A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-19 / 25. szám
Forrón tűzött a nyár eleji nap. Már kora reggeltől tikkasztó volt a hőség. A távolban balkáni gerle hívta a párját, és valamelyik közeli gyümölcsösben egy sárgarigó tudakolta kitartóan — ahogy gyerekkorában sókszelőcei barátnői állították: Fiú, köll dió? Nemcsak a sárgarigó, a villanydróton csivitelő fecske is régi, sok év távlatából meseszépnek tűnő falusi nyaralásokat idézett. Akkoriban akár reggeltől estig kint lehettek a Vág partján, csak a déli nap elől — nehogy napszúrást kapjanak — kellett árnyékba húzódniuk. Most az egyre vékonyuló ózonréteg teszi lehetetlenné á korlátlan napozást. A nedves homok, az enyhe fuvallattal érkező vízszag és a partnak ütődő hullámok csobbanása az örvényektől veszélyes, sötétvizű Vág folyót juttatta Éva eszébe. Előző nap, pénteken este — az egész heti munka utáni jóleső tudattal, hogy két napig övék a világ — érkeztek Zsófival hármasban Szűcsné telefonközpontos volt kolléganője, Márta vityillójába, Szencre. A Márta által vityillónak nevezett szoba-konyhás, hálófülkés, teraszos házacskában fürdőszobás kényelem, példás rend és tisztaság várta őket. Zsófi, aki indulásuk előtt fél órával érkezett meg egy háromnapos osztálykirándulásról, rögtön aludni ment, de a két asszony sokáig beszélgetett a teraszon. — Imádom a csöndes, tücsökzenós, holdvilágos nyári éjszakákat — mondta Éva a gőzölgő, illatos kávéval, füstölgő cigarettával melléje telepedő Mártának, aki elfogta társnője kérdő tekintetét, és enyhe bűntudattal a hangjában, de nevetve válaszolt a kimondatlan kérdésre: — Tudod, a szúnyogok ellen... — De hiszen a magunkra kent förtelmes mennyiségű, penetráns szagú folyadéktól széles ívben elkerülnek bennünket! Engem legalábbis eddig még egyetlen egy sem csípett meg. Sőt, még a fejem körül sem döngicsélnek. — Jó, jó — kacagott Márta. — Beismerem, nincs elég erős akaratom. Úgy látszik, mégsem tudok lemondani erről a ronda koporsószögről. — És le akarsz róla szokni egyáltalán? — Hát perszel Méghozzá elsősorban az anyagiak miatt. — Nemrég olvastam egy hirdetést az egyik magyarországi folyóiratban. Egy könyvet kínáltak ezer nem tudom hány forintért, hogy aki betartja a benne levő utasításokat, az öt nap alatt leszokik a dohányzásról. — Ötszáz koronát kidobni egy kísérletért, amelyben eleve nem hiszek?! — Azt ígérték, hogy aki kudarcot vall. az visszaküldhet), a könyvet, ők meg visszaküldik a pénzt a megrendelő címére. — Tegyék bolonddá az öreganyjukat! Különben is ón szeretem egy kis cigarettafüsttel hangulatosabbá tenni a teraszon ücsörgős nyári estéket. Fújom a füstöt, és nézem a holdat. — Én cigaretta nélkül is élvezem a holdvilágot. Főleg ha bókakuruttyolás társul hozzá. Olyan romantikus. És ez a virágillat!... Egy darabig hallgattak, csak Márta cigarettája parázslóit fel időnként. Később, a kiürült kávéscsésze kistányérján elnyomva a csikket, Márta megkérdezte: — Milyen volt a fiad esküvője? — Szép, egyszerű, elegáns családi ünnep. Szűk családi körben megült összejövetel. — Akkor nyilván Zsolt is ott volt. Hogy viselkedett? — Normálisan. Sőt, nagyon kedves volt, udvarias, jópofa. Hogy költői legyek, olyan, mint közös életünk hajnalán. Arról igyekezett engem meggyőzni, hogy az isten is egymásnak teremtett bennünket, tehát fogadjam vissza, kezdjünk mindent elölről. — És te? _ — Mondtam neki, hogy