A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-10 / 7. szám
HÓDOLAT MESSIAENNEK Egy év leforgása alatt sokat gazdagodtunk a franciák nagy öregének, Olivier Messiaen müveinek megismerésével. 1987 decemberének elején maga a szerző is jelen volt a Szlovák Filharmónia koncerttermében azon az emlékezetes hangversenyen, melyen nálunk eddig ismeretlen műve, a Harawi, a szerelem és a halál éneke című egzotikus hangvételű dalciklusa hangzott el. Ez az est mintegy vízválasztónak is tekinthető, mert 80. születésnapja ünnepi évében Messiaen sok olyan alkotásával ismerkedhettünk meg, melyekről tudtunk ugyan, mégis szűz területét képezték zenei ismereteinknek. Messiaen is azok közé a kortárs szerzők közé tartozik, akinek művészete az elmúlt évtizedekben bizony tiltott gyümölcs volt számunkra. A fellazító, úttörő munkát orgonistánk, Messiaen lelkes híve és értő tolmácsolója, dr. Ferdinand Kiinda indította el, aki kezdetben szórványosan bár, de egy-egy művét műsorára tűzte. Közben a Filharmónia is eljátszotta, de még mindig csak ritka tünetként gigantikus szimfóniáját, a Turangalitát. Nyolcvannyolc áprilisában azonban dr. Kiinda már egész estét betöltő műsorral hódolt Messiaennek, majd májusban Prága után hozzánk is ellátogatott a párizsi „Olivier Messiaen Quartette" és megismertette velünk az 1941-ben a hadifogolytáborban komponált és előadott művét, a „Quantour pour le fin du temps"-et (Kvartett az idők végezetére). Egy kortárs zenét propagáló kamaraesten pedig Daniela Ruso kíséretében Magdaléna Hajóssyová tolmácsolta ezüstösen fénylő szopránján a „Chants de térré et de cíel"-t, azaz a Földi és mennyei dalokat. E sorozat további fokozásaként a BHS is rendkívüli élményben részesített bennünket. A Bmói Állami Filharmónia ugyanis megszólaltatta a kaliforniai David Robertson vezényletével és Roger Muraro zongoraművész pompás szólójával a Des canyons aux étoiles (1974), illetve a Kanyonoktól a csillagokig című nagyméretű és ugyancsak lenyűgöző hatásos alkotását, mely előadása a BHS revelációként ható eseményeként maradt meg emlékezetemben. A kicsúcsosodást a születése napján kezdődött öt hangversenyből álló sorozat képezte, melyen megszólalt az ünnepelt Mester teljes ouvre-ja, melyet kedvenc hangszerére, a hangszerek királynőjére, azaz az orgonára komponált. Olivier Messiaen 1908. december 10-én született Avignonban. A Grenoble környéki hegyek világa kezdettől hatott a zenéjére. Már 11 évesen a párizsi Conservatoire növendéke volt, 23 évesen megkapta a párizsi Sainte Trinité, azaz a Szentháromság-templomának orgonista állását, melyet mindmáig el is 1át. Messiaen egyedi jelensége századunk francia zenéjének; mint orgonista, zeneszerző, pedagógus és teoretikus egyaránt, kimagaslót alkotott. Pedagógusként azzal büszkélkedhet, hogy növendékei közül került ki a görög lannisz Xenakisz, a német Karlheinz Stockhausen és a francia Pierre Boulez. Mint zeneszerző elsősorban saját hangszerének irodalmát gazdagítja, miközben szerzeményeinek műfajskálája a daltól a nagyzenekari alkotásokon át egészen az operáig terjed. Alkotásainak eszmevilága több forrásból merít. Az egyik ilyen alapforrás: misztikumba hajló mélységes vallásossága és keresztény hite. Mindemellett azonban érdekességük ezeknek a szerzeményeknek, hogy nem kimondottan liturgikus jellegűek és a címek és a mottóként felhasznált bibliai idézetek csupán metafizikai hangulatteremtő célt szolgálnak. Zenéjének egy másik érdekessége és N csupán rá jellemző vonása: a természet, pontosabban a madarak énekének, csicsergésének „megzenésítése". Saját magát ornitológus zeneszerzőnek tartja, mert a madarak világának beható tanulmányozása, beleértve a legegzotikusabb madarak.csicsergését is, végigkíséri egész életén. De az egzotikumtól sem visszariadó ritmikai sokrétűség és az ősi gregorián dallamok puritán világának megidézése ugyancsak tartópillére színekben végtelenül gazdag és mindenkor magával ragadó szuggesztiv és lenyűgöző zenei nyelvezetének. Az öt estéből álló orgonakoncert — fő szervezője természetesen dr. Kiinda volt — célja nagy, rendkívüli élményű és horderejű vállalkozása volt zenei életünknek. Amellett pedig, hogy végre hallottuk a nálunk még nem is játszott műveket, végigkövethettük a szerző stílusvilágának minden változását is. Hallottuk hát első művét, az 1926-ban keletkezett „Le Banquet céleste"-et éppúgy, mint eddigi utolsó művét, az 1985-ben befejezett 18 részből álló és még csak kézírásos kottából előadott hatalmas ciklust, a „Livre du Saint Sacrament"-t. Közben pedig a legmodernebb irányzatoknak, a dodekafóniának és a konstruktivizmusnak