A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-02 / 31. szám
GONDOLATOK A HAZÁROL Ml A HAZA? Gondolataimat két idézettel szeretném bevezetni: Haza: "Az egyén vagy valamilyen közösség, nép szempontjából az az ország, ahol valaki született, ahonnan származik, s ahol ólt, ól, amelynek népéhez tartozik, vagy ahová tartozónak vallja magát." (A Magyar Nyelv Értelmező Szótára, III. kötet, 178. oldal.) "Haza, főnév: 1. Az az ország, az a közösség, amelyhez tartozunk. 2. Szülőföld: Terület, hely ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál." (Magyar Értelmező Kéziszótár, 529. old.) Ennyi a tudományos, szűkszavú megfogalmazás, de "mi" hogyan értelmezzük? Vajon mit válaszoljon a címben foglalt kérdésre az az ember, akinek soha nem volt igazi hazája? Csak keresi a szavakat a lelke mélyén, hozzáteszi szívének rezdüléseit, kavargó emlékeit, életének megalázott éveit, és nem bírja tizedszerre se megfogalmazni: Mi a haza? Keserűen csak annyit gondol: — Nekem nincs hazám... A Hót 23. számában Tőzsór Árpád ugyan nagyszerűen megalapozza a haza fogalmának jelentését (jelentőségét) — de az ő szavaiból kicseng egy kitörölhetetlen igazság: kis vers, s még jól emlékszem ezekre a soraira: "Szép Szlovenszkó az ón hazám, Itten nevelt apám — anyám. Magyar az ón nemzetségem, Tisztességem, ékességem..." Később, ahogy nyiladozni kezdett értelmem, egyre jobban megértettem a felnőttek keserveit, akiket már a harmincas években azzal vádoltak, hogy a "haza" felforgatói, mivel más nyelvet örököltek, mint a hatalom birtokosai. Sokakat azzal is vádoltak — és ismerjük el: nem minden ok nélkül —, hogy szívükben másféle dalok és érzések izzottak a világpolitika érintésére. Az 1938-as visszacsatolás napsugaras őszén hetekig, hónapokig, de egykét évig már kezdtük elhinni: nekünk is van hazánk. Sajnos, ezekben az időkben pedig sokszor azt vetették a szemükre, azzal sértették meg önérzetüket, hogy a "felvidéki, cseh kommunisták" vagyunk, akiket legjobb lesz az orosz frontra küldeni... Kamaszkorban lévő társaimmal szomorúan tapasztaltuk: ismét megbántottak bennünket! Megalázták népünket! Pedig nemcsak a szánk, hanem a szívünk is tisztán énekelte a Szózatot. Egykori ónektanárunk arcvonásai ilyenkor mindig megenyhültek, átszellemültek, és szemét keskenyre húzva vezényelt; azt hitte, nem látjuk rajta azt a változást, amelyet Vörösmarty szavai ébresztettek benne. Bennünk is. Óh, a Szózat! Előadtuk számtalanszor; versben, énekkarral, szavalókórusban. Mondanivalója mindig a lelkünk mélyéig hatolt... Aztán jött a háború. Mint "leventék" mi is passzív résztvevői és elszenvedői lettünk a világégésnek. Útnak indítottak bennünket Nyugat felé, gyalog, áztató esőben. Amikor a határ felé közeledtünk, akkor, igazán csak akkor villant fel sorsdöntő módon a Szózat: — Hazádnak rendületlenül... Kis csoportokban, úttalan utakon "hazafelé" vettük az irányt. Tudtuk, vár a már csak "félig haza". De azt is tudtuk: teljes szívével és szeretetóvel vár a szülőföld. Az ismerős dombok, a szülőház, a biztonságot ígérő faluközösség. Ódon fejfáival egyszerre kedvesebb lett még a kicsi temető is, amely őseinket takarja. Duba Gyula Vajúdó parasztvilágában gyönyörűen elénk tárul az akkor még szilárd faluközösség gyógyító ereje. "A menekülés után, amikor az első istentiszteletre a romos templomban összegyűlt a falu népe, és felhangzott a zsoltár: Te benned bíztunk eleitől fogva... — mindenki sírt. Még a férfiak is. Pedig csak ritkán árulják el a lelkűkben dúló vihart. Gyülekezet előtt sírni, az őszinte fájdalom jele." — írja Duba. A világégésnek 1945 májusában vége szakadt. Egyetlen kincsünk, vigaszunk volt: életben maradtunk! Aztán következtek a "hontalanság évei". Mennyi bizonytalanság, mennyi félelem, mennyi megaláztatás és kisemmizós tépázta meg ezt a megmaradt életet! — A "mi hazánk" csak a szülőföld! Elemista olvasókönyvemben volt egy 14 A HÉT
