A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-05 / 14. szám
vajat, sajtot, házikenyeret és tejet vásárolt régi áron. Táplálkozni kezdett. Hóesésben és szélfúvásban sorban állt az autók előtt, megedződött. Állandóan ingázott a Kő tér, a Nagy Vásárcsarnok és Lamacs között, lába megerősödött, izmai megacélosodtak. Szervezete megújult, állandóan éhes volt, egyre többet evett, s gyomra megemésztette a vasszeget is! Olyan lett, mint egy öngerjesztő szerkezet, minél többet járt táplálék után, annál többet evett, és minél többet evett, annál többet kellett járnia táplálék után. A kör bezárult, illetve spirál alakban tért vissza önmagába, s emelkedett, egyre nagyobbodott! Áz igazi eredmények azonban akkor mutatkoztak, amikor elvállalta, hogy másoknak is bevásárol, és a szállított áruk körét szinte mindenre kiterjesztette. Megrendelőitől szerény jutalékot kapott, ebből anyagilag gyarapodott. Már szinte állandóan, menetközben is táplálkozott, hogy a rengeteg rohanáshoz és cipekedéshez szükséges energiákat pótolja. A szervezete olyan lett, mint egy vasgyúróé, valódi fanyűvő óriás! Bevásárló piaca az egész város, minden hely, ahol megjelennek a piacgazdálkodás vállalkozói. Reggeltől estig talpon van, naponta ötven kilométert tesz meg, harminc kiló súllyal, erőltetett menetben. A világ legegészségesebb embere! Közben megjöttek az egérfogók, vásárolt egy tucatot, engem is rábeszélt, hogy vegyek kettőt. Aztán kimentünk egy vereknyei büfébe, és vettünk régi áron három kiló liptói túrót. — Kövesd a példámat! — búcsúzott Baltazár. Tanácsát megfogadtam, s lettem a második kengyelfutó. Megrendeléseket azonban nem vállaltam, bár kapitalizmus készülődik, nem vágyom, hogy másokon gyarapodjam! Sokat áztam, fáztam, ettem és loholtam, megedződtem. Azonban nálam a vállalkozás más irányt vett, mint Baltazárnál, talán éppen a kapitalista tényező hiánya miatt. Furcsa készletek kezdtek felgyülemleni lakásomon: ablakmosó szerek, cirokseprűk, mentegombok, palacsintasütők, babakelengye, egészségügyi vatta (nőknek) és nikkelezett kalitkák. Mind jutányosán vásároltam, hivatalos értéken alul, mondhatnám, majdnem önköltségi áron. Ám sosem lesz rájuk szükségem! Arra is rá kellett döbbennem, hogy mióta a piacgazdálkodásból élek, jóval többet költők élelemre, mint ezelőtt, sokkal finomabb és drágább árut fogysztok, és szinte minden pénzemet táplálkozásra adom. Rádöbben tem, hogy a sikerélmény megragadott és vasmarkában tart, eszeveszetten vásárolok, abban a hiszemben, hogy közben megtakarítok komoly összegeket. Hiszen mindezt a kereskedelmi áron képtelen lennék megfizetni! Tehát előnyösen gazdálkodom! Láttam, hogy a piacgazdasági mechanizmusok már működnek bennem, de valahogy furcsán, ésszerűtlenül és ... rombolón! Ha így megy tovább, felfalom a létemet, a jövőmet, önmagamat! Itt valami nincs rendben, ez tévedés, a látszat csal, s a lényeg hamis! A felismerés váratlanul és villámszerűén ért, mint valami New Yorki-i tőzsdekrach. Rohantam a Nagy Vásárcsarnokhoz Baltazár után. Éppen menni készült, felpakolva, azt mondta, Somorján pacsmagrépa-palántákat árulnak bagatell pénzekért. — Baltazár — kiabáltam — mi a szociális kapitalizmus áldozatai vagyunk, félrevezetett