcai Népházból, ha szabad kérdeznem? — folytatta Theokritosz. — Miért tanyáznak itt összezsúfolva a szabadban, ijedt nyájként megtorpanva, mint hajdan a zsidók a Vörös-tenger partján? — Ciánoznak nálunk — felelte az aggastyán, s jobb kezével bal lapockája felé nyúlkálva mohón vakaródzott. — Vénségünkre két újabb éjszakára hajléktalanok lettünk. Theokritosz riadtan hátralépett. — Hányán? — kérdezte. — Négyszázan — felelte az agg, s ezúttal bal kezével végzett vad, gerelyvetésszerű mozdulatokat jobb lapockája irányában. — Négyszázan! — ismételte a kérdezősködő. — Négyszázan! Négyszáz embert látott maga előtt a külvárosi porban heverni, fehér hajú és szakállú aggokat és hölgyeket, kik bárányhangon sírdogálva halkan nyögtek az éjszakában, és aszott ujjaikkal vakarták utolsó viszketegségüket. Négyszáz óriáspoloskát látott, lelki szeme előtt: mindegyik gazdája lábánál tartózkodott, s időnként szelíden beleeresztette csápjait és fullánkjait. Szemük vadul fénylett, s hátukon a rozsdavörös páncél olykor alattomosan megremegett. A közhiedelemmel ellentétben, mely azt tartja, hogy e hű barátok némák, Theokritosz világosan hallotta sűrűn felhangzó elégedett cincogásukat. Lassan elindult a földön fekvő csoportok között. Egy vén ember előtt megállt. Nem lehetett tudni, hogy a földön heverő test álomban ringatózik-e: szeme csukva volt bár, de hosszú karjával, melynek csak könyökéig ért piros ingujja, gyors gereblyéző mozdulatokat végzett szüntelen combjai belső és külső felületén. Fogatlan szája nyitva volt, s néha kéjesen megrándult, egyegy halk diadalkiáltást hallatva olykor, mint a jó lövészek, amikor a fárasztó lesállásból telitalálatot érnek el. A térdekkel, s lábujjait vakarta oly eréllyel, mintha le akarná szaggatni s csokorba kötni őket... — Tisztelt uram — mondta dühtől kivörösödő homlokkal —, a talpon esett csípés a legsúlyosabb. Nincs a vakaródzásnak semmilyen formája, amely a talpra enyhülést hozna. Amint tetszik tudni, a csípés nyomán keletkező daganatocska s a viszketegség igen különböző, aszerint, hogy milyen testrészen keletkezik s milyen állatocska nyomán. Mert másképpen viszket, kérem, ha bolha, s másképpen, ha szúnyog, zöld légy, tetű, poloska, muslinca vagy házilégy csípi meg az embert, s ezeknek csípései is megint aszerint különböznek, hogy melyik testrészen, sima vagy ráncos bőrfelületen, lágy részeken vagy kemény bőrön, ér közelében vagy szőr között éri az embert. S ahány fajta viszketegség, annyiféle vakaródzás alkalmazható, kérem, de hát persze ehhez érteni kell, jó uram! A hűvös és sós vérű embereknek más vakaródzás dukál, mint az édes- és forróvérűeknek, s másképpen vakaródzik a nőfajta, mint a férfiember. Hogy egyebet ne mondjak, a közönséges vagy házibolha csípését csak az ordenáré és tudatlan emberek vakarják körömmel, amit fejvesztés terhe alatt meg kellene tiltani, jó uram, mivel ezen 16
