A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-24 / 8. szám - 1994-02-18 / 9. szám
OTT JÁRTUNK levél imában... J'Z-áu a- . yMopgrtz/’ 3&es'eri-X’ - /nt>-£gia'&/7z -/zzzyžf e/e /be/n o&gp&d ďe/isie &x Jehi-. Aíiflýi & fóve^e/ m&y - day^ájé. 3%3é/,e/?i Ósď/£#/, mep, Ayyyt-Čeo&&ŕTteJ. ŕ-x /‘/yd/£s/iey-. 3fei-£/e-&/feď A fenti sorok a múlt esztendőben érkeztek szerkesztőségünkbe, de nemcsak az érintetteket (MKDM) ismertettük a levél tartalmával, hanem az is nyomban érdekelni kezdett, hogy milyen gondja, bánata lehet egy Körmöcbánya környékén élő magyar (vagy magyarul tudó) asszonynak. Nyomban levelet Írtam a címzettnek, G. Júliának, és a válaszlevél arról értesített, hogy januárban fogad bennünket otthonában... Aki ismeri a körmöci tanyavilágot, az erdők, dombok közé beékelt falvakat, szétszórt házakat, az nyilván sejti, hogy nem könnyű tájékozódni ott a sík vidékhez szokott embernek. Ezúttal szerencsénk volt, mert a postáskisasszony ismerte a keresett személyt, és nyomban eligazított. A gyermekszanatórium felé vezető utat könnyen megtaláltuk, ám Staré Piargy nincs a térképen, ígyhát ösztöneinkre bíztuk magunkat mint a jó vadászkutya, és mentünk az orrunk után. A szóbanforgó szanatóriumhoz érve útba igazítottak, ahonnan csak gyalog folytathattuk utunkat és botladozva, csúszkálva haladtunk lefelé a lejtőn Juliska házához. A házikó egyetlen szobájában (a többi lakhatatlan) fogadtak bennünket, ugyanis Juliska testvérbátyja Miklós is jelen volt, tudomást szerezve érkezésünkről. A szobában félhomály és /lem a legjobb benyomást keltő állapotok uralkodtak. Néhány mondat után szlovákra váltottunk, Miklós, mint mondotta, mindent megért magyarul, de nehezen ejü már a magyar szavakat. Juliska ír-olvas magyarul, pedig egyetlen percig sem járt magyar iskolába, amit tud, azt mind édesanyjától tanulta. Húsz esztendőn át Geletneken (Hliník nad Hronom) dolgozott, de már második esztendeje munkanélküli, és a munkanélküliséggel kezdődtek a bajok, mivel el kellett hagynia a munkásszállást, így került vissza az erdők közepébe... Még mindig nem volt világos előttem az ok, amiért a megkeseredett, egyedül élő leányasszony tollat ragadott. Miklós azonban iratokat tett az asztalra, és elkezdte mesélni életük sorsát, amely a háború utáni évekbe nyúlik vissza, és Magyarországon kezdődik. A családapa Grellneth Károly, nyugdíjas vámtiszt Körmöcbányán született, de Gyöngyösön élt élete párjával és három szép fiúgyermekével. Jött az 1946-os esztendő, amikor a háborús szelek elcsitultak, kezdtek rendeződni a dolgok, de jöttek az agitátorok, akik áttelepülésre biztatták az embereket. A családapa hallgatva a szép szavakat, kecsegtető ígéreteket, úgy döntött, hogy visszaköltözik szülőföldjére, a csodálatos fekvésű Körmöcbányára, és újra hallgathatja majd a régi történeteket, legendákat a német ajkú bányászokról, s maga is odaköszönhet anyanyelvén (németül) a szomszédnak, hiszen házat, saját portát kapnak majd. — Mindjárt a körmöcbányai állomáson kezdett gyanússá válni a dolog, apámnak nem tetszett az egész. Teherautóra pakoltak bennünket, unott, fáradt, mogorva arcokkal találkoztunk mindenütt. Akkor éreztük igazán, hogy valami félreértés történhetett, amikor Körmöcbányán áthaladtunk, és