A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 37. szám
gasban elterülő Békás-tónál osztották. Két kassai (Koáice) fiatal egy régebbi Rysy-túrán ismerkedett meg egymással. Első találkozásuk emlékeként ez idén a csúcson akarták megtartani a esküvőjüket. A kedvezőtlen időjárás miatt ez is elmaradt. A fiatal pár a táborban ünnepelt. Ám a túra így is szép volt. Nyilván maradandó emléket szerzett mind a fiataloknak, mind másoknak. A szeszélyes időjárás miatt a szokásosnál nagyobb erőkifejtést igényelt útról visszafelé jövet Komarnicki Gyula neves hegymászó és Tátra-szakértő szavai jutottak eszembe, aki ezeket mondta; — Annak, aki a magas negyek vonzási körébe kerül, mindent meg kell tennie, hogy megszerezze azokat a fizikai tulajdonságokat, amelyek nélkül a hegyek közé menni nem szabad. Először is egészséges, edzett, nagy megterhelést elviselő szívre, tüdőre, izomzatra és szédülésmentességre van szükség... A magashegy-járás és a hegymászás sajátságos pszichés tulajdonságokat is követel. A céltudatos akarat- és tetterő, a lélekjelenlét, a gyors elhatározóképesség, a hidegvér szintén nélkülözhetetlen. Azt láttam és tapasztaltam, hogy a Rysy-túrán részt vett fiatalok az említett tulajdonságok mindegyikével rendelkeznek. A munkásosztály nagy alakja és tanítója, Vlagyimir lljics Lenin 1913-ban, lengyelországi száműzetése idején mászta meg a Rysyt. Az utókor ennek az eseménynek az emlékére állította a Rysyn a Lenin emlékművet, s a SZISZ Szlovákiai Központi Bizottsága ennek az eseménynek az emlékére rendezi meg 1957 óta évente a Rysy-túrát, és koszorúzza meg a párt és állami szervek küldöttsége az emlékművet. A mostani, immár 33. alkalommal megrendezett Rysy-túra a Phenjanban tartott és a közelmúltban befejeződött XIII. Világifjúsági Találkozó és a szlovák nemzeti felkelés 45. évfordulója jegyében jó hangulatban zajlott le. BALÁZS BÉLA A CSTK felvételei Amikor megláttam Igó Aladár faszobrait valami azt súgta, hogy régi ismerősökkel találkoztam. Aztán megnéztem őket ismét és ismét, de csak nem tudtam rájönni honnan ismerjük egymást. Mint amikor az ember a lelkében — mintegy önvédelemből — olyan mélyre temeti a fájdalmat, hogy már-már sikerül elfelejtenie, úgy temettem én is nagyon-nagyon mélyre az emlékezetemben Igó Aladár szobrainak képét. Mert a meggyötört és megalázott, az agyonhajszolt és agyondolgozott ember olyan fájdalma áradt az alkotásaiból, hogy a puszta látványuk ilyen reagálásra ösztönözte az emlékezetemet. Aztán oszlani kezdett a feledés homálya és már tisztán, világosan emlékeztem és kíváncsian jártam körbe a somorjai (Samorín) Honismereti Ház két kiállító termét, hogy elölről és hátulról és oldalról is alaposan megnézhessem Igó Aladár újabb műveit s ízlelgessem a szobrok mellett kiállított festmények hangulatát. Mint ahogy a felkelő nap első sugarai megvilágítják az égboltot, de a földfelszín egyes helyei még sötétben maradnak, úgy süt át a még itt-ott megjelenő fájdalmon az élniakarás optimizmusa. Ezek a szobrok már inkább csak mesélnek, olykor huncutul és kedvesen, ahogy a nagyapó szokott az unokájának. A fájdalmat talán mára „kivéste" magából Igó Aladár. Örömmel fedeztem fel szobrai közt a gyermekkorra utaló alakokat, mozzanatokat és a belőlük sugárzó jóízű paraszti humort. Ezt bezzeg így, négy hónap távlatából sem felejtettem el. Mert ez a kiállítás része volt annak a kiállítás-sorozatnak, amelyen Búcstól (Búc) Marcelházán (Marcelová) és Somorján keresztül egészen a magyarországi Putnokig vándoroltak kora tavasztól nyárig Igó Aladár művei. A tárlatnyitót kővetően alkalmam volt feltenni néhány kérdést a mesternek. — Milyen hosszú időszak termése látható ezen a kiállításon ? — Az elmúlt télen, vagy inkább az elmúlt egy év alatt faragott és festett munkáimat állítottam ki. — Mi szerint választja a szobor témáját? Mi dönti el, hogy végül is melyik „fadarabból" mi lesz? — Mostanában gyakran eszembe jut a gyermekkorom. Számos szobor ezt igazolja. — Tán valós történet is húzódik meg némelyik mögött? — Úgy bizony. Tudja, nálunk veres, nyirkos föld van. Abban szerettek tanyázni az ürgék. Olykor annyira elszaporodtak, hogy a termés egyharmadát képesek voltak tönkretenni. A cigányok meg szerették az ürgét. „Megsütték", finom eledel. Nohát, ezt mutatja az Ürgeöntés szobrocskám. — Vissza-visszatérő alak a paraszt, a föld- s napszítta ember... — Az én gyerekkoromban ez az embertípus volt a meghatározó. Szikár, napbarnított arcú. Nem, mint