A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-22 / 4. szám

A «§m JL román tengerpart nyáron egyet­len színes kavalkád. Különösen a legdélibb része, Mangalia és a hozzá tartozó egymás­ba érő füzért alkotó nyaralóhelyek: Satum, Venus, Jupiter, Neptu, Olimp — egy sejtel­mes világ. Különféle rendű és rangú embe­rek, nációk bábeli nyelvzavara uralkodik a sétányokon, homokos strandokon, üzletek­ben és bazárokban. Ez már nem Közép-Eu­­rópa, de még Európa és egy kicsit már Kelet. A város régészeti múzeumának bejáratánál hatalmas domborműtérkép figyelmezteti a jövevényt, hogy az ókorban itt volt a római Callatis. Ebből az időből származik a gyűjte­mény legtöbb lelete is. A város másik végé­ben, a XVI. századi török mecsetben ma is tartanak ájtatosságokat Allah dicsőítésére, és nem meglepő, ha az utcán lefátyolozott nővel találkozik az ember. Ebbe a felemás világba cseppentem bele két hétre. Bárhol tartózkodtam eddig, mindig a legkedvesebb időtöltéseim közé tartozott a bazár vagy e híján a bolhapiac megtekintése. Órákig mászkáltam és nézelődtem a da­maszkuszi, a bejrúti vagy az athéni bazárban. És ha Mangalia-Satum bazárja nyomába sem kelhet amazoknak, azért úgy gondol­tam, hogy itt is akad elég látnivaló. Nem tévedtem, a sátrakban eredeti hímzett abro­szokat, térítőkét, ügyes fafaragványokat, márványszobrocskákat, kerámiákat, fazekas­edényeket kínáltak. S mivel rendszerint mindenütt veszek is valamit emlékeztetőül, leggyakrabban kerá­miát, nagy érdeklődéssel álltam meg az egyik sátor előtt, annál is inkább, mert a korsók, csuprok, vázák, amforák, falitányérok díszítése olyan ismerősnek tűnt. Az alkotó kezét tévedhetetlenül magyar népművészeti motívumok vezérelték — állapítottam meg. Megfordítottam az egyik művészien mintá­zott agyagkorsót s máris kiderült, hogy nem tévedtem. Ezt vésték bele: Balázs Albert, Korond. portékát. A köröndi kerámiát motívumairól bárhol fel lehet ismemi, de azért minden mesternek megvan a maga kézjegye. Ta­pasztalt szem meg tudja különböztetni egy­mástól. A mangáliai tengerparton is több köröndi fazekas árulta alkotásait, Balázs bá­csi munkája azonban kivált a többi közül. Egyik-másik darab kiállítási teremnek is dí­szére válna. — Nem vagyok művész, fazekas vagyok — háritja el a célzást. — Csak éppen igyek­szem a munkám tökéletesen csinálni. Előfor­dul, hogy készítek egyedi darabot is, eredeti szákely motívumokkal. Csakhogy ezzel sóra és vízre sem keresnék, felkopna az állam. Itt, a tengerparton két hónap alatt több adót fizetek, mint otthon az év további részében. Nem tagadja, hogy igazán csak otthon, a korong és a kemence mellett érzi jól magát, ahol szabadjára engedheti a fantáziáját. A szerszámokat még apjától és nagyapjától örökölte, az agyagkeverés és az égetés tudo­mányát is. Mert, hogy tudomány, ha már nem művészet, az biztos. A kemencét fával fűtik ki 800—900 fokra. Az se jó, ha alacso­nyabb, az se, ha magasabb a hőmérséklet. Bár életében sohasem használt hőmérőt vagy más műszert, még nem fordult elő, hogy melléfogott volna. — Pedig a fa egyszer ilyen, másszor olyan — mondja. — Nem egyforma a fűtőértéke. De a forró kemence falának elszíneződésé­ből meg tudom állapítani egészen pontosan, mekkora a hőfoka. — Ez az, amit csak hosszú megfigyeléssel lehet megtanulni. Évekig tanulmányoztam apám kemencéjét, amig rájöttem én is, hogy mikor van a legjobban kifűtve. Látja, ez a, művészet. Ez az, amit nem lehet könyvből megtanulni, csak gyakorlatból, apai hagyo­mányokból. Sajnos a Balázs családban én vagyok az utolsó fazekas. A nagyobbik fiam sokáig ögyelgett körülöttem, ügyesen is dol­gozott, de aztán biztos megélhetés után A FAZEKAS ÉS A TENGER így ismerkedtem meg Balázs Albert lányá­val, Jakab Lajosnéval, majd egy nappal ké­sőbb a szomszédos Venus nyaralóhely ba­zárjában magával a csodálatos kerámiák alkotójával, a hatvanéves Balázs Albertiéi, aki meg sem hazudtolhatná székely mivoltát. Szinte harapófogóval kellett belőle kihúzni a szót. Amíg beszélgettünk — miután úgy-ahogy feloldódott — önkéntelenül