hódoló műveit is. Az első koncerten maga dr. Kiinda játszott, aztán következett az ifjabb nemzedék, zömmel az ő neveltjei, majd a legfiatalabbak, a mai növendékek jutottak szóhoz s végül az osztrák dr. Thomas Daniel Schlee zárta a sort, aki magának Messiaennek volt egykor növendéke. Nem célom az egyes produkciók részletes elemzése, helyette álljon itt a fellépők névsora: dr. Ferdinand Kiinda, Emilia Dzemjanová, Éva Kamrlová, Szabó Imre, Jan Vladimír Michalko, Peter Reiffers, Boris Mícek, Csiba Júlia, Zuzana Janácková, Monika Buckóvá, dr. Thomas Daniel Schlee —, mert kivétel nélkül mindnyájan odaadó lelkesedéssel és hódoló tisztelettel tolmácsolták nagy példaképük szerzeményeit, akit joggal illetünk a „korunk Bachja” díszítő jelzővel. VARGA JÓZSEF LnJ KINCSÜNK AZ ANWWELV Mi is az a Zamaguria? A szlovák nyelvben van a szóalkotásnak egy olyan módja is, hogy za- vagy záelőtaggal bizonyos tájegységet jelentő tulajdonfönevet vagy valamilyen helyet jelentő közfőnevet lehet képezni. Ilyen képzéssel jött létre például a nyugatszlovákiai tájegységet jelentő Záhorie főnév, a Dunántúl jelentésű Zadunajsko, illetve a zahranicie — külföld, záhumnie — kertalja, záhumenica — szérűskert közfőnév, vagy akár a zaalpsky — Alpokon túli, transzalpin, zaatlanticky — az Atlanti-óceánon túli, transzatlanti stb. melléknév. Ezekben a szavakban a szlovák ember természetesen érzi az összetételt, tudja, hogy a Záhorie szó a za horami kifejezésre, a zahraniőie a za hranicami, a záhumnie a za humnami kifejezésre vezethető vissza. Ezek a szlovák szavak tehát olyan területet, helyet jelentenek, amely valamin túl, esetleg valami mögött, valamin kívül helyezkedik el. Miért mondtam el mindezt? Azért, mert egy szlovákból magyarra fordított ismeretterjesztő szövegben ezzel a szóval találkoztam: Zamaguria. A mondat, amelyben ez a szó előfordult, így hangzott: A Pienninek valóban gyönyörű, mint ahogy az egész Zamaguria az. Az eredeti szlovák szövegben ez alighanem így szerepelt: Pieniny sú naozaj krásne ako aj célé Zamagurie. Ha a szlovák ember ezt a szót hallja vagy olvassa: Zamagurie, rögtön tudja, hogy az a Magurán (a Magúra nevű hegységen) túli területet jelenti. Az a magyar olvasó, aki nem tud tökéletesen szlovákul, és ráadásul a Pienninek vidékét sem ismeri, elég nehezen jöhet rá, hogy a Zamaguria voltaképpen Zamagurie, s hogy ez egy tájegység neve. Amikor aztán a szöveg a későbbiekben Zamaguria lakosait említi, kezd világossá válni a magyar olvasó számára, hogy itt valamilyen területről van szó. Először is tisztázzuk, mit neveznek szlovákul Zamagurie nek. Azt a Magurán — esetünkben a Szepesi-Magurán (Spisská Magúra) -túli területet, amely a szlovák-lengyel határon húzódó Pienninek hegyvonulatáig terjed. Vajon helyes-e ezt a szlovák földrajzi megnevezést Zamaguriá-ra „magyarítani"? Természetesen nem helyes. Alig hiszem, hogy sajtóhibáról van szó, s azt sem akarom feltételezni, hogy a fordító rosszul tudta a tájegység szlovák nevének alanyesetét — vagyis hogy azt hitte, szlovákul is Zamaguria a helyes forma. Inkább úgy vélem, a fordító tévesen azt gondolta, hogy a szlovák -ie végződés megváltoztatásával megmagyarítja ezt a földrajzi nevet. Talán a latinos -ia végződés járt az eszében, s az Óceánia, Transylvania mintájára próbálta a Zamaguríét nem is annyira magyarosítani, mint latinositani. Persze, ha ilyen latinosításra gondolt, akkor nem lett volna szabad meghagynia a szlovák za- előtagot, hanem az egész kifejezést kellett volna — például a Transzjordánia, Transzlajtánia stb. mintájára — Transzmaguriára változtatnia. Véleményem szerint azonban semmiféle változtatásra nincs ez esetben szükség. A kérdéses tájegységnek aligha volt valaha is elfogadott magyar földrajzi neve, tehát a magyar szövegben megtarthatjuk a Zamagurie szót, de annyival tartozunk a magyar olvasónak, hogy megmagyarázzuk, milyen területet kell ezen érteni. A mondatot, amelyben először említjük a Zamagurie — nem Zamaguria! — tájegységet, például így lehetne megfogalmazni: A Pienninek hegylánca valóban gyönyörű, mint ahogy az egész Zamaguriénak nevezett tájegység az; ez a tájegység a Szepesi-Magurán túli, a Pienninekig terjedő területet foglalja magában. A továbbiakban már minden magyarázat, körülírás nélkül használhatjuk a Zamagurie szót. A Magurán túli terület szó szerinti fordítás használatát azért nem javasolnám, mert mint mondottam, ilyen földrajzi megnevezés a magyarban nincsen. Azonkívül: nem csak egy Magúra hegység van, mert van Árvai-Magura (Oravská Magúra) és Kis-Magura (Malá Magúra) is, igaz, hogy nem a Pienninek közelében. MAYER JUDIT 10
