A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-25 / 17. szám
GONDOLKODÓ Pax Danubiensis — amerikai módra Az amerikai külpolitika tanácsadó testületéi mai ismereteink szerint ez idáig két alkalommal dolgoztak ki részletes terveket Kelet-Közép-Európa, s ezen belül a Dunamedence etnikai feszültségeinek megszüntetésére, illetve enyhítésére. Először 1918- ban, az első világháború utolsó hónapjaiban, másodszor pedig 1942-44-ben, a második világháború középső és befejező fázisában. A szituáció, amellyel szembenéztek, elég sokban különbözött, hiszen 1918-ban alapjában egy európai középhatalom, a Monarchia sorsáról kellett dönteniük, 1942-44-ben pedig — kis túlzással — a Monarchia utódállamainak utódállamairól. Ám ha az előadás díszletei különböztek is, a szereplők, a térség népei mindkét esetben ugyanazok voltak, s ugyanarról, Kelet-Közép-Európa békéjéről és boldogulásáról szólt maga a darab is. Az amerikai külpolitika tanácsadói mindkét háború végén úgy gondolták, hogy Kelet-Közép-Európa kis népei önmagukban sem saját biztonságukról, sem saját jólétükről nem tudnak gondoskodni. Ezért 1918-ban és 1942-44-ben egyaránt egy saját, amerikai államszervezetükre emlékeztető államszövetség életre segítését javasolták. 1918 nyaráig ez akár a "jó öreg" Monarchia is lehetett volna — persze korszerűsített, modernizált formában —, ezt követően pedig valamilyen konföderatív struktúra a Habsburgok nélkül. 1918 őszén ezt Mid-European Union-nak, 1942-44- ben pedig East-European Union-nak nevezték. Arról, hogy az államszövetség határai pontosan hol húzódjanak, s hogy hány alegységből álljon, 1918-ban és 1942-44- ben egyaránt sokat vitatkoztak. Mindkét esetben egyetértettek azonban abban, hogy az államszövetségnek lehetőleg nem sokvagy többnemzetiségű országokból, hanem amennyire csak lehetséges kohéziv nemzeti vagy területi egységekből kell állnia. Ebből kiindulva minkét időszakban több délszláv állam létrejöttével számoltak, sokat vitatkoztak az önálló erdélyi állam eshetőségeiről, s az önálló Kárpátalja (Subcarpatian — Ruthenia) és az önálló Szlovákia lehetőségét is fontolgatták. Feltételezték, hogy a koherens egységekből álló kelet-európai államszövetség megfelelő nemzetközi támaszok esetén hatékony védelmet fog jelenteni mind a német, mind az orosz veszéllyel, sőt, a kettő szövetségével szemben is, a nagyobb piac előnyeiből profitálva relatív jólétet tud teremteni a krónikus szegénység helyett és így a politikai demokrácia működőképességét is elősegíti, s végül a közös biztonsági és gazdasági érdekek talaján mindezek mellett még az etnikai feszültségek oldásának is egyik eszköze lehel. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a konföderatív struktúrában, illetve a konföderatív struktúra kohéziv egységeit elválasztó határok "átjárhatóságában" az amerikai szakértők az etnikai ellentétek kezelésének korántsem egyetlen, hanem csak egyik eszközét látták. Ahhoz, hogy ezek az ellentétek elviselhető feszültségszintre csökkenjenek s az államszövetséget ne robbantsák fel, más eszközök bevetését is szükségesnek tartották. Ezek közül különösen háromra fordítottak figyelmet: a nyelvhatárok és a politikai határok szinkronba hozatalára, a lakosságcserére és a kisebbségvédelemre. A nyelvhatárokat lehetőség szerint követő politikai határok elvéből kiindulva az 1919-es békekonferencián az Egyesült Államok lett Burgenland Ausztriához csatolásának legfőbb szorgalmazója, de egyben az egyetlen olyan győztes nagyhatalom is, amely déli, keleti és északi irányban egyaránt igazságosabb határvonalat javasolt Magyarországnak annál, mint amit a budapesti kormány 1920-ban Trianonban végül kapott. Ugyanezt az elvet alkalmazták 1942-44-ben is. Ezért ha a két békeelőkészítés Magyarország számára javasolt határvonalait egymásra