Hemingway hí­res regényének a címe jutott az eszembe kicsit átköltve, így: Az öreg fazekas és a tenger. Persze, Balázs bácsinak legfeljebb annyi köze van Hemingway híres regényhő­séhez, hogy kifogja élete „nagy cápáját". Azért jön el minden nyáron ide, a Fekete­tenger partjára, de eddig hasztalan remény­kedik, és a vágya a jelek szerint már aligha válik valaha is valóra. Egyébként azt mondja, ki sem állhatja a tengert. Az a két hónap, amelyet a tengerparton tölt, kész kínszenve­dés számára, és valóságos megváltás, ami­kor újra hazatérhet Erdélybe, otthonába, a Hargita aljába. Pedig házat is vett Mangali­­ában, ez azonban az év nagyobbik részében üresen áll. — Világéletemben ezzel a két kezemmel kerestem a kenyerem — mutatja kérges tenyerét —, és azzal a kézügyességgel és szakmai fogásokkal, amelyeket apámtól, nagyapámtól örököltem. Mert egészen pon­tosan visszavezethető, hogy már apai nagya­pám is a fazekasmesterséggel foglalkozott a múlt század közepén, történetesen a magyar szabadságharc idején is. Ezt csak azért mon­dom, mert közel van hozzánk Segesvár, a szabadságharc egyik nevezetes csatájának színhelye. így tulajdonképpen már bárki ké­pet alkothat arról, hol is fekszik Korond. Közben érdeklődő turistákkal alkuszik. Elég sokan megállnak a sátor előtt. Kíváncsi­an forgatják az agyagedényeket, néha vesz­nek is valamit. — Látja, ezt utálom a legjobban — tárja szét a karját. — Nem tudok én alkudni, nem születtem kereskedőnek. Nálunk, Korondon jóformán mindenki fazekasnak született. A feljegyzések szerint már úgy 1400 körül űzték a fazekasmesterséget. Igaz, akkor és később még volt becsülete a szakmának. Ma is ezzel foglalkozik a nyolcezer lélekszámú falu zöme. Az ezerkétszáz családból lega­lább négyszáz családfenntartó. Sajnos, kive­szőben van, mert nemigen lehet belőle meg­élni vagy csak nehezen. Nem is csodálko­zom, hogy mindenki menekül tőle. Nehéz, embertelenül nehéz munka ez. Ráadásul csakis szívvel lehet csinálni. Bármit mond, bármennyire mélyről jönnek panaszos sóhajai, a hangjából érződik, hogy az agyag nélkül el sem tudja képzelni az életét. — Aki egyszer eljegyezte magát az agyag­gal, a fazekasmesterséggel, az olyan mintha az ördögnek adta volna el a lelkét — mondja. — Az bosszant a legjobban, hogy olyan nehéz beszerezni az anyagot. Szinte több időt vesz igénybe, mint az edények megfor­málása, égetése, zománcozása vagy festése. Agyag meg kaolin van a Hargitán elég, tulajdonképpen ezért is honosodott meg nálunk a fazekasmesterség. Festékanyagot azonban annál nehezebb beszerezni. Kobalt­kék vagy a zöldnek való rézoxid még csak van valahogy, de a sárgának való antimono­­xidot vagy barnakövet szinte lehetetlen kap­ni. Legtöbbször külföldről vásároljuk, de ezt a turista, aki drágálja az edényt nem tudja. E keserű kitérő után annál nagyobb élve­zettel beszél a szakmai kérdésekről. Azt mondja, megérzés szerint dolgozik. Azt csi­nál, ami éppen az eszébe jut. Némelyik darabból, ha megtetszik neki, akár ötszázat is megcsinál. Egy részük színes, égetett zo­mánccal készül, a többire a felesége festi a mintát, akivel, sajnos, nem ismerkedhettem meg, mert egy másik nyaralóhelyen árulta a nézett. A kisebbik fiam mérnök egy építkezé­sen. Nem is bánom, hogy így alakult. Otthon vannak, jól keresnek, nem kell ide, a világ végére tekeregniük. — Az unokám, Csaba, a leányom fia — mutat a tizenkét éves formájú fiúra, aki a vevőkkel foglalkozik — sokat kujtorog a ke­mence körül, de eltöröm a kezét, ha a fazekas mesterségre adja a fejét. Érződik azonban a hangján, hogy nem gondolja komolyan. Nem bánná, ha a művé­szi tökélyre emelt köröndi fazekasmesterség, amelyet már a múlt századi lexikonok is a legeredetibbnek és legváltozatosabbnak mi­nősítettek, nem veszne ki egy-két emberöltő alatt. Egyelőre még él, és aki nyáron a mangáliai román tengerpartra látogat, egész biztos megcsodálja a híres köröndi fazekas­mesterek, esetleg Balázs Albert bácsinak az alkotásait. PALÁGYI LAJOS A szerző felvétele 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom