A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-25 / 43. szám
INTERJÚ fAégiscsah a szülőföldem A két világháború közti években a Zobor vidéki Nagycétónynek volt egy jó tanítója: Balogh János (mert akit évtizedek elteltével is emlegetnek az emberek, csak jó tanító lehetett). A tiszteletet, a tekintélyt és közmegbecsülést emberséges magatartásával, következetes munkával vívta ki mind az iskolában, mind az iskola falain kívül. Akár példaképül is szolgálhatna, hiszen a hozzá hasonló magyar tanítókból soha nincs elég... Amikor kezembe került a "Kortárs magyar írók kislexikona 1959—1988", Balogh Elemér neve alatt azt olvastam, hogy Nyitrán született 1938-ban, és családjával 1946-ban települt át Magyarországra. Némi utánjárással sikerült megtudnom, hogy az újságíró, lapszerkesztő, író, dramaturg és sokoldalú alkotó ember — Balogh Elemér — nem más, mint szülőfalumnak, Nagycéténynek szülötte, azaz a volt igazgató-tanító fia. Gyermekkorunk egybeesik, akár gyerekkori pajtások, iskolatársak, később serdülő cétényi legónykék is lehettünk volna, ha nem szól közbe a történelem... Balogh Elemér A Cslksomylói passió veszprémi előadása Ezekről beszélgettünk, no meg a máról és a kiszámíthatatlan jövőről is egy kicsit. — Nos, tisztáztuk, hogy az Ön édesapja volt Balogh János, a cétényi igazgató-tanító, egyike a Zoborvidék jó magyar pedagógusainak. Milyen emlékek maradtak meg Önben a szülőföldről? — Gyermekkorom, mint mindenkinek, talán nekem is az aranykort jelentette, ám derűs ragyogásából nem sok maradt meg bennem. Az önfeledt kánikulai lubickolások és a cétényi pajtások emlékét szétmarcangolta a történelem. Amikor valami eleven kép megjelenik előttem az akkori időkből, az egyáltalán nem andalít el, inkább gorombán mellbe vág. Amikor például vagy hat évvel ezelőtt legutóbb arrafelé jártam, autón, egykori falum főutcájáról egyáltalán nem a szomszéd gyerekek jutottak az eszembe, hanem az, hogy egy békés őszi hajnalon arra ébredtünk: végeláthatatlan sorban valami ősvilági szörnyek trappolnak végig a 6 A HÉT falun. Német katonai járművek, kétéltűek, páncélautók, tankok. Talán akkor csapott meg először a rettegés szele. Hatéves lehettem. Magunkhoz térni sem volt időnk, és már itt kuporogtunk a jegyzőlakás pincéjében. Ott húzódtunk meg, amíg átvonult fölöttünk a front... Aztán a legmegalázóbb emlék: édesapámat az egyik éjszaka sivalkodásunk kíséretében kirángatták az ágyból a szlovák kommunista "partizánok", és elhurcolták, hogy "felelősségre vonják"! Bűne az volt, hogy magyar szellemben nevelte a színmagyar községben a magyar gyermekeket. Napokon át rettegtünk, hogy egyáltalán ól-e még. Aztán egyszer csak beállított vérbe fagyva, kókre-zöldre és dagadtra verve-rugdosva az az ember, akire azóta is tisztelettel tudok felnézni, illetve most már csak emlékezni, 1982-ben halt meg. — Ezek után, nyilván önszántukból hagyták el a szülőföldet, pontosabban Csehszlovákiát? — Menekülnünk kellett, annál is inkább, mert édesapámék mindezek után sem voltak hajlandók "reszlovakizálni", s ezért az állásukat is elvesztették, és a sorban érkező gyerekeket el kellett tartani valahogyan. Kilencen voltunk testvérek, most már persze szétszóródva az ország különböző sarkaiban. — Hogyan alakult a sorsa az új hazában, Magyarországon? — A kommunizmus ütlegeiből magamnak is kijutott. Ötvenhatban szovjet katonák fogtak el mint kóborló egyetemistát, s a győri katonai börtönben törték össze csontjaimat, majd egy évre rá Kádár pribékjei, amikor néhány diáktársammal megünnepeltük a forradalom elsó évfordulóját. Amikor a forradalomban való részvételem miatt "az ország összes egyeteméről örökre" kizártak, eleinte még segédmunkásként sem tudtam elhelyezkedni, majd hogy megkezdődött a "konszolidáció", sikerült egy hivatelsegéd-helyettesi állást szereznem. Három óv múlva amnesztiát kaptam, visszakerültem a budapesti bölcsészkarra, ahol 1964-ben végeztem. Tanítottam egy veszprémi gimnáziumban, majd megpróbálkoztam az újságírással is a Veszprémi Napló szerkesztőségében, ahonnam azonban "politikai alkalmatlanság" címén menesztettek. Mindent élőiről kellett kezdenem, akkor már kétgyermekes családapaként. Taxisofőr lettem, utána egy írószövetségi ösztöndíj révén a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja, azután Budapesten a Jel-kép című folyóiratot szerkesztettem, majd a rendszerváltás visszahívott Veszprémbe, ahol most egykori újságom főszerkesztője vagyok. — Állíthatom, hogy Balogh Elemér sokoldalú (ró, sokoldalú ember, de mégis a "Csíksomlyól passiót” tartják leginkább számon, főként színházi körökben. Hogyan keletkezett a mű? — Hosszabb-rövidebb időszakonként publikálok egy-egy regényt, hangjátékot, novellát, színdarabot, közülük a közvélemény kétségtelenül a Csíksomlyói passiót ismeri a legjobban, hiszen 1981 óta folyamatosan műsoron tartja a Nemzeti Színház. Veszprémben is bemutatta a Petőfi Színház, s Európa számos színpadán fogadta lelkesen a közönség a székely ördögök szemtelenkedéseit és az ugyancsak székely Krisztus szenvedéseit megelevenítő játékot. Az ötletet, hogy az elfelejtett csíksomlyói misztériumjátékot, valamilyen formában fel kellene eleveníteni, még Benedek Marcell adta az egyetemen, és szolnoki színházi ember koromban Kerényi Imre rendezővel szerencsésen találkoztak az elképzeléseink. így született meg az utóbbi évtizedek valószínűleg legsikeresebb magyar színpadi műve. — Végül egy olyan kérdés következik, amelyre nem szívesen válaszolnak az alkotó emberek, de mégis megkérdezem: min dolgozik most és mik a tervei a következő hetekben, hónapokban? — A pillanatnyi nyugalmat is alig engedő szerkesztői munka mellett most is dolgozom egy regényen, folytatásokban jelenik meg az Uj Horizont című folyóiratban, és sok megvalósításra váró elképzelésemet dédelgetem még magamban. Egyebek között azt is, hogy újra föltérképezem gyermekkorom tájait, a Zoboralját, amely minden keserves emlékem ellenére mégiscsak a szülőföldem. MOTESÍKY ÁRPÁD Felvételek: Balogh Elemér archívumából