most, felfúvódott és pocakos. Jó a megélhetés, sokat eszik az ember és nem dolgozza le. Akkor kézzel arattak, a szénát is kézzel kaszáltuk. A mai koszton nem lehetne ilyen munkát végezni. Nem bírná a szív a test nagy terhét, és még a munkát is! A kisbíró a témája egy másik szobromnak. Gyakran láttam iskolába menet Tornaijára (Safárikovo) a polgáriba, amint végigdobolja a falut. Az ökörmosás is a valót ábrázolja. Nálunk vasárnap délig a parasztfiúk, amíg nem harangoztak, a Sajóban fürdették az ökröket, lovakat, kinek mije volt. Aztán mentek a templomba. Ebbe a világba réved vissza A mesélő szobrom is. A szobor ábrázolta nagyapa az én apám volt... A karácsony, az olyan nevezetes ünnep volt és annyi szokás kötődött hozzá, hogy azt mindenképpen meg kellett faragnom. A mi gyerekkorunkban a karácsonyfa meglepetés volt a gyerek számára. Általában a szomszédasszony volt az, aki felöltözött olyan lepedöszerüségbe, hogy angyalnak látsszon, és úgy hozta be a feldíszített fát Dió és alma volt a disz leginkább. A látvány elámítottá a gyerekeket. Ebből az emlékből fakad A betlehemes szoborcsoportom. Ott nálunk minden községben volt uraság és az urasági cselédek — még szegényebb sorban voltak, mint a falusiak —, ők játszottak betlehemest. Beöltöztek pásztornak, görbe botot fogtak a kezükbe és a három gyerek ott sündörgött közöttük. Ök szintén a szegényebb sorból valók voltak. Karácsonyi énekeket énekeltek az ablak alatt. Pár fillért vagy egy darab szalonnát kaptak jutalmul. De nem csak karácsonyból állt a világ akkor sem! Eljött a nyár és vele a kapálások ideje. Mondja, melyik gyerek szeret kapálni ? Mert én nem szerettem. Ez látható A kapáló anya és a „nem szeret kapálni" gyerek szoborban. — Mennyi időbe telik, amíg elkészül egy-egy szobor? — Úgy négy óra alatt készen vagyok. Már nagyon a kezemben van. Hiszen még iskolába sem jártam, már agyagból dolgoztam. De mindig szétesett. Tizenhárom-tizennégy évesen készült el az első faragásom. — Milyen fával szeret leginkább dolgozni? — A diófa a legkedvesebb fám és az is a legértékesebb. A megnyitó ünnepélyes pillanatai. A képen balról: Héger Károly, a járási népművelési intézet igazgatója; Mag Gyula, a Csallóközi Múzeum igazgatója; Haizok Ilona, a jnb kulturális osztályának vezetője; Igó Aladár; Presinszky Lajos, a somorjai Honismereti Ház vezetője és Nagy Kornélia a Csallóközi Múzeum művészettörténésze — Ha ilyen jól kézhez áll a fa, miért tért át a képekre, miért nyúlt az ecsethez? — Nem tértem át. Ez mindeddig is egyszerre történt. Mármint a festés és a faragás. De a képeim még eddig nem voltak kiáltáson. A festés a vasárnapi munkám volt. Faragni lehetett este is, meg kora reggel, de festeni csak nappal. Mert ahhoz fény kell. Rendesen munkába járó szövetkezeti tag voltam én is. Most jobb. a rimaszécsi (Rimavská Sec) földművesszövetkezet foglalkoztat szerződéses munkaviszonyban, így már szabad akaratom szerint élhetek és dolgozhatok. — Gondolom, belül a szíve csücskében már él néhány szoborterv. Kérem meséljen erről. — Ha az egészségem is engedi, akkor szeretném a legközelebbi kiállításom anyagát úgy megalkotni, hogy egyszerre legyen látható ugyanaz képen és szoborban. Nagyon izgalmas feladatnak ígérkezik a síkban és a térben való ábrázolás. De legalábbis összhangba szedem a famunkát a festményhez. — Már most is láttam ilyet. Az egyik képen szép dombos táj és a mezőről hazatérő kapás emberpár látható. S van hasonló szoborban is, ahogy már szóltunk róla. — A famunkák terén még egy lépést meg kell tennem. A szobor talapzatánál mindig hagyok majd egy darabkát úgy kérgesen, ahogy megtermett, hogy az indulás látható legyen. Hogy nem faragtam agyon a fát, nem erőszakoltam ki belőle a témát. Szerintem a faszobrász az az ember, aki valahol félúton van a népi fafaragók, díszes ládák, sulykolok, sótartók, pásztorbotok művészi készítői — velük a megmunkált anyag hozza közös nevezőre —, és az akadémiát végzett szobrász között. Tőle meg éppen az anyag választja el leginkább. Igó Aladár földközelben jár, alkotásaihoz azt az anyagot használja, amelyik leginkább a kézügyébe esik. Ha gyermek vagy ifjú éveiben szobrászakadémiára került volna, tán ő is inkább a márványhoz, a gránithoz nyúlna s köztereken felállítandó alkotásokban gondolkodna, de minden bizonnyal eltűnt volna belőle az, ami most leginkább sajátja és erőssége: az ösztönös problémaérzés és az „iskoláktól", irányzatoktól mentes őstehet-569 FISTER MAGDA Kontár Gyula felvételei 13