csúsztatjuk, nagyjából-egészében ugyanazt a vonalat kapjuk. A szlovák—magyar határ esetében ez minimálisan a Csallóközt (az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint 3600 km2, 275 ezer fő, amelynek 79 százaléka magyar), "ideálisan" a Csallóközt, továbbá 3 közép-szlovákiai és 1 kelet-szlovákiai körzetet (7000 km2, 484 ezer fő, amelynek 64 százaléka magyar), maximálisan pedig majdnem az 1938-as I. bécsi döntéssel visszakapott területsávot (11 ezer km2, 854 ezer fő, amelynek 59 százaléka magyar) jelentette volna. A lakosságcserét korlátozott körben, önkéntes alapon, fokozatosan és nemzetközi ellenőrzés mellett képzelték el azokban az esetekben, amelyekben a kevert nemzetiségi viszonyok miatt a politikai határ nem eshetett egybe a nyelvhatárral, hanem mindkét oldalon jelentős számú kisebbséget hagyott. Ezt — mint kiegészítő megoldást — szlovák—magyar, szerb—magyar és román—magyar relációban egyaránt alkalmazni akarták. Ám mindhárom esetben csak a határmenti népesség cseréjére gondoltak. A határtól távoli, kompakt és nagy tömegű népcsoportok, például a székelyek esetében ezt nem javasolták. Az ajánlott megoldás ilyen esetekben a területi-politikai autonómia, azaz a kantonok kialakítása volt. A nyelvhatárokat követő politikai határok és a limitált lakosságcsere ellenére bizonyos számú szórvány- vagy szigetkisebbség a legtöbb "kohéziv egységben" maradt volna. Az ő biztonságukról a 42-44-es elképzelések szerint vagy a Népszövetség megújított és garanciákkal ellátott kisebbségvédelmi rendszere, vagy egy új kodifikáció gondoskodott volna. A kisebbségvédelmi előírások betartásának felügyelete részint különböző nemzetközi szervezeteknek (igy például az ENSZ állandó kisebbségi bizottságának), részint a dunai államszövetség konföderatív csúcsszerveinek a feladata lett volna. Ismeretes, hogy az amerikai diplomácia tanácsadó testületéinek méltányosságra törekvő és oly nagy műgonddal, mondhatnánk német alapossággal kidolgozott kelet-európai rendezési tervei 1919-20-ban és 1945- 46-ban egyaránt zátonyra futottak és szétroncsolódtak Washington európai szövetségeseinek biztonsági politikának álcázott nemzeti egoizmusán és nagyhatalmi tetjeszkedésén. Az eredeti amerikai elképzelések ismétlődően gyors és minden nagyobb ellenállás nélküli feladásának paradox módon ugyanaz volt az oka, mint azok igazságosságra és méltányos kiegyezésre való törekvésének: az Egyesült Államok stratégiai és materiális érdekeltségének hiánya a térségben. Az elfogulatlanságot ez lehetővé, az érte vívandó harcot viszont pragmatikusan felfogva teljesen értelmetlenné tette. Tisztelt kollégák! Hozzászólásomat azzal kezdtem, hogy hangsúlyoztam: mai ismereteink szerint ez idáig az amerikai diplomácia szakértői két alkalommal dolgoztak ki részletes terveket a Duna-medence etnikai feszültségeinek megszüntetésére, illetve enyhítésére. Az óvatos, kicsit körülményeskedő fogalmazást azért tartottuk indokoltnak, mert ma, amikor a világ, de legalábbis Kelet-Európa és Közép-Európa ismét egy háború, az első kettőnél hosszabb és ahogy mondani szokás "hidegebb" világháború végnapjait éli, egyáltalán nem lenne meglepő, ha a State Department párnázott ajtói mögött már hónapok óta ülésezne egy újabb Inquiry vagy Advisory Committee, s ennek a bizottságnak már ismét részletes tervei lennének térségünk jövőjéről. A kérdés inkább csak az, hogy a mai tervek mennyiben azonosak a régiekkel vagy mennyiben térnek el azoktól; hogy az amerikai diplomácia meddig hiszi még halogathatónak a problémákkal való nyílt szembenézést; s végül hogy ismét átengedi-e a terepet egy európai trónkövetelőnek vagy pedig kitart elképzelései mellett? Még néhány hónap vagy év, s minden kérdésre választ kapunk. ROMS1CS IGNÁC Az előadás a II. Magyar-Szlovák Fórum találkozóján hangzott el. A HÉT 5
