A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-17 / 33. szám

Rovatvezető: MACS JÓZSEF Ügy elmennék, ha mehetnék... Gyorsan elterjedt Rozsnyón a híre, hogy kolozsvári magyar gyermekek tartózkodnak a városban. Hogyan kerültek oda, kiknek a vendégei, és mi volt az indítéka meghívásuk­nak? Erről beszélgetek a Csemadok székhá­zéban tartózkodó Tóth Sándorral, a magyar nyolcéves alapiskola igazgatójával, aki tömö­ren mondja el a romániai magyar gyermekek ideérkezésének előzményét. íme: volt az a bizonyos sokat emlegetett, történelmi jelentőségű, Temesvárral és Tő­kés László nevével fémjelzett decemberi for­radalom. Ez érlelte meg a gondolatot Tóth Sándorban, a tantestület tagjaiban és a szü­lőkben, hogy erdélyi magyar gyermekeket látnak vendégül a nyári szünidőben. A szán­dék, a felbuzdulás egyszerre volt jó és ne­mes, s arra késztette a szülőket és a pedagó­gusokat, hogy rendezzenek gyűjtést az erdé­lyiek megsegítésére. S miközben halomba gyűlt a sok adomány, a rozsnyóiak arról értesültek, hogy a segélyszállítmány nem jut el rendeltetési helyére. Akkor állt elő a ma­gyar iskola igazgatója azzal a javaslattal, hogy a szünetben romániai magyar gyerme­keket hívnak meg Rozsnyóra. A kapcsolatteremtést Ambrus Ferencre, a Csemadok Járási Választmányának titkárára bízták, aki a Ftomániai Magyarok Demokrati­kus Szövetségének kolozsvári megbízottjá­val, Pap Bélával tárgyalt a meghívásról, és megállapodtak abban, hogy június 30-tól harminc főt — huszonöt tanulót és öt peda­Emlékezem A felszabadulás után. 1949. március 5-én. az akkori állami szer vek engedélyével elindult egy szerve zet, amit úgy hívunk ma is, hogy Csema dók. Én mindjárt megértettem létre jöttének fontosságát, kisebbségi nemzetise­günk életében, jó gazda módjára hintettük el a magot a termőföldbe, s kikelt, nőtt, terebé­lyesedett a kultúrnövény. Bár akkor még a reménytelenség uralkodott az emberek gon­dolatában. de a rövid meggyőző munka hamar megértésre talált. Én. aki egész élete­met a kultúrának szenteltem, teljes erővel láttam hozzá a kulturális munka szervezésé­hez, amit még a mai napig is végzek, amikor már 76 év nyomja a váltam. Minthogy a fáradságos munkát siker koronázta, és ott haladt falunk az élenjáró Csemadok-szerve­­zetek között a Lévai járásban, most mégis azon gondolkodom, hogy milyen utat tettünk meg a több mint 40 év alatt a színjátszás, a folklór, néptánc, énekkultúra terén, az ifjúság k öz rém ük ödésével. Nagy megértést tanúsított az egész lakos­ság a Csemadok iránt, ebben látták a felsza­badult társadalomban kibontakozó nyelvi kérdésünk megoldását és kultúránk életre kettesét. Minthogy az éremnek két oldala van, így mi sem csak egy oldalról néztük a gógust — fogadnak a rozsnyóiak. A választás a kolozsvári Brassai Sámuel Líceum tanu­lóira és tanáraira esett Nemcsak a rozsnyói magyar alapiskola jeleskedett jóakaratban és segítökészség­­ben. A járás magyarsága is megmozdult, s ahová csak elmentek Tóth Sándorék, minde­nütt segítséget kaptak. A tomagörgöi és a pelsőci szövetkezet, valamint a Rozsnyói Városi Nemzeti Bizottság oktatásügyi szak­osztálya autóbuszt ajánlott fel. A Csemadok Járási Választmánya pedig jelentős összeget utalt át az iskolának a decemberi gyűjtésből. A tanulók, a pedagógusok és az Iskolabará­tok Szövetsége is hozzájárult ahhoz, hogy a vendégek semmiben ne érezzenek hiányt. A szakácsnők például a szabadságuk rovására vállalták a tíz napot, az itt-tartózkodás egész idejét. Farkas Elemémé és Klárik Károlyné pedagógusok meg a napi program biztosítá­sával járó felelősségben osztoztak. — A mai napon éppen táncházi estére készülnek kedves vendégeink — mondja Tóth Sándor igazgató. — Vasárnap Gomba­szögön jártak, megtekintették a Csemadok Országos Kulturális Ünnepélyének műsorát, hétfőn Rozsnyó várossal ismerkedtek, ked­den Krasznahorkán voltak, szerdán tátrai kirándulásra indulnak. Tervükben szerepel Domica, a Szilicei-fennsík, Sajógömör és a Dobsinaí-jégbarfang megtekintése is Ma­gától értetődően a tábortűz sem marad ki a programból. Nem vertük dobra, hogy erdé­szervezeti élet fejlődését más feladatok is előkerültek: a magyar óvodák és iskolák szervezése, a magyar sajtó terjesztése, fa­iunk rendezése, az egész lakosság életének szebbé tétele, a lakáskultúra fejlesztése és falunk szebb, kulturáltabb, gazdagabb lett, a lakosság is eggyé kovácsolódott. Mivel 2 éve lakást változtattam, kiszakad­tam a falu kulturális életéből, amit közel 60 éven át végeztem egy kis faluban, a volt Alsó- és Középtúr községekből egyesített Nagytúron. Most Dunaszerdahely város la­kója vagyok, ahol gondolatban gyakran já­rok a távoli faluban, ahol egy nagy csokor­ban kötött kultúrértéket hagytam, a „Hont" folklórcsoport tagjait, akiket rendszeresen szerveztem, tanítottam és velük szerepel­tem a helyi ünnepségek, a kerületi, járási és egyéb rendezvények műsorában. Két eset­ben a magyarországi szomszédos falvakban is jártunk tartalmas műsorral. Sokat gondo­lok, mint hagyományőrző azokra a folklór­feldolgozásokra, melyekben a népszokása­ink értékei kerültek az egyes koreográfiák­ba, s ezeket színes népviseleti ruhákban vittük színre: Vasárnap délután. Aratási kép. Legényavatás, Juhásztánc, Kanásztánc, Ko­sárfonás népi mestersége. Szénakaszálás és gyűjtés. Cigánytánc, Farsangi bokrétázó. Eljutottunk a Tavaszi szél vizet áraszt 1987-ben megtartott országos döntőjére is Pozsonyba. Minthogy a községben ahol a kulturális lyi gyerekeket fogadnuk. A szülőkön, tanuló­kon keresztül azonban szétfutott a híre Rozs­nyón és az egész járásban. Tolna Éva, a kolozsvári líceum magyar szakos tanára, a gyermekek osztályfőnöke is belefolyik a beszélgetésbe. A mindenütt és minden helyzetben örök tanár szenvedélyé­vel magyarázza el nekünk, hogy iskolájuk négyszázhuszonöt éves múltra tekint vissza. Nem véletlenül nevezték el Brassai Sámuel­ről. A névadó szintén az iskola falai között tanult. Az ókori történelem, a földrajz és a matematika kiváló ismerője évekig tanára is volt az iskolának. A líceum most 12 osztá­lyos és kétezer tanulója van. 1985-ig a szó legteljesebb értelmében magyar iskola volt, ekkor azonban erőszakkal helyeztek el ben­ne román osztályokat. így lett román tago­zatos, de zömmel ott is magyar tanulók tanultak. Januártól újra csak magyar osztá­lyok alkotják a Brassai Sámuel Líceumot. — Miért önök jöttek Rozsnyóra? — sza­kítom félbe magyarázatát. — Líceumunk részt vett a választási csa­tában a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének oldalán. Tanulóink falujárók­nak csaptak fel, megfordultak Kalotaszegen és a Mezőségen. Ők táncoltak, a képviselő­­jelöltek meg beszéltek. Előcsalogatták há­zaikból a megfélemlített embereket. Két kemény hétig tartott a falujárás. Tanulóink nyolc helyen léptek fel. Néha éjfélig kint tartózkodtak. Rozsnyó számunkra tulajdon­képpen jutalomét. Sajnos, a tánccsoport tagjainak fele otthonmaradt. A három hó­nap (márciustól) sem volt elég az útlevelek kiállítására. Megnövekedett az utazási kedv. A hatóság ezzel takaródzott; valóban hosz­­szú sorok kígyóznak az útlevélosztály előtt. Tolna Éva azt sem hallgatja el, hogy tizennégy-tizenhat éves tanulói nagy kedv­munka szekerét toltam, szlovák nemzetisé­gű polgárok is laknak, akik éppen úgy ked­velik a kultúrát, mint mi, magyar nemzetisé­gűek, s ha nem is tagként, de szívesen jöttek közénk és énekelték velünk a magyar népdalokat, vagy a vegyesnótájú reperto­árokat, melyek mindig megelégedéssel töl­tötték el