eszemben sincs. Ö volt az, aki megszegte az egyezségünket, most már csak viselje a következményeit. A világ minden kincséért sem adom fel a függetlenségemet, főleg, hogy az új állásomnak köszönhetően megfelelőek az anyagi körülményeim is. Már az sem fáj, hogy becsapott, cserbenhagyott. — Nofene! Csak eddig tellett az ifjú barátnő sírig tartó nagy imádatából? — Azt hiszem, nem a barátnővel van baj — kuncogott Éva. — Úgy látszik, valahogy rossz hatással van a korosodó férfiak szerelmére, ha az ifjú társ sem főzni, sem a háztartási munkákat végezni nem hajlandó, vagy nem is konyít hozzájuk. — Találkoztál a volt anyósoddal is? — Nem. A nagymamákat is meghívták ugyan, de csak az anyám volt ott. Az anyósom éppen kórházban feküdt a magas vérnyomásával és a cukrával. Pedig nagyon készült, ahogy ó mondta: a Szűcs név továbbvivőjónek a menyegzőjére. Nem szégyellem bevallani, hogy nekem egy cseppet sem hiányzott. És úgy láttam, Zsoltinak sem. — A fiatalok már csak ilyenek... — Tudod, annak idején, amikor a gyerekeim kicsik voltak, az anyósom sohasem ért rá, ha nagy ritkán meg mertem tőle kérdezni, nem vigyázna-e a gyerekekre, amíg mi Zsolttal színházba, moziba vagy urambocsá! táncolni megyünk. Akkoriban a sógornőmmel együtt azt mondták, oldjuk meg magunk a problémákat. Valamilyen csodálatos egybeesés folytán nekik mindig ugyanakkor volt programjuk, amikor nekünk. Pedig isten a megmondhatója, igazán csak elvétve, évente három-nógyszer került rá sor, hogy hozzájuk fordultam segítségért, mert az igazat megvallva, egyikükre sem bíztam szívesen a gyerekeimet. Inkább anyámat hívtam el Somorjáról, vagy a gyerekeket vittük el hozzá. S ez nem kis szerepet játszik abban, hogy Zsófi és Zsolti számára máig az anyám az igazi nagymama. — A gyerekek mindig megérzik, ki szereti őket igazán. — Még most is előttem van az anyósom, ahogy a náluk tett első látogatásomkor vógigmórt, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: ő még nem akar nagymama lenni, ahhoz tartsuk magunkat. A későbbiek során meg állandóan kritizálta a barátnőit, hogy micsoda bolondok, hagyják magukat kihasználni a gyerekeiktől, nem járhatnak kávóházba, társaságba, mert az unokáikra vigyáznak. Ö bizony nem pesztonka, ne is várjuk tőle, hogy a kedvünkért lemond a szórakozásról. — Micsoda önzés! — Ennek ellenére a világ legjobb nagymamájának tartja magát. És megsértődött, amikor nemrég kisült, hogy az unokái nem tartják annak. Ugyanis az anyósom újabban a fájós lábai miatt nem töltheti idejét a maga megszokott módján, és amíg a sógornőm haza nem megy a munkából, egész nap egyedül van otthon. Sem Zsolt, sem Zsófi nem rohant hozzá látogatóba. — Nem szeretik? — Nem ez a helyes kifejezés. Közömbös számukra, idegen. Tudod, a gyerekek ugyanúgy, mint minden élőlény, csak szereteted adnak szeretetet. Éva most nem akart az anyósára gondolni. Hanyatt feküdt a tűző napon, kéjesen nyújtózott a puha habszivacs matracon, és elernyedt testtel élvezte a csontjáig ható meleget. Hallgatta a madárfüttyöt, az egyre nagyobb csoportokban érkező strandolni vágyók távoli zsongását, amely lassan elálmosította. Csak nem fogok szégyenszemre elaludni? — gondolta. Aztán már csak Márta hangjára ocsúdott, aki csendesen szólongatta:, — Éva, ébredj, Éva! Tíz óránál tovább nem ajánlatos napon lenni. Hiszen tudod, hogy még Czeizel doktor sem tanácsolja. Zsófit hova rejtetted? 18 A HÉT