balekek! Azt hisszük, nyerészkedünk, s közben becsapjuk magunkat. Az egész önámítás! Hiszen egy évvel ezelőtt mindez alig egyharmadába került! Egy helyen megvásároltuk és könnyen kifizettük. — Erre nem gondoltam... tehát az idő játszik velünk! — A pirospozsga lehervadt arcáról, penészvirágok lepték el a helyét. A felismerésbe belerokkant, megsápadt, összetört. Meggörnyedt csomagjai súlya alatt. Villámgyorsan öregedett, roskatag aggastyán! — Nem megyek Somorjára — krákogta— fütyülök a pacsmagrépára! — S még hozzá tette: — Mindez csak illúzió... Ványadtan távolodott. Hetyke hátizsákja sem tompor már, girhes teve lötytyedt púpja, a sivatagban felélte zsírtartalékait. A Márton temető irányában tűnt el, s azóta nem láttam őt. Kontár Gyula illusztrációs fényképe SZABAD1DŐ Változik-e az ember? Félő, hogy nem sokat. Ha sikerülne feltámasztanunk egy régi rómait, az eleinte csodálkozna, hogy olajmécses helyett izzóval meg fénycsővel világítunk, és rettegne a busztól, villamostól, autótól, azaz minden olyan kocsitól, amely elé állat nincs fogva, mégis robog. Sőt a televíziótól is kilelné a hideg, azt hivén, szellemek mozognak a dobozában. De pár nap múlva már megtanulná kezelni a kapcsolókat, nyomogatni a gombokat, tekerni a tárcsákat. Ettől kezdve lámpaláz nélkül telefonálna, tudná, hogy a radiátorból meleg jön, a fridzsiderből hideg, de nem félne a más autójától, inkább irigyelné. Pont úgy, mint a kétezer évvel utána világra jöttek. Aztán ahogy otthon érezné magát, áskálódni kezdene a kollégái ellen, veszekedne a családjával, morogna, toporzékolna, kellemetlenkedne, akárcsak mi. Amely< hasonlóság nem rá né-zve lenne szégyenletes, hanem miránk. Mert az derülne ki belőle, hogy az ókor óta alig fejlődtünk, noha ideje lenne, hogy felül tudjunk emelkedni magunkon és különbek legyünk őseinknél. Vörösmarty szerint "Az emberfaj sárkányfogvetemény: nincsen remény! Nincsen remény!" Valóban így volna? A költő a két nagy világégés egyikét sem érte meg. Nekünk már több a tapasztalatunk. Bízzunk hát benne, hogy az embernek egyszer tán mégis megjön az esze. Miért gyanús a struccpolitika? A struccnak megvannak az ő erényei. Akár tisztelni is lehet, hiszen ő a földkerekség ma élő legnagyobb és leggyorsabban futó madara. Igaz, szárnya elsatnyult, tollának jó része foszlott, feje, nyaka csupasz, izmos lábán pedig mindössze két ujja van, de dísztolla mégis drágán elkel, fejével két és fél méter magasra is felér, s olyan kitartóan tud futni, mint kevés állat. A struccpolitikához viszont semmi köze. Mert mit is neveznek struccpolitikának? A valóság tényeit semmibevevő azokat még megismerni sem vágyó magatartást. Nos, a strucc ez úton üzeni, hogy sosem politizált, és a keresztapaságot sem önként vállalta, midőn e magatartást róla elnevezték. Az egész félreértés azon a téves hiedelmen alapul, hogy ez a madár veszély esetén, ahelyett hogy menekülne, a homokba dugja a fejét, azt híven, ha ő nem lát, őt sem látják. Csakhogy ebből a pletykából egy szó sem igaz Merő rágalom. A strucc ugyan valóban szereti homokba dugni a fejét békés tájakon, de ha veszélyt érez, bizony nem filozofál, hanem menekül. Mert struccpolitikára csak az ember képes - a strucc soha. A HÉT 31