egyre távolodtak a Szent Katalin-templom tornyai. Aztán az autó kapaszkodott velünk a hegyekbe, végül megállt, és a vezető rámutatott egy külön álló, de szép házra, amely előtt egy magas fa lombosodon. Némileg megnyugodtunk, de következtek a további nehézségek. Apám nagyon kevés nyugdíjat kapott, anyánk pedig a három gyerek mellett nem dolgozhatott, de úgysem tudott volna elhelyezkedni, hiszen egyetlen szót sem tudott szlovákul! — mondta Miklós, a legkisebb fiú a családban. — Juliska nyilván már itt született? — kérdeztem. — Igen. A fiúk lassan-lassan szétszéledtek, szakmát tanultak, aztán apánk is meghalt. Nagyon hirtelen jött minden, mint az is, amikor 1959-ben kitelepítettek bennünket a házunkból. Egy nyári reggelen jöttek a csendőrök és kitelepítettek, mert a gyermekszanatórium gondnokai szemet vetettek házunkra. — És ezt a házat kapták cserébe? — kezdett megvilágosodni előttem a dolog. — Igen, ezt a romházat kaptuk, ahol embertelen körülmények között kellett folytatni az életünket. Se villany, se víz. A vízért több száz métert kellett megtenni naponta. Anyám tűrt mindent, és mivel nagyon gyöngén beszélt szlovákul, a hivatalokban csak kinevették. Most a húgom került bele ebbe a csapdába, mert hiába írunk és keresünk jogorvoslást, eddig még nincsenek eredmények... Távozóban Miklós úr még elkalauzolt bennünket a régi házhoz. Alig kattintottam el a fényképezőgépemet, komor ábrázattal közeledett felénk Ján Víťazka, a gyermekszanatórium gondnoka. De aztán kiderült, hogy nem is olyan mogorva ember. Elmondta, hogy részükről jogilag rendben van minden, ám arról, hogy mi történt 1959-ben, "ők" nem tehetnek semmit. Búcsúzni készültünk vendéglátóinktól, de Miklós arra kért, hogy Körmöcbányán álljunk meg egy feketére. Elfogadtuk a meghívást, és az alsó városkaputól nem messzire, egy ódon épületben lévő kávézóban foglaltunk helyet. Miklós törte meg a csendet: — Itt kezdtem iskolába járni, fél évig meg sem szólaltam, mert csak magyarul tudtam, otthon csak magyarul beszéltünk anyámmal, de nem gúnyolt ki senki, mert többen voltunk áttelepült gyerekek, akár magyar osztályokat is lehetett volna nyitni. A húz, amelyből 1959-ben kilakoltatták a családot ... e's amelyet kaptak — Eddig úgy tudtam, hogy csak a délvidéki magyarok helyébe hoztak szlovák telepeseket... — Ez igaz, de a háború után sokan a német ajkúak közül elmenekültek, még azok is, akik nem vettek részt semmilyen államellenes szervezetekben. Beszélgetésünk fonalát újra Juliska gondjai felé irányítottam, és megegyeztünk abban, hogy tájékozódom a hasonló esetek jogos restitúciójáról... Másnap kopogtattam a Csemadok Nyitrai Területi Választmánya irodájával szemben lévő ügyvédi iroda ajtaján. A mindig kedves és velünk jószomszédi kapcsolatot tartó dr. Pavol Zummer jogász fogadott. Türelmesen végighallgatott, majd ezeket mondta: — Maguk újságírók mindjárt a politikai vetületet keresik, holott csupán jogi oldala van a dolognak. Egy azonban fontos, vagyis időben beadták-e restitúciós igényüket? írjon, értesítse őket, megpróbálunk jogorvoslást keresni! — mondta az ügyvéd... A sors olykor kiszámíthatatlan, de vannak dolgok, amelyeket orvosolni lehet, és segítsünk, ha segíthetünk! MOTESIKY ÁRPÁD FOTÓ: A SZERZŐ A HÉT 3