mindkét nemzetiség tagjait. Hang­súlyozni szeretném itt, hogy az együttélés szelleme mindig ott lebegett az egész la­kosság gondolatában, és a nemzetiségi súr­lódás érzelmei még véletlenül sem merültek fel köztük, sem jobbról, sem balról. Ez a nép mind a munkában, mind bármely nehézség közepette segítőkész testvéri kezet nyújt. Néhány hónapja hazánkban a változás kereke nagyot lendült. Új kormány jött létre a cseh és szlovák országrészben, amely sok mindenben nem ért egyet a kisebbségben lévő nemzetek törekvéseivel. Én, aki már 3 különböző rendszert éltem át, mind az egyiknek, mind a másiknak kiszolgáltatottja voltam, tapasztalatból mondhatom, hogy sosem hangzott ef sem a kapitalista, sem más uralkodó szájából, hogy milyen nyelvet beszélek, hanem csak azt követelte meg, hogy milyen munkát végzek. Vajon az új demokráciában csak az lesz hű és elismert állampolgár, aki a cseh vagy a szlovák nyelvet beszéli, és nem az a meghatározója az embernek, hogyan dolgo­zik? Én soha nem voltam a különböző nyelvek elsajátítója, de a szlovák nyelvet megtanultam, beszélek, olvasok és írok szlovákul, az anyanyelvem azonban magyar és hőn szeretett szüléimét akik már a sírjukban nyugszanak, soha nem fogom megtagadni. vei jöttek Rozsnyóra Mielőtt ide indultak volna, Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyör­­gyön jártak, s ugyanolyan vendégszeretet­ben részesültek, mint itt Rozsnyón. A ma­gyar szakos líceumi tanárnő azt írta a rozs­nyói magyar iskola emlékkönyvébe, hogy „gondjaink és bajaink egy tőről fakad­nak", s mivel a folklórkor képviseli iskoláju­kat, szabad madárként szeretnének élni, legkedvesebb daluk szerint, amely úgy kez­dődik, hogy: Úgy elmennék, ha mehetnék, Ha szabad madár lehetnék... Tolna Éva Brassai Sámuel üzenetét is beírta a nagyszerű vendéglátók, a testvéris­kola emlékkönyvébe: „Önkezetekben van sorsotok, csele­kedjetek úgy, hogy pályátok megfutása örömteli legyen." Tolna Éva jókedvűen azt is elmondja, hogy amikor megtudták, Rozsnyóra jöhet­nek, felkérte Szölössi Ferenc történelemta­nárukat, tartson számukra rövid tájékoztatót a szlovákiai magyarokról, Rozsnyóról és Krasznahorka váráról. Hasznát a kraszna­­horkai vár falai között járva tapasztalta, amikor a tanulók így kiáltottak fel: — Végre élőben érezhetjük a kuruckort! A tanulók azt is megállapították, hogy itt sokkal nyugodtabb a helyzet és a hangulat, mint náluk. A negyedéves, székelykeresztúri Szabó Kinga meg. aki szintén Kolozsvárról jött Rozsnyóra a csoporttal, úgy fogalmazta meg a véleményét vaiamennyiük közérzeté­ről és a rozsnyóiak felejthetetlen vendéglá­tásáról: — Most üssön meg a guta, hogy ennél rosszabbat ne éljek! MÁCS JÓZSEF Végezetül szeretném hangsúlyozni, hogy az életem, amelyet átéltem, tele volt meg­próbáltatásokkal. szinte eröfeletti munkával, szeretnék végre nyugodt napokat élni. Ha egy kis faluban egyetértésben tudnak élni szlovák és magyar nemzetiségű állampol­gárok, próbálják meg ezt másutt is, és mindenütt, mérsékeljék az indulatokat, tar­tózkodjanak az olyan kijelentéstől, hogy ha valakinek nem tetszik ez a mostani demok­rácia, „menjen a Duna vagy az Ipoly másik oldalára" a szülőföldjéről, amelyen él, és amelyet a szüleitől örökölt. TÓTH GÉZA HELYRBGAZÍTÁS A Hét 29. számában, Erdélyi Judit A protestantizmus szerepe című cikké­ben sajnálatos elírás történt A mon­dat helyesen így hangzik: „Akkor po­litizál a szó legszorosabb értelmé­ben, ha az evangéliumtól idegen esz­mék mellett teszi le a garast — azon­ban nincs apolitikus kereszténység sem —, mert a kereszténységet a tör­ténelem során (Nérótól a kommuniz­musig vagy egyéb totalitarizmusig) mindig mint politikai ellenfelet kezel­ték." 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom