A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-02-23 / 8. szám

(Numenius arquata) Más nevén szélkiáltó, vagy a néhai vadásznyelven „gojzer" varjú nagysá­gú, szalonkaszerű, szürkésbarna réti madár. Aránylag hosszú lábai (80 mm), nyaka és lefelé kanyarodó csőre (160 mm) nagyobbá teszi. Fu­volaszerű hangja „póli-póli-póli" ne­vére emlékeztet és semmi más ma­dárhanggal sem lehet összetéveszte­ni. Annak idején a régi pásztorok a nagy póling hangját hallva szeles időt jósoltak. Elterjedésére jellemző, hogy Dél-Európát kivéve csaknem az egész kontinensen (beleértve a brit szigete­ket is) honos. \\ . Korán érkező vándormadár. A bíbi­cekkel csaknem egyidőben jönnek meg hozzánk az első pólingok. Átvo­nulásuk eltart áprilisig s ez attól függ, hogy milyen időjárás járja Észak-Eu­­rópában. Nálunk a nagy póling csak szórványosan, alkalomszerűen költ. Legkedvesebb élőhelyei a nedves mocsaras legelők ma már ritkaság­­számba mennek. Ezért néha előfor­dul, hogy madarunk akár a gabona­táblán az őszi vetésben is megtelep­szik. A fészeképités pólingéknál nem okoz nagy gondot. A hím madár has­ra ereszkedve sekély fészekgödröt kapar. Ide kerül a négy meglehetősen nagy (67 X 47 mm) körte alakú zöl­des, szeplős tojás. A fészekaljon mindkét partner kot­lík. Ekkor figyelhetjük meg fészekféltő visel­kedésüket. Az éppen soros kotlómadár fel­riasztás esetén sebzettnek tet­tetvén magát igyekszik a be­hatoló ellensé­get tojásaitól és magától a fészektől el­­csatni. A fi­ókák négy hét után kelnek ki s miután megszikkadtak, szüleik ve­zetésével elhagyják fészküket. A még repü­lőképtelen fiókák az esetleges ellenség el­len úgy védekeznek, hogy lelapulnak, szinte megdermednek, hogy azáltal is nehezebb le­gyen őket megkülönböztetni a környezettől. A terepbe olvadó szin és alakminták nehezítik a ragadozó madarak eredményes zsákmányolá­sát. A pólingfiókák gyorsan növekednek és hat hét után már repülőképesek. A nagy póling nálunk sohasem volt gyakori madár. Az ötvenes években még költött a bösi és balonyi réteken, Gúta térségében, a Kis-Kárpátokon túli Morva-síksá­gon. Ferianc professzor 1960-ban a Szlovákiában költő nagypóling állo­mányt 180—200 párra becsülte. Azó­ta a nagymérvű tájátalakítás csak­nem egyharmadára csökkentette ál­lományukat. A megváltozott adott­ságok miatt (mezők, mocsaras lege­lők eltűnése) a szántóföldekre húzód­tak. Sajnos, itt is az erősen gépesített földművelés tetézi a szétszórt állo­mányok leromlását. A nagy póling a hosszú vándorút alatt sok megpró­báltatásnak van kitéve, míg levonul a Nílus folyóig. Példának hozhatjuk fel akár a gátlástalan dél-európai póling­vadászatot. Enyhe teleken — valószí­nűleg az északabbról lehúzódó nagy­póling népesség egyes tagjai nálunk is megpróbálnak áttelelni. Van egy feljegyzésem 1955 decemberéből, amikor a komáromi Vág—Nagy-Duna szakaszon kis vízállásnál napokig időzött néhány példányuk. A nagypóling legkedvesebb táplá­léka a szöcske, tücsök, valamint kü­lönféle ízeltlábúak. Bekapja a csigát, békát, elhullott, partra vetett halat. Vonuláskor rendszerint csoportosan keresi az élelmet. Ez nagyobb védett­séget is jelent. Tavasszal és ősszel rendszeresen előfordul az északi elterjedésű kis póling (Numenius phaeopus). A vé­­konycsőrü póling (Numenius tenu­­irostris) a mi vidékünkön kimondot­tan ritkaság. Szlovákiából csak há­rom múltszázadbeli előfordulási adat van: Ungszenna 1885. március 30., valamint Somorja 1896. augusztus 31. és szeptember 1. A pólingok szigorúan védettek! ' W W W \ i i jfiyifiipfe Ik a V AI + ~ * ' v 4 .'V'­i* -i ľľ®S7-‘!* 1, , j- -V ■

Next

/
Oldalképek
Tartalom