A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-27 / 52. szám

VISSZHANG Válasz a válaszra... — Tisztelettel Tóthné Szedlák Teréz és Vícenné Farkas Zsuzsa naszvadi pedagógusoknak — Kedves Hölgyeim! Végtelenül örülök az A HÉT 46. számában megjelent "Mennyit ér...?" című írásomra küldött levelüknek, an­nak azonban már kevésbé, hogy annyira "haragos" írógéppel írták. Saj­nálom, mert a "harag" most is "rossz tanácsadónak" bizonyult. Éppen az írás lényegéről terelte el a figyelmüket — "belerúgásnak" vélvén mindazt, ami­vel csupán "meggondolkoztatni" akar­tam, amire az érdeklődésüket kívántam felhívni, amit a szomorú tények "mond­tak" a toliam alá. A tények ugyanis makacs dolgok! Mert kit "ébresszek", "ingereljek", kitől kérjek segítséget, támogatást, megértést, ha nem a magyar pedagó­gusoktól, szülőktől, amikor a Tábortűz példányszáma 18 500-ról 8500-ra esett vissza? Ki törődjön a lappal, ha a magyar tanító nem teszi? Erről volt szó az írásomban, no meg annak a veszélyéről, "távlatáról”, amelyet a Markuš-félék szánnak a csehszlovákiai magyarságnak. Mert miként lehetsé­ges az, hogy egyes helyeken a magyar pedagógusok tudják irányítani a gye­rekeket, tudnak hatni rájuk, másutt viszont nem! Erre soroltam fel néhány kirívóan rossz "eredményt" az írásom­ban, de Naszvad "ezek között" nem szerepelt, éppen ezért rejtély számom­ra, hogy miért Önök vették magukra azt a bizonyos "inget"?! Vagy talán... Ennek ellenére igen-igen sajnálom, hogy írásomat "ócsárlásnak", a magyar tanítók "gyalázásának" vették. Való igaz, cikkemben sehol sem írtam le a "tisztelet a kivételnek" szokványos, már előre "feloldozást" igenelő formulát. Tettem ezt annak az elborzasztó szám­adatnak az ismeretében — melyet Önök is ismernének, ha olykor-olykor belelapoznának a Tábortűzbe! —, mely szerint jelenleg 16 373 magyar nem­zetiségű gyerek jár nem magyar alap­iskolába. Nos, valóban ez volna a magyar pedagógusok részéről az a bizonyos "jó munka"?! Valóban úgy érzik, hogy nem okkal-joggal próbálom fölrázni, fölébreszteni "napszámosi" kábulatukból magyar tanítóinkat?! Hi­szen ezeknek a gyerekeknek a szüleit már Önök, a magyar iskolák magyar pedagógusai tanították!!! Vagy ismét a pocskondiázás bűnébe esek, ha ezt fölvetem"?! Gál Sándor, kitűnő költőnk, e számadat kapcsán bebizonyítja (ter­mészetesen a Tábortűzben — 5. sz., 11. oldal), hogy ez a "nagyvonalúsá­gunk” az ezredfordulóra 100 000-rel kevesebb magyart jelent! Vagy úgy gondolják, hogy Gál Sándor is csupán egy jellemtelen firkász, akinek gyönyö­rűségül szolgál (hozzám hasonlóan), ha a magyar tanítókba belerúghat?! (De említhetném Pénzes István, Csi­­csay Alajos, Balassa Zoltán, Teleki Béla, Grendel Lajos, Kmeczkó Mi­hály, Tóth Sándor és Gáspár Tibor nevét is, akik a Tábortűzben közölt "Vitassuk meg!" című cikkemre reagál­tak.) Isten látja a lelkemet — sem az előző, sem a mostani jegyzetemben nem állt szándékomban egyetlen ma­gyar pedagógust se megbántani. Csu­pán "ébreszteni" akartam, mert ha valaki az elmúlt évek során igyekezett a magyar tanítók munkáját népszerű­síteni, emelni, talán nem veszik sze­rénytelenségnek, ha leírom, az aligha­nem én vagyok. Én ugyanis tudom, hogy mivel tartozom egykori tanítóim­nak — Zagyi Gyulának, Rigó Lász­lónak és Pazderák Bertalannak, hogy csak néhányuk nevét említsem...! Bol­doggá tenne, ha a mai gyerekek is így gondolnának, gondolhatnának majd Önökre, mai pedagógusokra! Még valamit! Önök azt írják "vála­szukban", hogy "semmi ok a kétség­beesésre"! Számokat is közölnek: is­kolájuk 5—8. évfolyamát 103 tanuló látogatja, akik 56 Tábortűzt járatnak. Ha csupán erről lenne szó, azt mon­danám: "Dicséretes, örömteli, szívet melengető eredmény!” Csakhogy...! Van itt egy kis bibi, amiről Önök már nem "tudósítanak"! Az tudniillik, hogy ugyanakkor a "szomszéd vár" ugyan­azon évfolyamaiban 200 gyerek kop­tatja a padokat, noha Naszvad lako­sainak hatvanöt (65!) százaléka ma­gyarnak vallja magát! Kedves Hölgye­im! Valóban úgy érzik, hogy semmi baj?! Ha így folytatódnak a dolgok tíz-tizenöt év múlva sem lesz?! Irigylem a derűlátásukat!!! Amikor előző írásomat Írtam Szé­chenyi gondolata vezérelt: "Ébresz­teni, felingerelni, életre hozni, amire oly nagy szüksége van a magyar­nak..." Tettem ezt azért, hogy végre ráébredjünk a helyzetünkre, jóllehet tisztában voltam vele, hogy "aki meg­háborítja az ő házát, annak öröksége szél lesz"! Mégis hiszem, hogy vál­lalnom kell az Önökéhez hasonló dü­hös kirohanásokat, mert meggyőződé­sem, hogy az ilyen "csatározások" is hozzájárulnak ahhoz, hogy végre meg­tanuljunk együttgondolkodni, félni, fél­teni a mánkat, de elsősorban a jövőn­ket! Mert Csoóri Sándorral szólva: "Életben maradni nemcsak testben kell, hanem lélekben is!" Igaz tisztelettel: TÓTH ELEMER A Lakitelek Alapítvány hírei A Lakitelek Alapítvány 1991. évi paraszti önéletiró pályázatára 305 pályamű érkezett, köztük 31 Erdélyből, 34 a Felvidékről, 4 a Vajdaságból és 2 a Kárpátaljáról. A november 6-i díjkiosztó ünnepségre valamennyi pályázót meghívtuk. Az értékelés három szakaszban történt. Előbb lakiteleki és kecskeméti pedagógu­sok, majd történészekből, írókból, néprajz­­kutatókból álló szakmai zsűri értékelt, végül Csurka István, Für Lajos, Halász Péter, Kozma Huba és Lezsák Sándor döntötték el a helyezéseket. A Lakitelek Alapítvány Kuratóriuma je­lentősen megemelte a dijak számát, s összesen 795 ezer Ft-ot fordított 91 pályázó díjazására, s valamennyi pályázónk 1000 Ft-os pályadíjban és könyvjutalomban ré­szesüli. A Lakitelek Alapítvány 1991. évi paraszti önéletiró pályázatának eredményei. I. díj (40 000 - 40 000 Ft) Benkó Pálné, Babarcszőlós (Élni aka­rok című írása) Czirják Gergely, Gyergyócsomafalva (Havasi gyopár) Tuba Lajos, Sokorópátka (Öt világot éltem meg) II. díj (20 000 - 20 000) Bödör András, Kolozsvár (Önéletrajz) özv. Józsa Istvánné, Karcag (Árnyék­­ban-fényben) Nagy István, Pacsa (Fogság a Gulág szigetcsoport lágereiben) III. díj (10 000- 10 000) Gaál József, Kecskemét (Életrajz) Kiss Jánosné, Mártély (Saját élettör­ténetem...) Szabó Sándomé Binder Mária, Tas­­nádszántó (Mit vétettünk?) Tankó József, Gyimesközéplok (Ilyen volt) Tóth Lajos, Szabadka (Parasztsors- Magyarsors a Drávaszögben) A csehszlovákiai magyar pályázók közül V. díjat nyert (5000 - 5000 Ft): Viczén István, Tornaija (A hontalanság évei) Bertók János, Kéménd (Egy parasztember élete) Kmetzkó Mihály, Kassa (Viharvert sorsok) Kovács József, Kassa (Hadviselésem tör­ténete, Hadifogságom története) VI. díjat nyert (3000 - 3000 Ft) Török Jánosné, Losonc (Az én emlékeim) Tóth János, Zseliz (Virágok a kövek között) Biró Katalin, Gömör (Édesapám életrajza) Farkas Andrásné, Kisújfalu (Emlékezem, hogy rám is emlékezzenek) Sinko István, Zseliz (Élmények) A HÉT 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom